Our Last Night és egyéb finomságok

Nos, amikor néhány hónapja kiderült, hogy az egyik kedvenc bandám, az Our Last Night világ körüli turnéra indul, és május 19-én ellátogatnak kis hazánkba is, még nagyon jó ötletnek tűnt a jegyvásárlás. Aztán ahogy telt múlt az idő, mind gyakrabban jutott eszembe, hogy öreg vagyok én már ehhez. Az utolsó tombolós koncertem is vagy 10-15 éve volt, itt meg sok lesz az ember, tömeg, meleg és egyebek. Á! Nem való ez már nekem! De a jegy már megvolt, és ha így alakult, hát illik elmenni.

Már a szervezés is tartogatott bizonyos izgalmakat, annyi jegy fogyott, hogy három-négy helyet nőttünk ki, mire a rendezvény kikötött a Dürer Kertben, és úgy számolgattam, pont 5-600 emberrel lesznek ott többen, mint ahogyan én azt szeretném.
Persze ez is érdekes volt, a szervezők nyilvánvalóan nem tudták előre felmérni az igényeket, hiszen a csapatnak hivatalosan nem jelent meg nálunk albuma.
No de a 21. században bármit megvehetsz az iTuneson, a YouTube roskadozik jobbnál jobb, és viszonylag ismeretlen együttesektől, és persze ott vannak a különböző torrent oldalak is, ahol még fizetni sem kell a csodáért.

forrás

Annyira belelkesedtem, hogy csak a koncert napján jöttem rá, a rock bandák is olyanok, mint a tinilányok, hármasával járnak. Azt tudtam, hogy lesz még a Palisades, akiktől különben egy darab számot sem ismertem, de a Marauders már végkép meglepetés volt. Ráadásul ez utóbbi csapat a nem is túl távoli Kecskemétről érkezett. Elismerem, volt bennem egy olyan gondolat, nem nézem meg az előzenekarokat, úgysincs halványlila gőzöm sem róluk, de aztán csak odaértünk időben, és egyáltalán nem bántam meg. 

A Marauders zeneileg elég közel áll hozzám, és hamar kiderült, ez bizony tetszik - ezentúl is figyelni fogom őket. De ugye még épp csak elindultunk. Az este is fiatalka volt, a hangulat lassan beindult, és még tömeg sem volt. Kellemesen éreztem magam, mint aranyhal az akváriumban. Tudható volt, hamarosan már nem lesz ennyire élvezetes, ami viszont abban a pillanatban egyáltalán nem zavart.

forrás

Kisvártatva megérkezett a Palisades, és ez némileg felülírta az este kellemes hangulatát. Igazi állati tombolássá kezdett fajulni. Az ő agresszivitásuk némileg távol áll tőlem - gondoltam naivan egyetlen szám után, főleg hogy elég vad darabokat hoztak; nyilván nem is véletlenül, mert különben egész klasszak-, de elismerem, hangulatot, nos azt tudtak csinálni. Észre sem vettük, és jól idomított bábokként tapsoltunk, ugráltunk, táncoltunk, ráadásul az énekes kézjeleit megértve utat nyitottunk az addig csak hátul pogozó srácoknak. Hirtelen nagy lett a tülekedés, ezért a társaságom egyik tagja beljebb tessékelt, hogy megvédjen. Csakhogy, mivel teljesen kezdtem a zene hatása alá kerülni, én is, mint a tömeg többi része, folyamatos mozgásban voltam, aztán gyakran csak arra riadtam, valaki alaposan meglökött. No és persze ne legyünk szexisták, nem egy lány beállt az örülten kavargó, lökdösődő tömegbe. Gyakran a srácok derekáig sem értek, de olyan vehemensen küzdöttek, hogy senki észre sem vette, alapban mennyire törékenyek.

forrás

A hangulat a tetőfokára hágott, hát készségesen énekeltük angolul, hogy mennyire elcseszettek vagyunk. Ugyan mégis kit érdekel ilyenkor, hogy korábban nem is halott a csapatról?! Az emberek egyre többen lettek, és szimplán vibrált a levegő. Rendesen bemelegítettünk. De ekkor jött a legrosszabb rész, vagy negyven perc volt az utolsó féllepőig, akiért végül is olyan sokan egybe gyűltünk.

Az emberek száma egyre nőtt, akkor még a hatodik-hetedik sorban állva vártunk majdnem türelmesen. Csakhogy a helyzetünk szinte folyamatosan változott. Valamikor e tájt vált egyértelművé, hogy az átlagéletkor olyan 17 és fél év körül van, azaz erősen kilógok a sorból. De mivel ez nem számít, inkább arra koncentráltam, ami ezután következhet. Közben egyre többen és folyamatosan furakodtak elénk, az ember áradat pedig nyomott minden oldalról, nőtt a meleg, fogyott a levegő, mégis megérte.

forrás

Megérkeztek a srácok és a közönség egyszerűen csak felrobbant. A Same Old War-ral indítani bátor tett volt, igazi nukleáris robbanás söpört végig a termen. Újra indult a pogózás, amit nagyjából a második szám közepéig tudtam elviselni. Akkor már azon kaptam magam, hogy a levegőbe markolva próbálok a talpamon maradni, és már nem tudok a zenére sem figyelni. Hirtelen elkezdtem aggódni a testi épségemért, és a csapatunk itt szétszakadt. Az egyik tagunk engedte magát sodortatni a tömeggel, miközben lassan furakodott előre, és a végén az első sorban kötött ki -a mázlista. Minket nem sodort a közönség, szimplán az életünkre tört, tehát inkább hátrébb vonultunk. No, azért nem teljesen hátra! Az erős középmezőnyben találtuk meg a helyünket. Ugyan itt is volt némi lökdösődés, de már nem kellett féltenem önmagam, nyugodtan és teli torokból énekelhettem a kedvenc számaimat. Trevor, az énekes szájából gyakran elhangzott, hogy milyen kibaszottul őrültek vagyunk, hogy milyen kurvajó ez a buli, és tényleg az volt!

forrás

Komolyan nem bírom a tömeget, de nem lehetett másra számítani, és a kezdeti félelmeimet, hogy majd rosszul leszek, hamarosan felülírta a totális elragadtatottság. Mindenki tombolt, énekelt, ugrált, táncolt, ki-ki vérmérséklete szerint, és amikor a hajadból csurgó verejték esetén nem lehetsz abban sem biztos, hogy az valóban csak a sajátod, már egy másik dimenzióban jársz. A vibráló massza, ami valamikor különálló személyiségekből állt, addigra egy extázisban őrjöngő sejté lett. Kötőanyagot a verejtékünk és a fröcsögő nyálunk képezett. Gyakran találtam egy-egy cipősarkat a gyomromban, ahogy az egymás nyakában ültő emberek tomboltak. A vehemens csápolások során  megütöttük a mellettünk vadulót, aki ezt fel sem vette, mert véletlenül akkor kapaszkodott valaki más fejébe ugrálás közben. Amikor valakit a tömeg fölé emeltek, egy tucat idegen kar nyúlt érte, nehogy lessen. Néhány szerencsés feljutott a színpadra, random megöleltek valakit, leggyakrabban az énekest, vagy Mattet, a gitáros/ énekest.

forrás

És a sokadik kibaszottul őrültek után megtörtént az is, amiben reménykedni sem mert senki, Trevor spontán beugrott a tömegbe. A karok tartották, több száz torok énekelt, és bár ő szeretett volna másfelé is eljutni, nem engedték. Aki megkaparintotta magánka, meg is akarta tartani. A biztonsági őr, aki ettől nem igen tűnt boldognak alig bírta visszasegíteni. No de ez a kép nem akkor készült, hanem a második beugrásnál, amikor már nem eresztette az egyként lélegző csapat.

Az őrjöngés még mindig fokozódott, pedig már majdnem a végénél tartottunk és az utolsó két ráadás szám során már szinte önkívületivé vált. Főleg, hogy végre sorra került az én kedvenc számom is. Nem akartam elhinni, nem tudtam elhinni, és felfogni sem az élményt, de iszonyúan zavart, hogy vége. Amíg nem lett teljes csönd, fel sem tűnt, mennyire fáradt vagyok, mennyit izzadtam, mennyire remeg a lábam, a folyamatos headbangeléstől pedig eszetlenül fáj a nyakam.

forrás

De hirtelen arcon csapott a valóság, és olyan szomjasnak éreztem magam, mint talán még soha. Közben leltárt készítettem és rájöttem, hogy az utolsó szám alatt háromszor vágtak szájon kisebb-nagyobb intenzitással, mégis úgy éreztem, és érzem ezt most is, megérte. Most azonnal visszamennék, és őrjöngve üvölteném a számokat.

Néhány szerencsés készíthette közös képet a csapattal, nekem pedig a fülembe csengett, mennyire köszönték a fantasztikus fogadtatás, hiszen most jártak nálunk először. Ezt nyilván elmondják minden állomáson, és azt is, hogy ti vagytok a legjobbak, de a Marauders énekese szerint valóban azt mondták a koncert után, hogy ez volt eddig az egyik legjobb állomásuk.

Elképesztően, sőt, brutálisan jó volt! Ma egész nap egy kicsit rekedt vagyok - kellemes meglepi, azt hittem, hangom sem lesz -, negyed kettőre értem haza, úgyhogy hulla fáradt is, de tudjátok, mi van? Nem vagyok öreg egy ilyen bulihoz és nem is leszek soha.
Köszönjük, srácok! Mind eszméletlen jók voltatok! 

10/10