Ha őszinte akarok lenni, akkor rögtön az elején bevallom,
fogalmam sem volt arról, mit is várok a trilógia befejező részétől. Jalan
annyira más, az egész sztori annyira más a kezdetektől, összevetve Lawrence
előző trilógiájával,
hogy nem igazán volt a fejemben egy kép, amit majd a végén várok. Persze a Tövisek
hercegével egybeeső véget képzeltem el számára – valamit, ami tökéletesen
passzol Jorg végzetéhez, legfeljebb egy másik perspektívából.
A pokol nem túl vicces helyszín, akkor sem, ha a vörös
királynő unokája az ember, és meglépni onnan szintén nem egyszerű, azonban
Jalan minden vágya a túlélés, ezért nincs lehetetlen. Szokatlan helyen, a
sivatagban bukkan elő, onnan meg hosszú az út hazafelé mindenhogyan, még
hajóval is, a herceg legkevésbé kedves eszközén. Csakhogy nem egyedül utazik,
és mikor átlép a palota kapuján, a nagyanyja épp a távozást fontolgatja.
Mondhatni, egy halszálnyit minden kicsit zavaros, és a tetejében, nagyon úgy
tűnik, még Osheimbe is el kell mennie. Azért ez már tényleg több a soknál!
Sok író esik bele abba a hibába, hogy újra és újra megírja ugyanazt a történetet, ami miatt egy idő után egyszerűen csak kiszeretünk belőlük. Eközben Mark Lawrence ugyan nem hagyta el az általa teremtett univerzumot, de annyira ellentétes hősöket kreált, hogy esélyt sem adott igazán az összehasonlításukra. Persze én is belementem Jalan és Jorg boncolgatásába, de az a helyzet, így a harmadik kötet után, a gyáva herceg valahogyan közelebb került a szívemhez. Magam sem értem, miként történhetett, sokkal populárisabb, a stílust könnyebb nagytömegekkel elfogadtatni, ráadásul közben nem akarta főhősét más fényben feltüntetni. Nem mentegette, oldozta fel vagy emelte piedesztálra, épp az, akinek lennie kell. Csak ennyi! Azonban ettől valahogy emberibb lett, kicsinyes, néha nevetséges, máskor szánandó, de igazán érdekes.
A történet jelentős részében Snorri csak említés szinten
szerepel, így nincs, aki kontrasztot állítson a szőke hercegnek. No persze, azt
eddig is tudtuk, milyen jellem, senkit sem sokkol, sem csapodársága, sem az,
ahogy túlélési ösztönét mesterfokra fejlesztette, de sokáig csupán önmagára
számíthat. A saját rátermettségére és életösztönére alapozza a legfontosabb
dolgot, amit csak birtokol: önmagát. Ha ezért bárki is azt hiszi, nem tudja
kitölteni a lapokat jelenlétével, hát téved. Minden, amit valaha tett, azt a
célt szolgálta, hogy önnön bőrét mentse, és nincs ez máshogy ezúttal sem. Meg
kell hoznia pár népszerűtlen döntést – ő maga legalábbis nem örül nekik –, és
szembe kell néznie azzal a hitvány gondolattal, hogy nincs mindig lehetősége
meglépni a következmények elől. Persze, ez nem jelenti azt, hogy meg sem
próbálja...
Kereshetünk mi itt jellemfejlődést és mély katarzisokat, de
Jalan maga kizárja ezt a fajta nagy eposzi véget. Ennek ellenére többet harcol,
mint az egészséges lenne. Sorsfordító kalandjai csak annyiban érintik meg, hogy
életben marad-e vagy sem, és nem is várhatunk többet tőle. Azonban, ahogy a
korábbi könyvekben, most is átkacsingatunk a Tövisek hercegébe, kicsit
összekeverve ezáltal a szálakat. Jorg jelenléte egészen furcsa hangulatot ad
annak a jelenetnek, melyben szerepel, de a két férfi ezúttal sem lett
kebelbarát. Nos, legalábbis nem a szokványos értelemben...
A humora sokkal markánsabb: rendkívüli módon élveztem a
lapokról felém röppenő iróniát, néhány részen hangosan nevettem, és
összességében igen jól szórakoztam. A történet kerek egész, bár ezúttal talán
némileg lassabban indult be. Igen sajátos tempóban kocogott, majd hirtelen,
egyetlen pillanat alatt őrjöngő vágtába kezdet. Nem mindenre voltam
felkészülve.
A befejező kötetben megismertem néhány új karaktert,
ismerősként köszöntöttem a régieket, élveztem a cinkos összenézéseket, a
sajátos humorát, ahogyan Gy. Horváth László elképesztő munkáját is. Így utólag
azt mondom, pont azt kaptam tőle, amit valahol mélyen vártam, szórakoztató és
következetes. Elképesztő jelenetek, csaták, pörgés, halottak, nemszületettek,
és persze maga az Osheimi Kerék. Ismét magával ragadott az építők története,
jelenléte abban a jövőben, amiben elvileg nem léteznek, mégis minden alap az ő
vállukra épült.
Néhány kiálló foszlány azért található a mese szövetén, de
senki sem akarja levágni azokat. Ki tudja, talán egyszer még lesz jelentőségük!
De nem mostanában, mert hogy Lawrence hamarosan újabb könyvvel örvendeztet meg
minket. A The Book of the Ancestor trilógia első kötete angolul
áprilisra várható, méghozzá a sokat sejtető Red Sister címen. A
tartalom alapján ez egy teljesen új és elkülönülő sorozat bevezető része lesz,
ami női főszereplőt kapott. Meglehetősen kíváncsi vagyok, hogy egy nő bőrébe
bújt férfit, egy hisztérikát vagy esetleg egy amazont tartogat-e számukra a
jövő.
Az viszont tény, nagy élvezettel merültem el ismét ebben a
világban. Azt nem tudom, ki és hogy van vele, de a magam részéről szívesen
barangolnék tovább.
9/10
Magyar kiadó: Fumax
Fordította: Gy. Horváth László
A bejegyzés az ekultura részét képezi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése