Kedvességre kedvességgel - (Variálós vasárnap #48)

Ami most következik, az egy valós történet, miszerint a kedvességre kedvességgel felelünk. Jóllehet régóta ismert, hogy az előzékenység ragadós, rengeteg jópofa rajzfilmet találtok róla a neten, de hétköznap megtapasztalni, méghozzá a saját bőrödön, mégiscsak teljesen más. 

A héten egyik éjszaka meglehetősen nagy vihar kerekedett, és ennek során a negyedikről lesodródott egy cserép muskátli az udvarra. Eme udvar nem saját tulajdon ugyan, viszont csak nálam van kijárat, így nem találtam meglepőnek, hogy másnap délután, a munkából hazatérve egy kis kockás papírt találtam a rács és az ajtó között. Kedves Lakótárs! - kezdte a negyediken lakó, muskátli hagyott szomszéd, majd a folytatásban udvariasan megkért arra, az udvarra borult virágládáját tegyem ki a folyosóra. Üdvözlettel: XY, em/ajtó, zárta levelét, ahogy azt kell is.

Kibattyogtam a valaha szebb napokat látott, mostanság leginkább borzasztó állapotok uralta belső térre, és összeszedtem szegény ládája vesztett muskátli töveket. A méregzöld láda rengeteg darabra roppant, gondoltam, így mégsem tehetem ki a folyosóra. Akad néhány kisebb ládám, amiket évek óra nem használok - mivel nem igazán lehet az udvaron tartózkodni -, a legtöbb szétért az elmúlt évek időjárási viszontagságaitól, de találtam egyet, ami még jó állapotban volt, abba lapátoltam a legtöbb földet, úgy-ahogy beleállítottam a virágokat, és gondoltam, kiteszem a folyosóra.

A lapra ráírtam válaszként, hogy: Kedves Y! Természetesen! :) Bár a virágláda sajnos nem élte túl. És már épp letettem volna az előtérben, amikor valami rejtélyes sugallatnak engedve, arra gondoltam, miért ne tehetném az ajtóba? Na, az ötlet nem tudom, honnan jött, bitang magas dupla emeleteink vannak, ha kényszerítenének rá sem költöznék feljebb és a második és harmadik között már úgy éreztem, biztos elment az eszem, csakhogy akkor már nem fordulhattam vissza.

Némileg fáradtan és fújtatva értem el a célom, aztán letettem a ládát és levegő után kapkodva elindultam hazafelé. Az otthon felhajtásra váró fél liter limonádé lebegett a szemem előtt, amit belépés után be is szürcsöltem, aztán el is felejtettem az egészet. Egészen másnap estig, amikor a fenti képen látható keksz várt rám a rács mögött.

Ami ebben elképesztett, túl azon, hogy nem is vártam semmit a virágszállításért, maga az ajándék. Mert bármit, millió dolgot kaphattam volna, de vegánként a legtöbbet nem enném meg, az Oreo viszont azon kevés kekszféle közé tartozik, aminek a natúr változatát kedvelem, és ha édességre vágyom, szívesen elropogtatok néhány szemet.

Ugyanakkor pedig ott van az is, miszerint az emberi és udvarias hangnem arra sarkalt, hogy józan eszemet hátratéve, nem csak eleget tettem a kérésnek, hanem túl is teljesítettem. Számomra ebből az a tanulság, hogy az ember sokkal többet is hajlandó megtenni megfelelő hangnem hatására az elvárttól. Teljességgel érthetetlen, miért annyira nehéz sokaknak egyenrangúnak kezelni másokat, és ennek megfelelő hangnemben kommunikálni, esetleg kérni.