Joe Goldberg egy kis könyvesboltot vezet New York-ban, ahova egy szép napon besétál Guinevere Beck, az első és sokadik pillantásra is elbűvölő írópalánta. Bár az érdeklődés kölcsönösnek tűnik, a történet itt véget is érne, csakhogy Beck bankkártyával fizet, elárulva ezzel a teljes nevét. Mintha tudatni akarta volna, legalábbis Joe szerint. Nem is képes másra gondolni, az internet pedig minden lehetőséget megad, az ismeretlen szépség becserkészésére.
A sorozat szinte mindent tartalmaz amit az eredetije, legfeljebb nem ugyanabban a sorrendben, nem akkor és ott, de a legtöbb megvan. Ami viszont nincs, az minden más. Így utólag már egyértelműen látszik, minden olyan pillanat, ami Joe megszállottságán kívül történik, csakis azért került a sorozatba, hogy a könyvárus kicsit szimpatikusabb legyen, hogy megzavarja a nézőket és olyan színezetet adjon a karakternek, amitől kicsit közelebb kerülhet hozzánk. A probléma ezzel csak az, hogy teljesen felesleges volt.
Beck küzd a maga démonaival, egyértelmű, hogy rengeteg problémája van, borzasztóan messze van az őszinteségtől, hazudik mindenkinek. Persze kinek miért, de olyankor is, amikor nincsen miért! Világos, hogy nem véletlenül jár terápiára, és még így is, hogy telibe kapjuk Joe 100%-os perverz megszállottságát, szóval még így is borzasztóan nehéz együtt érezni az áldozattal. Ha valamit tanított a könyv, hát akkor az az, hogy a morális kérdések nem változtathatóak, mert nekünk úgy tetszik. Beck az áldozat, Joe pedig egy borzasztóan beteg figura és pont! Igaz, ezt érzetem és meg is fogalmaztam a sorozat kapcsán, de a könyvben nincs kibúvó, kapaszkodó, mert a legelejétől minden tökéletesen egyértelmű.
Mind tudjuk, vagy pontosabban minden az eszét a fejében hordó felelős személy tudja, hogy a szociális média ingyenes használatáért az adatainkkal fizetünk, a keresési eredményeinktől, a képeinken át, a mikrofonok által felvett beszélgetésinkig adatok vagyunk, amit szabadon ad és vesz az internet világa. Illúzió az egész biztonságérzet, a személytelenség, a zárt csoportok védelme, így aztán mindenkinek a saját felelősség, mire és mennyit használja. Lerágott csont, hogy néhány perc alatt rengeteg adatot össze lehet szedni mindenkiről, aki előszeretettel posztol magáról, hiszen a legtöbben semmiféle módon nem óvják a privát szférájukat. Csakhogy függetlenül attól, hogy a saját felelősségem, mit és mennyit osztok meg magamról, senkinek sincs joga visszaélni vele.
Joe pedig ezt teszi, ahogyan sokan mások is, épp csak ebben a történetben nincs feloldozás, nincs jófiú, aki megmenti a szomszédját, nincs megbízható apafigura, aki egy 10-12 éves fiú kezébe nyomna valami jó könyvet. Nincs semmi, ami lazítana azon, amit olvasol/hallasz, ezen a tömény és hátborzongató történeten, annak ellenére sem, hogy Beck szinte egyáltalán nem szerethető. Mert tényleg nem az, a sorozatban ez nem jött ki ennyire, és nyilván ez sem véletlen.
A könyv nem tudja elterelni a figyelmünket vagy ellankasztani éberségünket. A karakterek olyanok, amilyenek, esendő és önző emberek, de önmagában csakis ezért nem érdemelne senki halált. Ahogy a könnyelműségükért sem, amit képesek vagyunk magunkra vetíteni, ahogy haladunk az olvasással. Kepnes nem beszél mellé, a klasszikus romantikus hős gúnyáját viselő szörnyetege húsba vágó módon valóságos, látom, miért olyan könnyű beleszeretni, és azt is, miért hajlamosak sokan önként áldozattá válni és elhinni, ezt érdemlik. Ez persze egy sokkal bonyolultabb kérdés, aminek sem a kifejtésre, sem a megoldására nem ad ötleteket az olvasás. De ha már csak egy kicsit is elővigyázatosak vagyunk, volt értelme elmerülni a Te világában.
Ami engem illett, a redőnyeimmel még mindig nagyon belsőséges kapcsolatot ápolok, ami vélhetően már így is marad, mégis úgy érzem, kiváló választás volt. Annyira, hogy a folytatást is meg fogom hallgatni vagy olvasni, ami előbb jön. De inkább hallgatni, mivel Santino Fontana hangja egyszerre bársonyos és hátborzongató. Tökéletes választás.
9/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése