Nem tudtam... - Teaser kedd #143

Meglehetősen rendhagyóra sikeredett a mai rovat, aminek az az oka, hogy nem akartam még egy régi könyvet hozni. Bár Agatha Raisin 10. kötetének hullákkal megtűzdelt cselekménye hamarosan a végére ér, az új könyv gondolatát mégis elutasítom. Hogy miért?
Ha minden jól megy, holnap megérkezik hozzám Flavia de Luce újabb kalandja. Nos, nem, nincs itt tévedés, a könyv még nem kapható - valójában azt sem tudom, mikor jelenik meg, ahogy azt sem, mi lesz a címe -, de az A Red Herring Without Mustard-dal kapcsolatban elég nagy elvárásaim vannak. 
Persze ilyen az én formám, holnap, sőt, az is meglehet, hogy a héten egyáltalán nem tudok majd belekezdeni, de legalább vágyhatok rá, ami szerintem nagy dolog. Ugyanis végre újra vágyom egy könyvre.

Így aztán nem hoztam mára mást, csak ezt a valamit, amit én írtam. Nem vers, mert még szabad versnek is túl szabad, de talán valami hasonló. Itt ketyeg a fejemben és bár nem add vissza mindent úgy, ahogyan érzem, de elmondhatom: Legalább megpróbáltam!

Nem tudtam...

Nem tudtam, hogy a gesztenyevirágzás ilyen szép lehet.
Nem tudtam, hogy a koszorúk ennyi darazsat, dongót és méhet vonzanak. 
Nem tudtam, hogy Zorán: Kell ott fenn egy ország című száma ennyire hosszú.
Nem tudtam, hogy ilyen sokszor el tudom mormogni az Üdvözlégy Máriát.
Nem tudtam, hogy ennyi ember egyszerre elmotyogott ámenje ilyen hangos is lehet.
Nem tudtam, hogy a kutyaugatás mennyire idegenül hathat.
Nem tudtam, hogy mennyire gyáva vagyok, amiért nem merek az unokatestvéreim szemébe nézni.
Nem tudtam, hogy ennyit tudok sírni.
Nem tudtam, hogy édesapa ennyit tud sírni.
Nem tudtam, hogy bárki képes lehet ennyit sírni.

Tudtam, hogy az élet megy tovább.
Tudtam, hogy egy bolhás kutya sok örömöt okozhat.
Tudtam, hogy képesek leszünk beszélgetni.
Tudtam, hogy merünk majd mosolyogni.
Tudtam, hogy hamarosan könnyebb lesz. 
Tudtam, hogy a gyerek nevetés mindent meggyógyíthat.
Tudtam, csak nem hittem. Eddig.