Mondhatnám, hogy Sadie és Carter élete maga a mennyország, de akkor hazudnék. Apóphisz továbbra sem adta fel a nap felfalását, és ennek érdekében elpusztít mindent, ami segíthetne őt legyőzni. Versenyt futnak az idővel, és bár találnak egy megoldást, félő, hogy mindkettőjük életébe kerül majd. Arról nem is beszélve, az egyetlen személy, aki nélkül nem boldogulnak, egy gyilkos természetű szellem, akit végleges halálra ítéltek az alvilágban, mert gonosz, minden hájjal megkent csínyjei egyformán veszélyt jelent istenekre és emberekre. A helyzet korántsem nevezhető rózsásnak...
Mint mindig, Riordan ezúttal is remekelt, bár nekem most kicsit lassan indult be a sztori. Ez azonban aligha az író hibája, ugyanis a történet ezerrel pörög. Egyből egy mágikus csatával kezd, szóval nem ez a gond. Azt hiszem, azzal volt a bajom, hogy hiányzott belőle az a fajta könnyedség, amit megszoktam. A váltott szemszögből történő mesélés, a két testvér szurka-piszkája most is szórakoztató volt, csak eltolódtak az arányok.
Az utolsó olimposziban a világ megmentése mellett, és a veszteségek dacára is ünnepelték az életet, pont az átélt fájdalmak miatt jobban tudták hőseink értékelni mindazt, ami az adott pillanatban sajátjuk volt. A The Heroes of Olympusból már bizonyos szempontból hiányzik ez az érzés, nyilván a karakterek fejlődése miatt, de a vicc, szarkazmus folyamatosan jelen van. A The Kane Chronicles utolsó részében szerintem túl nagy szerepet kapott Sadie kusza háromszöges szerelmi élete, ami engem már egy picit frusztrált, és a kedvenc írom mindenre fittyet hányva kihozott ebből egy alternatív véget. Ha ez eszébe jutott volna akármelyik YA írónak, megspóroltak volna maguknak néhány kellemetlen vitát a különböző táborokkal. Nem mondom, hogy petúniára csüccsentem tőle, de amikor elkezdett körvonalazódni, még a második kötetben, aztán szépen épült a harmadikban, elismertem az író bátorságát, és aztán megtanultam értékelni is.
A végét mégis némileg elnagyoltnak éreztem. Carterből az én véleményem szerint nem lett igazi vezető, volt pár alkalom, mikor úgy éreztem, szegény hősünk nem tud semmit, folyton valaki más menti meg, és adott esetben lehetett volna dühítő is. Aztán rájöttem, hogy nem így van, ő mutat példát, és határozottsága erőt ad másoknak is, segít, hogy szembenézzenek önmagukkal.
Ez azonban egy teljesen kétszemélyes show, a sok szereplő ellenére mégis csak a testvéreket követjük nyomon, az ő fejlődésüket, s ezért kialakult párok másik tagjával vajmi keveset törődünk. Pedig folyik ott is egy-két dolog.
A kötet végén ajándékként elhelyezték a The Son of Sobek-et, ami az első kereszt történet az egyiptomi és a görög istenek világa között. A sztori szerint Percy és Carter véletlen találkoznak, a céljuk azonban közös, egy hatalmas krokodil szörnyeteg terrorizálja a békés lakosokat, amit, vitán kívül meg kell állítani.
A mesélő Carter, de a két fiú annyira jó együtt, és olyan sok lehetőséget vet fel, arról nem beszélve, mennyire zseniális darab, így hát őszintén remélem, lesz ebből nagy regény is... Muszáj, hogy legyen!
Jóllehet maga a könyv most nem volt túl erős, ennek ellenére jó néhány szórakoztató pillanatot tartogatott az hűséges olvasóknak. A sorozat tagadhatatlanul is zseniális, élvezet volt találkozni egy új kultúrával, annak isteneivel, ahogyan megismerkedni a mágusok világával is, így a pontozás szokás szerint nem csak ennek a könyvnek jár, hanem az egész trilógiának.
9/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése