A kedves éteri lény újabb látogatást tett nálam tegnap. Ő az a fajta, akinek nem örültem, amikor gyerek voltam és a szüleimet látogatta. Nevetségesnek és feleslegesnek találtam, az a szó ugyanis, hogy nosztalgia, nem kapott teret és szerepet az akkori életemben. Egy nyolcéves ritkán érez késztetést arra, hogy elmerengjen a múlton, de mostanában egyre jobb szórakozásnak tűnik.
Tegnap találkoztam néhány volt kolléganőmmel. Ők a mai napig a kedvenceim, a küszöb, amihez minden kollégát mértem, és amivel szemben a legtöbben szépen elvéreznek. Mert ők ismernek, tán jobban mint bárki ezen a világon, ugyanis végignézték ahogyan felnövök. Tizennyolc múltam amikor odakerültem és alig voltam huszonhárom, amikor elváltak útjaink.
Látták, amikor másfél órás alvás után vagy annak teljes hiányában vonszoltam be magam dolgozni. Ahogy diszkréten aludtam még fél kilencig az asztalom mögött, vagy Green Dayt hallgattak velem, mert én azt szerettem, és becsületükre legyen mondva, tűrték jó darabig. Elnézték, hogy csacsogtam egész nap vagy éppen meg sem szólaltam. Tudták mikor milyen hangulatban vagyok és szerettek olyannak, amilyen voltam. Pumuklinak hívtak, mert a rövidre vágott, göndör hajamat vörösre festettem és tényleg minidig úgy néztem ki, mint a kis kobold a szanaszéjjel álló tincseimmel.
Szóval jó volt. Szerettem ott, de aztán mégis elég lett. Felnőttem, változtam és eljöttem, de kitudja miért, talán mert bennük is éppen annyira dolgozott az élmény, mint bennem, még sokáig találkoztunk. Félévenként, később évente, mígnem négy évvel ezelőtt teljesen megszűntek a találkozók.
Amikor néhány hete felhívtak, hogy lenne-e kedvem, gondolkodás nélkül mondtam igent, bár nem tudtam milyen lesz. Az idő telt, meg még múlott is. Legidősebb tagunk hetven éves lesz idén, de semmit sem öregedett ötvenéves kora óta. Annyira nem hogy elképedtem, ahogyan a többieken is. Aztán van egy ötvenötös tagunk, aki után még mindig forgolódnak a férfiak, egy negyvennyolcas, aki ugyan olyan bájos mint volt, egy negyvenkettesünk, akinek már 22 éves a lánya és aki még pont úgy nevet, ahogyan emlékszem rá, én, aki mindjárt harmincöt vagyok és az utolsó, legfiatalabb kolleginánk harmincnégy, de már három gyönyörű gyermek édesanyja.
Mind egyetértettünk abban, hogy senki sem öregedett. Talán a volt munkahelyünk szelleme tart minket fiatalon, vagy talán csak az a helyzet, már a szemem sem a régi, de esküdni mernék rá, épp csak most ismertem meg őket és közben észrevétlen eltelt tizenhét év.
Köszönöm nektek csajok a tegnap estét, ahogy előtte a sok évnyi, türelmet, bizalmat és nevetést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése