Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy van szerencsém személyesen is ismerni Zolit, aki a tavalyi évben elnyerte a Prágai Tamás díjat. Irodalmi szabad rablás oldalát gyakran olvasom, el tudok barangolni, néha még veszni is benne, napi versei pedig számtalan esetben megérintettek, így aztán, ha nem is az összes, de néhány versét már a könyv megjelenése előtt is ismertem.
Mit lehet tudni a költőről? Csak néhány adalék: 2017-ben a Pride Slam-en első helyezést ért el, biciklivel közlekedik, a verseken kívül kritikákat és műelemzéseket, sőt, előfordul, hogy dalszövegeket is ír, és nemrégiben nősült. A költészet az alap természete. Ha szuperhős lenne, két keréken szórná a tudást, üdvözült mosollyal, békésen, de csakis verselve. A formájuk majdnem hogy mindegy, mert neki bizony ez a titkos képessége. No és, ha van még valami, amiben nagyon erős, az a tökéletes képek kiválasztása. Az oldalát megnyitva az első, amit meglátunk - fotók, festmények, skiccek, néha színesek, néha pedig nem ,- s anélkül, hogy akár egy betűt is olvastunk volna, a hangulat már útra kel a gondolatok és érzések szövevényes világába, ahova maga a vers is kalauzolni szándékozik.
A Shizooban, mint kötetben van valami igazán különös, fotópapírra nyomtatták, és ez visszavezet minket az előző gondolathoz. Nem kaphatott minden vers külön illusztrációt, de számos elé került egy, akár konkrét utalásként, akár csak egy korszak részeként. Amikor tavaly, előrehozott Jézuskaként, megérkezett hozzám, csak néztem, és arra gondoltam mennyire gyönyörű. Akkor még nem olvastam bele, csak lapozgattam és csodáltam. Furcsa volt, mert nem mindennap esik meg az ember lányával, hogy egy verseskötetet gyönyörűnek talál, méghozzá első pillantásra, és akkor még csak nem is a belbecséért.
A második érdekesség, hogy számos oldalon találhattok QR-kódokat, amik olyan verseket tárnak az olvasók elé, amiknek egyszerűen nem jutott egy picurka hely sem. Mert természetesen nem jutott... Zoli az egész életét szerette volna bezsúfolni egyetlen kötetbe - jó, csak öt évét, azonban azt teljesen -, és ez természetesen fizikai képtelenség volt, szóval becsempészett egy kis technikát a 21. század gyermekeinek is.
Kéne ugye írnom a versekről is, de ezt a részt inkább olyan reeásan oldnám meg, mert sosem voltam jó verselemzésből, valamint kerülendőnek tartom a: Vajon mire gondolt a költő? kérdéskört is. Ezt kizárólag ő tudja. A magam részéről csak abban lehetek biztos, hogy mennyire tetszik, amit látok, amit olvasok, hogy néhány költeménnyel könnyebb azonosulni, hogy a számtalan keveredő stílus ellenére akad itt valami régi, valami kölcsön, és valami új. És pont ez az, ami egyedivé, színessé és gyönyörűvé teszi.
Érzéseket és gondolatokat vált ki belőlem, néha csak úgy belemerülnék, folytatnám magam, de nincs meg hozzá a tehetségem. Akadnak köztük olyan darabok, amik alighanem örökre velem maradnak, amik egész biztosan - egy kicsit legalább - az enyémek is, és persze néhány nem érintett meg mélyen, talán mert ebben a pillanatban mégsem nekem szóltak. Viszont az tény, minden napra kell egy haiku, ha nem kettő, és e tekintetben sem lehet okunk panaszra.
Az ajánlás szerint ez Timi könyve, bár mélyebb magyarázat nem érkezik, s mégis ezzel kapunk valami intimet, bekukkantást egy életbe. Ezzel, a képekkel, az általuk kiváltott hangulattal, a versekkel és változatos formákkal együtt megfogott. Az sem titok, hogy december óta néhányszor már átlapoztam, mert verseket nem úgy olvasunk, legalábbis én nem, mint egy regényt. Elmerülök a lapokban, közben csak bizonyos szigetekre kapaszkodom fel, a következő úszásánál aztán már más földrészeken barangolok, ami esetemben szerintem teljesen normális.
Talán érdekes lehet, elsőre bizony nem a Liturgia volt a kedvencem, viszont mostanra azzá vált, ezért szeretném pont ezen a napon, József Attila születésének napján, bemutatni nektek. Mégpedig úgy, ahogyan hallom a fejemben, és úgy is, ahogy Zoli eredetileg megírta.
A hanganyag természetesen a szerző hozzájárulásával készült, viszont a képet ezúttal magam választottam.
Hegyi Zoltán Imre: Liturgia
Egyszerűen haragszol és bonyolultan
szeretsz. Valahol mind a kettő szertartásos –
még ha az egyik liturgiája a kivégzésé is.
veled vezeklek, imádkozom, áldozom.
Ez a három lépcső elengedhetetlen, a többi
elem variábilis. Kinyitható lépcső az Úrhoz,
akit nem nevezel a nevén, de
soha nem tudom eldönteni:
megfeszíted-e a mai szertartáson, vagy
áldozol neki, amikor végre felérsz.
Szögbeverés vagy harangkondulás – mind
a kettő ütemes zaj. Akár a szívverésed,
amikor a mellkasod boltozatán át
hallgatom. Lépcsőmászók a padlás sötétjében:
egymás szívversébe kapaszkodunk. Ez
a korlát, és ez a hiába oldalt nyúló
mozdulat a zuhanás elől; amikor az
irgalom lehetőségét őrző angyal
végül mégis letaszít. Hiszen túl sok sarat
cipelnénk fel az üdvözölés előszobájába.
Töröld meg a cipőd – én is kipucolom a
magamét.
Létünk imái. Valójában testes szentségtörések
a legjobb szándékokból és önzésünkből gyúrva.
Liturgiánkban is egymást akarjuk. Nem
kell édes-hármasban az Úr sem – A zuhanás kell,
vezeklésül, imául... és áldozatul, ha leér.
Egyszerűen szeretsz és bonyolultan
haragszol. De ezt már mintha mondtam
volna egyszer. Ilyen kis önismereti
litániák leszünk a végén is,
amikor a szentmise véget ér és
mennünk kell békével...10/10
Nekem ugyan van "én versem", nem is egy, de a versek 99%-a inkább idegesít, mint ad valamit.
VálaszTörlésDe azért érdekes volt elolvasni ezt a posztot. :)
De neked van! Nem kell szeretned az összeset, ha megvan az az egy, ami csak a tied. Akkor tulajdonképpen meg is vagy! :)
TörlésVan igen, néhány. :)
TörlésMegvagyok, úristen. :D
Nem viccnek szántam. Ha megvan az az egy, akkor az a részed, megtaláltátok egymást, megvagytok egymás számára. Szerintem nélkülözhetetlen, hogy az embernek legyen egy verse, legalább egy... :)
Törlés