2012. április 11., szerda
Vele az élet (Mindent vagy Semmit #2)
Semmivel az élet igazán szórakoztató, de legalábbis újszerű volt. Egymásra gyakorolt hatásuk könnyebbé tette az életüket. A férfit többé nem kezelték számkivetettnek, és maga sem érezte úgy. Amikor Minden mellette volt, megismerték, családja nem állt zavarodottan, ha szóba került, és Semmi maga is sokkal boldogabbnak tűnt. Jó, ha nem is boldognak, de elégedettnek. Régi, befelé forduló természetét lassan teljesen elhagyta, és egyre nagyobb érdeklődéssel fordult környezete felé.
Szellemes társaság lett, aki élvezettel beszélgetett és Minden egyre többször kapta rajta azon, hogy magában mosolyog. A benne lévő űr észrevétlen szívódott fel, és a semmi lét mostanra pusztán a munkájává vált.
Ami Mindent illeti, végre barátokra lelt. Először fordult elő egész életében, hogy ha ránézett valakire nem ismerte összes kis titkát, gondolatát, véleményét, félelmét. Hirtelen szembesült olyan új érzésekkel, mint a csodálkozás, hitetlenség, tanácstalanság, vagy akar a felszabadult nevetés. Jólehet veleszületett természete sokkal derűsebb volt, mint Semmi mogorva hallgatagsága, mégis hozzászokott a folyamatos elutasításokhoz. Mióta azonban együtt éltek és dolgoztak, sokat javult a helyzet. Amíg nem ért hozzá valakihez, az illető személye és személyisége teljes homályba burkolózott, ezért gondosan kerülte a testi kontaktus lehetőségeit.
Képessé vált nevetni a vicceken, mert nem ismerte a csattanójukat, de szembesült a fájdalommal is, hiszen semmi sem készítette fel vagy figyelmeztette rá előre.
Még az első héten történt, hogy közös munkájuk akadt. Este volt, a családi házon mélyen ült a csend, de nem csupán azért, mert a lakói aludtak. Valami megfoghatatlan szomorúság áradt a falakból, ami meglepetésként érte. Kényelmetlenül feszengett Semmi oldalán, aki egy alvó nő arcát simogatta. Az alvó egyenletes lélegzetét egy-egy zokogó hang törte meg. Olyankor nyugtalanul dobálta magát, majd elcsendesedett ismét. Nem tudta mióta állnak már az ágy mellett, a társát láthatóan megérintette sápadt, törékeny arc és a fájdalom, ami az alvó vonásairól tükröződött.
- Hozzá jöttünk? El kell venned tőle valamit?
- Nem - felelte csendesen a férfi. Ez is egy új dolog volt, Minden nem ismerte a munka menetét és gyakran sejtelme sem volt arról, mi lesz a feladata.
- Hiszen szenved, még én is látom. Miért nem...?
Semmi némán megfogta kézfejét és hozzáérintette a nő homlokához. Hirtelen nem kapott levegőt. A fájdalom, gyász, félelem és bűntudat egyszerre rohanták meg. Hiába tudta, hogy nem eshet baja, térdre esett, ösztönösen a mellkasához kapta kezét és mélyen, zaklatottan lélegzett.
- Ez borzasztó! - kiáltott fel, mikor szóhoz jutott. - Muszáj tompítanunk a szenvedését!
- Nem! Nem ezért jöttünk. Nem miatta.
- De hát... Ez így helytelen!
- Az most lényegtelen. Csak szerettem volna, hogy lásd, de nem ő az, aki miatt itt vagyunk.
Remegő kézzel letörölte könnyeit, aztán felállt és majdnem ridegen kérdezte: - Akkor kiért?
- Megmutatom.
Követte, nézte higgadt alakját távolodni, de a fájdalom még élesen élt benne és döbbenten fedezte fel, harag is. Haragudott társára a szenvtelenségéért, haragudott, mert így tovább tud sétálni, de legfőképpen azért, hogy meg sem kísértette a szabályszegés szele. Ha valakinek, akkor neki rendelkezésére áll a képesség, hogy eltüntessen számtalan emléket, elküldje mohó testvéreit, akik mind hatalmas szeleteket vágtak ki a gyötrődő asszonyból. Könnyíthetett volna szerencsétlen lelkén, mégsem tette.
A másik szobában egy kislány aludt, és egyenletesen, nyugodtan lélegzett. Arcocskája kisimult, láthatóan nem emésztette semmiféle érzés, fájdalom. Halvány mosoly bujkált szája sarkában, majd öntudatlanul ujjára csavarta egyik hosszú tincsét. Elégedetten felsóhajtott és hasára fordult. Jobb karja ráesett egy macira, ami nagyobb lehetett mint ő. Ösztönösen belekapaszkodott, vékony nyálcsík csurgott párnájára. Mély, pihentető álmát nem zavarhatta meg semmi, csupán maga Semmi, aki mielőtt megérintette volna, Minden kezét simította homlokára.
Csupa derű, béke, makacsság, énközpontúság és óriási tudásszomj árasztotta el. Rosszallóan ráncolta szemöldökét.
- Nem értem.
- A makacssága most gát. El kell vennem, hogy megkönnyítsük édesanyja dolgát, de neked ismerned kell, mert hamarosan, vissza kell adnod. Hiszen az övé. Hozzá tartozik, meghatározza a személyiségét és segítségére lesz majd, hogy soha ne adja fel.
- Továbbra sem értem. Ez a gyerek önző ugyan, de saját világában elégedett és boldog, miért nem a nőn segítünk, aki mérhetetlenül szenved?
- Az anya számára minden a lányáról szól, de túl sok dolog szakadt a nyakába. Nem bírna el most vele is, neki pedig nem árt, ha kicsit jobban átérzi mások fájdalmát. Egy pindurit szomorúbb lesz, de a kötelék köztük sokkal erősebbé válik. Tudom, mire gondolsz, de nem lehet. Az anyának most meg kell tapasztalnia ezeket a kínokat. Évekig áltatta magát, miközben pontosan tudta, nem helyes amit tesz.
- De ez túl sok!
- Igen, viszont ne felejtsd el, ő választotta. Addig húzta a fontosabb döntéseket, amíg összeértek a szálak, és végül átvághatatlannak bizonyultak. Ezért csakis őt terheli a felelősség. A lányért ellenben tehetünk valamit. Talán sérül kicsit, de tanul közben. Mire visszaadod neki, amit elvesztett, egészségesebb, tapasztaltabb lesz és nekünk most csak ez számít. Számítanak erre a gyerekre, amit most tanul nélkülözhetetlen lesz később.
- De az anya...!
- Ő jól lesz. Jobban lesz.
- Egyszer majd igen, idővel, de addig szenvedni fog. Igazságtalan ez az egész.
- Nézz a jövőjébe. Észre fogod venni, milyen fontos tapasztalat lesz számára, amit most tanul. Az igazság emberi fogalom, de mint olyan relatív. Mi nem szolgáltatunk igazságot, nem tehetünk semmisé egy tévedést, csak korrigáljuk az apró hibákat. Gondolj erre úgy, mit egyfajta mérleghintára. Akármi is történik, neked ott kell állnod középen, vigyázni, hogy el ne mozduljon. Még akkor is, ha nem értesz vele egyet.
Semmi kisimította a kislány arcába zúdult fürtöket, majd óvatosan megérintette. A gyerek nagyot nyögött, eltátotta a száját, mintha sóhajtott volna, majd aludt tovább.
Reggelig maradt az ágya mellett. Az anyja többször felébred éjszaka, olyankor mindig benézett lányára is. Karikás szemei szomorúan égtek, arca beesett volt, de nagyon vigyázott, hogy a gyerek ne ébredjen fel. Aggódása, félelme megérintette Mindent. Már máshogy látott néhány dolgot. Semmi magára hagyta az éjszaka hátralévő felére és érezte, ahogy tudása lassan erőre kap. Észrevette a nagyobb tervet és a célt, ismerte a miérteket.
A kapuban Semmi várta némán. Tekintete elárulta, mennyire magányos volt az elmúlt órákban, de nem szólt, csak mosolyogva mutatta az utat és ő követte. Képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy mostantól minden megváltozik. Döbbenten jött rá, Semmivel az élet igazán félelmetes, de legalábbis elgondolkodtató lehet.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Szeretem az ilyen írásaidat. Hajrá! :D Kicsit titokzatos, elgondolkodtató, várom a folytatást. :)
VálaszTörlés:) Ez már a második rész volt, és sok van még a fejemben. Ha tetszett, lehet értékelni, de csak őszintén. :)
VálaszTörlés