Az előző
rész vége, engem legalábbis, egy pindurit sokkolt. No nem azért, mert
elképzelhetetlen volt, főleg egy majdnem sorozatgyilkossal kapcsolatban, de a
csapat eltűnésével, és egy ember felhasználásával némileg felrúgták azt a
koncepciót, amire látszólag a második trilógia épült. Volt abban valami furcsán
biztató, ahogy a mi fiúnk újra és újra megkérdőjelezi önmagát, de leginkább a
csapatát. Teli volt rejtett konfliktushelyzettel, ami jót tehetett volna a
sorozatnak, csodálatos új színeket hozhatott volna, képzeletben és John
valóságában is. Ehelyett elengedtem az összes reményem, és elfogadtam, abból
főzünk, amink van.
Újra csak ketten vannak, Brooke – a fejében több százezer
halott nővel – és John. A prioritások csak hangyányit változtak azzal, hogy már
nemcsak ők, hanem rájuk is vadásznak. Keresi őket az FBI és a nem kevésbé bájos
sorvadtak. A feladat ennek ellenére ugyanaz, Senki emlékeit használva le kell
vadászni annyi természetfeletti gyilkost, amennyit csak lehet. Gyorsabban,
precízebben, csendesebben.
Bevallom, a könyv feléig leginkább csak „utaztam”. John
értékes energiáinak nagy részét Brooke felülvigyázására fordítja – nem csoda,
ha hibázik, igazából az a fura, amikor nem teszi. Fáradtak, koszosak,
csavarognak, elhagyott helyeken húzzák meg magukat. A lány különböző
személyiségei érdekesek, külön tetszett az, ahogy váltották egymást, ahogy
hozzátettek valamit a történet fonalához vagy épp elvettek belőle valamit. A
fiú kétségei, kötelességtudata azonban némileg zavaró. A szabályai arra
szolgálnak, hogy megvédje önmagától a környezetét, de már nincsegyedül,
a lány szükségletei legalább annyira fontosak, ha nem fontosabbak, mint a
sajátjai. Közösen új életet alakítanak ki, támogatás és háttér nélkül – nincsenek
könnyű helyzetben.
A lány személyiségváltásai egyszerre zavarba ejtők és
érdekesek: ahogy John sem, úgy az olvasó sem tudja, mikor és ki bukkan föl,
ennél jobban már csak a gazdatest van megzavarodva. Őrzi minden emlékét olyan
életeknek, amiket sosem élt, de nem csak ezt, megőrizte az összes
áldozat személyiségét is. Idő kérdése, hogy John olyan valakivel
találkozzon, akihez valamilyen érzelem fűzi. Brooke öngyilkossági kísérletei, a
felbukkanó új személyiséggel együtt érkező hangulatingadozásai egyformán
erőpróbálóak, a munka azonban adott, és az idő kevés, muszáj tovább
keresniük az ellenséget.
Nyolcon túl vannak, és találtak két új célpontot. A lány
emlékei azonban elég ködösek, alig tudnak valamit róluk, és amit igen, az sem
elég arra, hogy megállapítsák, milyen képességekkel bírnak. Az első Yashod, az
ő történetének viszonylag hamar a végére jutunk, és emiatt némileg neheztelek.
Nagyon érdekes lett volna, ha többet megtudunk róla, vagy azokról a
sorvadtakról, akikkel kapcsolatot tart – de nem más, mint egy kitérő a főfogás
előtt.
A következő Attina. A szálak már régen kihűltek, ennek
dacára a sztori ezen a ponton – a könyv felénél nagyjából – végre elkezd
pörögni, amit aztán örült száguldás vált fel. John csak nehézségek sora után,
nagy sokára tér vissza annyira önmagához, hogy meglátja az összefüggéseket, és
bár többször árnyékra vetődik, visszatért az alapokhoz. Bámulatos, ahogyan
ragaszkodik az állandósághoz, a kutyájához, amit egy előző áldozatától örökölt,
Brooke-hoz, akiért felelősséggel tartozik, a sorvadtak vadászásához, ami talán kielégíti
vágyait. Persze nem tudok és akarok elvonatkoztatni attól, hogy egyre kevesebb
nyom van az üldözés további folytatásához, és mi lesz vajon akkor, ha a végére
értünk? Mi lesz Johnnal? Hogyan fogja akkor megmenteni magától az emberiséget?
Azt kell mondanom, több szempontból is különös könyv volt.
Nehezen indult, mert képtelen voltam ezzel a tépelődő, felelősséget vállaló
fiatalemberrel azonosulni – elvesztettem Johnt, a fiút a halottasházból –,
aztán pedig már nem tudtam máshogy nézni rá. Amikor belevetettük magunkat a
kalandokba, olyan tempóval pörgött, hogy képtelen voltam letenni, és a vége…
Nos a vége nem volt sokkoló, teljesen logikus és értelmes, de ezzel megint,
ebben a trilógiában immár másodjára, John elölről kezd mindent, és úgy érzem, a
rendkívül gonosz Dan Wells ezt direkt csinálja! Nagyon jól, de
rendkívül gonoszul. Már most azt számolom, hogy alig kell néhányat aludni
2017. júniusáig, mikor megjelenik a Nothing Left To Lose, egyenlőre
angolul, aztán majd valamikor érkezik magyarul is.
A vége pont előtt, muszáj még néhány szóval megemlékeznem A legközelebbi
hozzátartozó címet viselő, 41 oldalas rövid történetről is, ami időben a
negyedik résszel egyszerre játszódik és főszereplője az a sorvadt, akit Az
ördög egyetlen barátjában ismerhettünk meg, mégpedig arról a
tulajdonságáról, hogy halottak emlékeit szívta el. Kellően különös volt a
megélt emlékekkel, szerelmekkel, olyasmivel, ami sosem volt a lény sajátja,
mégis úgy érzi, ezek az érzelmek sodorják majd bajba is. Ezt ismerjük az előző
könyvből, de bekukucskálni másvalaki fejébe, méghozzá az ellenségébe,
rendkívüli módon tetszett. De azért egy működő gyilkos biztos furcsább lett
volna, vagy akár Senki gondolatai, kétségei is felkeltenék az érdeklődésemet.
Ahogy újraéli korábbi életeit, esetleg viaskodik velük, már ha viaskodik
tengernyi áldozatával. Mi lehet a sorvadtak fejében? Különös irány,
remélem, kapunk még belőle.
7/10
Magyar kiadó: Fumax
Fordította: Rusznyák Csaba
Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése