Megint elvállaltam úgy egy könyvet, hogy fogalmam sem volt
arról, miről fog szólni. Nincs ebben semmi meglepő, Gabriel García Márquez neve
számomra önmagában elegendő – no és mivel 2014-ben elhunyt, nem várhattam új
könyvet sem, de abban biztos voltam, olvasni még nem olvastam, így semmi
akadályát nem láttam találkozásunknak.
1957-et írunk, amikor a Szovjetunióban megrendezték a Világifjúsági
és diáktalálkozót. A rendezvény tagadhatatlanul azt volt hivatott igazolni,
hogy a kommunista barakkban minden a lehető legnagyobb rendben van.
Természetesen rengeteg újságírót hívtak meg a gigantikus eseményre, és közülük
néhányan – a francia Jacquelin, az olasz Franco és a kolumbiai Márquez (aki az
1955-ben megjelent botránykönyve után külföldi tudósítóként dolgozott) –
elhatározzák, hogy bekukkantanak a vasfüggöny mögé.
A fal még nem áll, a helyzet több mint kaotikus. Németország
félbetépve, de lakosai még átugorhatnak az utca másik felére, ami történetesen
egy másik ország. A háború romokat, egy csomó rendezetlen kérdést és éledő
ellenállást hagyott maga után, amit a blokkban rekedt nemzetek más-más formán
reagáltak le. És miközben az ember ezt pontosan tudja, nagyon bizarr olvasni
egy kolumbiai újságíró tollából. Az újságoknak küldött beszámolóikból kiderült,
hogy az a világ, amit találtak, sok esetben teli volt beletörődéssel,
lemondással, hazugsággal. Álarcokkal, amit másoknak mutattunk, propagandával,
amit az országunkon kívül élők felé feszítettünk ki, hátha nem látják a
valóságot.
A vasfüggöny mögötti országok sem egyformák, a helyzetük és
természetük sem azonos. Azok a képtelenségek, amikre manapság azt mondjuk, ez
tiszta Abszurdisztán, már akkor és ott megvoltak. Nagyon sokat elmond erről az
egészről az a különbség, ahogy az NSZK-ban és az NDK-ban a márkát váltották
dollárra, vagy hogy a valutát nem lehetett kivinni az országból, ezért a
maradék pénzt le kellett vásárolni a vonat büféjében, de azt a másik határon
szinte egyből el is kobozták – mindezt úgy, hogy igazából sem a pénzre, sem az
árura nem volt szüksége senkinek.
Minden országban máshogy viszonyultak az érdeklődő
újságírókhoz, sőt, sok esetben csak a diákok mutattak hajlandóságot az őszinte
beszédre, és ők voltak azok is, akiknek a fejében még nem éltek teljesen
tisztán azok a félelmek, amiket a felnőttek is inkább csak feltételeztek, de
ennek ellenére mégis valós volt. Nem tudhatta senki, hogy a vele szemben ülő
fejében mi jár.
Mindig fura, hogyan látnak kívülről minket mások, és
szembesülni a véleményekkel kétféle reakciót válthat ki: vagy megsértődünk, és
úgy gondoljuk az egész hazugság; vagy pedig elgondolkodunk rajta, és levonjuk
belőle a megfelelő következtetést. Ha figyelmesen olvasunk, már Lengyelország
taglalása is szíven szúr, hiszen sok hasonlóságot találni az akkori
eseményekben – de miközben az ő vezetőjük visszatért a börtönből, és az
országát reménnyel indította el a változás és a jó élet útján, nálunk ’56 csúnyán
elbukott. Ott Władysław Gomułkát 1951-ben letartoztatták, ’54-ben szabadult,
majd az 1956-os elégtelenségek hatására visszakerült a politikába. Az országa
darabokban, a szegénység hatalmas, bár a polcok roskadoznak az áruktól, a
lengyelek mégis rosszul öltözöttek, és inkább csak nézelődni járnak, mint
vásárolni. Az egész ország ellentmondásos, elkötelezettek a kommunizmussal
szemben, de vasárnap templomba járnak. A mélyszegénység dacára a nép hőst lát
Gomułkában, azonban nyíltan hangot adnak elégedetlenségüknek is.
Ugyanakkor Magyarországon több mint fél évvel az ominózus
események után is zárva az országhatár, hogy aztán némi szovjet közbenjárásra
pár újságíró engedélyt (és állandó felügyeletet) kapjon arra, hogy
körbenézhessen. A falak őrzik a harcok nyomait, az emberek lehunyt fejjel,
csendben élik az életüket, de Nagy Imre még él. Igaz, senki sem tudja, hol
van... A merészebb újságírók közül néhányan elunják az állandó felügyeletet, s
míg nappal kötelességszerűen járják a turistalátványosságokat, és élvezik a
propagandagépezet áldásos tevékenységét, addig éjszaka kisurrannak a városba,
hogy maguk gyűjtsenek anyagot. Márquez egyszerű, őszinte embernek látja Kádár
Jánost, aki szeretne előre jutni, de egy rossz döntést hozott, amiért most
mindenki, és ebben természeten benne van ő maga is, megfizet. Helyre kell
állítania az ország biztonságát, bizalmát, miközben egyértelműen elutasítják.
Teszi mindezt úgy, hogy közben néha eltéveszt helyszíneket,
felcserél neveket – akkoriban, Wikipedia nélkül, nehéz volt javítani a
tévedéseket –, ennek ellenére, még ha vitatkozunk is az általa látottakkal,
viszonylag pontosan ábrázolja a kérdéses országokat. Ahogy párhuzamokat állít
bizonyos események között, ábrázolja az embereket vagy a különböző országok
viszonyát, nagyon érdekes olvasmánynak mutatkozott.
A kiadás és a fordítás is egyaránt igényes, egyetlen
panaszom van csak, hogy a mérete miatt: bár ez az új életműkiadás sokkal
kezelhetőbb, és hogy úgy mondjam, polcbarátabb, mégis elüt a többi
Márquez-könyvemtől, amit némileg nehezményezek, de ez nem von le semmit a könyv
értékéből.
9/10
A bejegyzés az ekultura.hu részét képezi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése