Scott Westerfeld: Behemót (Leviatán #2)

Az ifjúsági könyveket sok szempontból kielégítőbbnek találom, mint a hasonló témában készült felnőtt testvéreiket. Az a helyzet, hogy az utóbbi kategóriában sokkal több a sallang, néha a legegyszerűbb kérdéseket is túlbonyolítják, és a sablonok majdnem hogy kötelező elemek. Persze nincs ez máshogy a gyerekek számára készült könyveknél sem, a különbség csupán annyi, hogy tanítani is vágynak. Ha mást nem, hát a képzeletet edzik, és ezért, bár a fogalmazás gyakran kicsit egyszerűbb, soha sem szájbarágós.  A felnőttek gondolatai már nem olyan rugalmasak, talán ezért ismételnek el számunka mindent többször, és ki tudja, esetleg szükségünk is lehet rá. Mindenesetre én szeretem, ha dolgok egyszerűek, közelebb áll a hétköznapjaimhoz, miközben a képzelet mégis magason szárnyal. Nos, ez utóbbi szárnyalás nálam teljesen megszokott, ahogyan mondtam: közelebb áll a hétköznapjaimhoz.
Ezért aztán nem hiszem, hogy bárkit meglep, az első rész után nagyon vártam a folytatást.

Anglia is hadba lépett a barkács hatalmak ellen, ez egyértelművé tette, hogy Sándor vendéglátása fogsággá változott a Leviatánon. Persze Dylant leszámítva senki sem tudja, ki is ő valójában, még sincs idő teketóriázni. Az Oszmán Birodalom sorsa még nem dőlt el, neki pedig meg kell szöknie. Hátrahagyja a Leviatánt, minden új barátját, csupán az embereit és egy apró szuvenírt visz magával, hogy elbújjon, amíg szükséges.
Dylan közben felismeri az érzelmeit, és bár árulónak tarja magát, nem tesz semmit, hogy megakadályozza a fiú szökését. A birodalmi politika most amúgy is leköti minden figyelmét, nem biztos abban, hogy készen áll azokra a feladatokra, amit kadétként elvárnak tőle. Isztambul pedig, a népek olvasztótégelye szakadatlanul fortyog, csak idő kérdése, hogy kirobbanjon.

A történet nagyjából ugyanott folytatódik, ahol az első befejeződött és nem csupán a folytatólagosság, hanem az aprólékos kidolgozás is hozzájárult ahhoz, nem csak hogy hozta az előző szintjét, hanem egy kicsit feljebb is lépet annál. A műfaj sajátossága a viszonylagos rövid bevezetés, és ezt itt is megcsodálhattam. Mesterien komponált arányok érik el, hogy ne tudd letenni. A "na még csak ezt a fejezetet" szerintem többször futott át az agyamon, mint terveztem.

Tartottam tőle, hogy miután már lefestette Westerfeld a barkács és darwinista társadalmak közti különbségeket, nem fog tudni újat mutatni, bár a világkidolgozása továbbra is olyan részletes, hogy nem panaszkodtam volna, de szerencsére nem így történt. Új szörnyecskékkel találkozunk, új gépekkel, újabb magyarázatokkal és persze mindez szorosan illeszkedik a könyv egészébe.
Egy rövid ideig vacilláltam rajta, hogy vajon az író melyik világot preferálja jobban, és nem nehéz valamiféle következtetést levonni ebben a kérdésben, mindenesetre nagyszerűen bemutatja midként fél erősségeit és gyengéit is. 
A külső politika hozzáadásával még izgalmasabb lesz minden. Sándornak fel kell nőnie, Dylannak pedig el kell döntenie, mi fontosabb számára. Továbbra is csak a két főszereplő szemén át követjük az eseményeket, de most először létezik a történtben egy apró vak folt, amit egyik szereplő sem fed le. Igaz, utólag minden értelmet nyer, ezért nem is rovom fel hibának, elvégre senki sem lehet egyszerre két helyen.

A szöveg továbbra is szép, könnyen olvasható és igényes, bár találtam benne néhány aprócska hibát (mint szóismétlés: megállt a kocsik között megállt), de nem haladtam vele gyorsan. Ennek egyértelmű oka megint a könyv mérete.
Hiába vittem ugyanis magammal, nem tudtam egy kézzel tartani, így utazás közben megint csak lehetetlen volt olvasni, és bizonyára igaz lesz ez az utolsó részre is. 850 gramm, ha innen nézzük csupán egy pindurival nehezebb csak az előzményénél, és vagy 50 oldallal több. Irreális, ahogyan a brutális sortközök és a nagy betűméret is. Igen, még mindig gyönyörű, de nem fogom soha megérteni, miért jó egy olvashatatlan, ámbár szép könyvet forgalmazni. Nem, megint nem tudom az unokaöcsém kezébe nyomni, ahogy a legtöbb 10-11 éves sem fogja magával ciggölni iskolába vagy ide-oda.
Viszont  Vass Richárd által jegyzett borító most is fantasztikus, és Keith Thompson illusztrációi is elbűvölnek. Azt hiszem, miden nem lehet tökéletes.

Természetesen nagyon várom a decemberben érkező harmadik kötetet, de megint csak magam miatt, nem másért. Nem lesz karácsonyi ajándék például.

10/10

Magyar kiadó:  Ad Astra Kiadó
Fordította:  Kleinheincz Csilla