Beszélgessünk a jogainkról? - (Variálós vasárnap #45)

Előrebocsátom, bár nem szeretnék politizálni, de minimum vaknak, süketnek és teljesen idiótának kell lenni ahhoz, hogy az ember ne vegye észre az elmúlt napok eseményeit. Az ismerőseim sorra osztogatják meg a kamu oldalak kamu híreit, és nem kell ahhoz sem különösen nagy tehetség, hogy felismerjük, a legtöbben csalódottak a választás eredményétől. Néhány józan ember is, aki azelőtt sosem ült fel az álhíreknek, most boldogan tovább osztja az összeset. Nem mélyülnék el a választási törvényben, ahogyan nem elemezgetném ki azt sem, miként történhetett, hogy a lakosság 2/3-a nem is hallott, de aki igen, az sem feltétlenül értette a taktikai szavazás lényegét. Hagyjuk a hatásvadász újságcikkeket és a lincshangulatot, mert most valami, látszólag legalábbis, valami egészen másról lesz szó, az emberi jogainkról.

Szerdán a Nyugati környékén jártam, és a kezembe nyomtak egy kis füzetecskét, aminek az a címe: Mik az emberi jogok? A kiadója a Fiatalok az Emberi Jogokért nonprofit szervezet, célja, amit kiollóztam az oldalukról - bár nem kell a kitalálásához különösen eszesnek lenni - :... felvilágosítani a fiatalokat az emberi jogokról, különösen az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatáról, és ösztönözni őket, hogy a tolerancia és a béke értékes szószólóivá váljanak. Csakhogy már középkorúnak számítok. Legnagyobb jóindulattal sem keverhetne össze senki egy a pubertás közepén tipródó tinivel, a brosúrából azonban, sok társammal együtt, mégis kaptam. A különbség csak annyi, ahogy míg ácsorogtam és vártam a villamosra, belenéztem, többen viszont egyből kidobták. Olvasás nélkül. Pedig nem, a legtöbb ember nem ismeri az emberi jogokat, így nyilván a gyerekeik sem fogják, és aztán csodálkoznak, ha valami nem úgy alakul, miként azt megálmodták.

Mert nem úgy alakul. Világviszonylatban is igaz, hogy az utóbbi 20 évben fokozatosan épülünk le, szimplán elfelejtünk gondolkodni. Hozzászoktunk a nagy kényelemhez, ahol csak egy gombnyomásnyira, esetleg hitelnyire hever minden, amit csak megkívánunk. És mi rengeteg dolgot kívánunk, nem racionálisan nézve, mert senkit nem érdekel, szükség van-e egy újabb tévére, amikor a régi is még tökéletesen működik, vagy egy ötvenedik pár cipőre. Szinte szorongva akarjuk, úgy is, ha nincs rá pénzünk, közben meg elfordulunk olyanoktól, akik nyomorognak, nem tudják, miből vesznek vacsorát, már ha lesz egyáltalán vacsora. Eldöntöttük, nem akarunk látni, hát nem is tesszük. 

Megtanultuk, hogy nem születtünk egyenlőnek, akadnak köztünk egyenlőbbek, hogy néhányan már eleve bűnösök, figyelembe véve a bőrük színét, a helyet, ahol meglátták a napvilágot, és persze mindenki felett ítélkezünk akkor is, amikor semmit nem tudunk a személy helyzetéről. Én pedig képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, ez az egész borzasztóan hasonlít Orwell Állatfarmjára, mert miközben hangosan üvöltjük a saját jogainkat - amik persze nem azonosak az egyetemes emberi jogokkal -, fogalmunk sincs a kötelességeinkről. Mintha csak nem is lennének!

Ez a téma többé nem része, ha volt valaha, a díszes vacsora partiknak, vagy akár a közös családi étkezéseknek. Kényelmesebb telefonokat bújni, esetleg tévét nézni. S miközben nem célom megváltani a világot, vagy akár csak a magyar társadalmat, felmerült bennem a kérdés, mit árul el a világról, egyes közösségeiről az, hogy odáig jutottunk, röpiratok útján kell tájékoztatni egy fontos kérdésről, mert az embereket nem érdekli annyira, hogy rákeressenek, vagy akár csak rákattintsanak arra az oldalra, amit feldob a facebook. Jó, tudom, nem olyan izgalmas ez, mint hogy Sebestyén Balázs vaskosan beolvasott Andy Vajnának, mert az kiosztotta Szinetár Dórát, legalább úgy, ahogyan Dóra beolvasott Vajna Tíminek. Jóllehet egyikük sem tette meg az említetteket, cáfolták is folyamatosan, mégis kering a sztori, mert senki nem veszi a fáradságot arra, hogy végiggondolják, uram bocsá' megnézzék, honnan jön a hír. Viszont addig sem kell gondolkodnunk azon, miből lesz vacsora a hónap végén, hogy a hitel felemészti az életüket, utáljuk a munkánkat, és a gyerekkel nem találkoztunk, sőt nem is beszéltünk hetek óta.

Igen, az a legjobb, amikor nem kell gondolkodnunk, és persze szidhatjuk ezért a kormányt és az oktatási politikáját, de amíg nem látjuk benne a saját felelősségünket, amíg nem söpörjük ki az agyunk redőiben meggyűlt port, addig nincs az az ellenzék, aki egységesítheti az országot. Hiszen ők is azt teszik, amire felhatalmaztuk őket, azaz nem gondolkodnak, sütögetik a saját pecsenyéiket, és el is buknak. Persze nem feltétlen ebben a sorrendben.
Mehetünk tüntetni, békésen felvonulni a kormány ellen vagy akár mellett, végső soron mind csak emberek vagyunk egyforma jogokkal, azonban előtte talán le kéne ülnünk a saját családunkkal, és mindazokkal, akiket szeretünk, hogy meséljünk nekik például arról, miből is állnak az emberi jogok. Tudom, hogy eleinte biza bele kéne fektetni némi energiát, de ha belegondoltok, annyira könnyű lenne jól csinálni, ahelyett, hogy mindent meg akarunk úszni, és bűnösöket keresünk magunk helyett. Nem változna meg miden egy éjszaka alatt, de a következő generációnak talán lenne, lehetne esélye. Ha ugyanis beszélünk róla, előbb vagy utóbb eljutunk addig, nem kell többé harcolnunk érte!

19. A kifejezés szabadsága
Mindegyikünknek megvan a joga hogy kialakítsa a saját véleményét, hogy úgy gondolkodjon, ahogy akar, hogy kimondja, amit gondol, és megossza gondolatait másokkal.