 |
| forrás |
1964 óta ünnepeljük április 11-én, József Attila születésének napján a magyar költészetet. Az idei év sok szempontból különleges, de legalábbis más, ezért azt hiszem, minden olyan apróságot érdemes megragadni, ami visszahozza az állandóságot, az érzetét annak, hogy mégis csak minden normális. Azt pedig, hogy a normális fogalma alatt mást értünk mint néhány hónapja, nem érdemes feszegetni. Ezért aztán, bár volt már rá korábban is példa, hogy felolvastam egy verset, elérkezett az ideje a hamvába hullt hagyomány felelevenítésének.
És ha kedvet kapnátok ti is, hát tegyetek ki egy verset bármilyen szociális médiára, írásban, videón, hanganyagban, de akár becsatlakozhattok már létező eseményekhez. A pécsváradi sulikönyvtár létrehozott egy eseményt, Posztolj verset otthonról! néven, illetve a Gittegylet a szokásos utcára posztolás helyett meghirdette a karanténverziót.
Ha pedig egyikhez sincs kedvetek, olvasgassátok azokat, amiket mások osztanak meg. Ki tudja, talán ráleltek A versre, arra, ami nélkül nem érdemes élni. Hiszen mindenkinek írtak legalább egyet, csak legfeljebb még nem futottak össze az érdekelt felek.
Áprily Lajos: Nem mondhatom már
Nem eszmetűz már roskadó tüzem.
Tudom: tirannus törvény itt a vég.
S mégis kétkedve meg-megkérdezem:
Hová lesznek a ritmusok, zenék?
A lüktetés, mely még ma is kisér
rövidülő sétáimon a csendbe,
vajon tovább rezegni visszatér,
rom-testem kötöttségéből kilengve,
ahonnan jött, a zsongó végtelenbe?
Talán egy messzi sarj, aki utánam
száz esztendővel vagy több százzal él,
ajzott napon vagy furcsa éjszakában
egy titkos rezdülést érez magában,
s csodálva kérdi: Bennem mi zenél?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése