Szeptember 11-én, a Helikon kiadó rendezésében tartották meg Kőhalmi Zoltán első könyvének bemutatóját, amin, hála egy barátomnak és a Facebooknak, másodmagammal én is részt vettem. Szeretném az elején közölni, hogy ez bizony nem szponzorált tartalom. Ahogyan kell, szépen kiálltam a soromat, megvettem a könyvet - a 20% kedvezmény azért jól jött -, majd beültem a rendezvényre. Litkai Gergely vezette a beszélgetést, és mivel a szerző néhány részletet maga olvasott fel, egyszerűen csak garantálva volt a jó szórakozás. Mert hogy mit csinál két stand-upos a színpadon? Természetesen uralja.
Bjørnsent egy gyilkossághoz riasztják, amiben nincs semmi
meglepø, az alkoholizmusával és a soha fel nem dolgozott gyerekkori traumáival
együtt is ø Dramfjord legsikeresebb felügyeløje. Az eset azonban számos módon felkavaró, és ebből csak apróság az, hogy véres. Bjørnsen gyűløli a művészeket, márpedig az
áldozat egy híres krimiíró, akit a saját Aranybalta-díjával ütøttek agyon. A
siker sokféle módon szállhat az ember fejébe, de ez azért némi túlzás, ráadásul az egész házban nincs kávé, ami viszont túlmegy minden határon.
A könyv néhány előszóval és tiltakozással kezdődik, ami egyből hangulatba hozott. Még a bemutató előtt volt alkalmam elolvasni és miközben kuncogtam, átfutott az agyamon, ha szabad megjegyeznem, ámulattal vegyes csodálattal, hogy azt a fajta humort képviseli, ami, és ez szigorúan magánvélemény, a Monty Python-csoportra emlékeztet. Nem kellett hozzá sok idő, ugyanis már itt tudtam, igen jóban leszünk. Még akkor is, ha az összes ö és ő betű helyett ø szerepelt. Az agy bámulatos, néhány mondat után már fel sem tűnt.
Björnsen minden skandináv krimit kedvelő számára könnyen szerethető karakter, mivel szenvedélyes viszonyt ápol a kéregzuzmószesszel, mégis képes volt egyedül felnevelni Anadylm tizedest. S tette mindezt egy, a rendőrségen található, svéd redőnyős iratszekrényben. Akkor vette magához, amikor a szüleinek halála ügyében nyomozott, és a mostanra 15 éves lány a legjobb segítség, amit kívánhat magának. Múltja újra és újra megkísérti, de amíg kéznél van a laposüvege, nagy baj nem érheti.
Anadylm kissé görnyedten jár, rajong a csíkos holmikért, sokat olvas - jóllehet leginkább csak rendőrségi jegyzőkönyveket és romantikus vámpírregényeket -, viszont gyorsan tanul, okos és tökéletes partner a munkájának és alkoholnak élő felügyelő számára. Nem emlékszik jól a szüleire, és azt sem tudja, miért kellett meghalniuk, azonban ezek a dolgok csak erősebbé tették. Divat kérdésében talán nem ő lenne a legmegbízhatóbb segítség, tudniillik a kedvenc kiegészítője egy fejlámpa, de senki sem lehet tökéletes. Még egy 15 éves tizedes sem.
A regény öt fejezetből áll, minden fejezet külön eset, de ahogy hőseink haladnak előre, arra jönnek rá, nagyobb a tét, mint elsőre hitték. A hullák száma egyre nő, és miközben a gyilkosokat igyekeznek kézre keríteni, szinte mellékesen, csavaros összeesküvésbe botlanak. Eleinte kissé értetlenül állnak még a maffia leszámolások előtt is, mivel semmi sem indokolta a háború kitörését, csakhogy nincs az a hatalom, ami megakadályozza őket abban, hogy a történet végére járjanak.
Talán egyszer majd visszasírják az időt, amikor szimpla gyilkosságokkal volt dolguk, de semmi sem törheti meg az elhatározásukat. Hiába lepik el művészek Dramfjord utcáit, vagy kénytelenek más könyvekbe látogatni, akkor is ha törik, ha szakad, megtalálják az elkövetőket, és eközben elképesztő módon szórakoztatnak. Ezen az úton azonban nem csak ketten járnak, egy állandó narrátor kíséri őket, akit mindenki hall, és akinek néha kommentelnek is, viszont a személye folyton változik.
A borító akkor is ütős lett volna, ha az író nem kerül rá, de ez is egy olyan poén, amit majd később ért meg az ember, mert még az olvasás előtt, pusztán a címe alapján azt mondtam, hogy figyeld meg, az lesz a vége, hogy... - nem, ezt nem lövöm el -, és az történt, igen általánosan nézve ugyan, mivel akkor még nem ismertem a szereplőket, igazam lett. Persze az egész nem volt más, mint egy véletlen eltrafálása annak a kis nyelvi mókának, ami tökéletesen illett a könyvhöz, ugyanis ha van bármi, ami kiszámíthatatlan, akkor A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit bizony az.
Vicces és ironikus, elkepesztően idióta, viszont a lehető
legjobb értelemben. Az összhatást a regényt díszítő, Kőhalmi által készített rajzok szintén erősítik. Sőt, ezek közül egyet táskára is nyomtak, és a vásárláskor ajándékba kaptuk. Akadt benne néhány poén, amin a villamoson - Hol máshol?! -
vinnyogva nevettem, méghozzá reggel hét előtt. El tudjátok képzelni, milyen
feltűnést keltettem? Mennyire megzavartam az utazó közönséget? Vagy azt, ahogy a felettem lakó éjszaka fél egykor azt találgatja, vajon most kotkodácsolok, levegőért kapkodok vagy sírok? Szóval csak
saját felelősségre és óvatosan forgassátok!
10/10
A bemutató után teljesen feldobva természetesen betömörültem az ezer emberből álló sorba, hogy dedikáltassam a példányomat, és ennek során volt alkalmam néhány szót váltani Kőhalmi Zoltánnal is. Nagyon kedves és közvetlen volt, miután elárultam, hogy ez az este volt a hetem fénypontja - tulajdonképpen mondhattam volna negyed évet is, de nem akartam nagyobb zavarba hozni -, megosztotta velem, mennyire tartott a felolvasástól. Kár volt, nagyszerűen éreztük magunkat, és azt hiszem, jobban már nem is lehetett volna. Innen is és újra köszönöm az élményt! És már most várom a következő könyvet. No pressure!
Az eseményről különben készült videofelvétel is, remélem, a kiadó valahol majd elérhetővé teszi, hogy az egészet átélhessem legalább még egyszer...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése