Titokzatos óriások kelnek át az óceánon, és komplett városokat pusztítanak el lakosaikkal együtt. Egy új faj, akit még sosem láttak korábban, mégis olyan háborút hoznak magukkal, amit nem biztos, hogy az emberek megnyerhetnek. Még úgy is kétséges a kimenetele, hogy a lerohantak oldalán létezik öt különleges tudás, sokan nem képesek megszerezni, de akik igen, az életüket adják azért, hogy megvédjék mindazt, amire felesküdtek. Vajon mi történik akkor, ha kiderül, több tudás létezik, mint korábban hitték? És hogyan lehet megállítani egy olyan sereget, ami egyáltalán nem veszi figyelmébe a saját veszteségeit, mert olyan célért harcol, aminek keretében képes akár minden élőn átgázolni?
Hearne ezzel, szerintem nyugodtan mondhatjuk, a nagyok ligájába lépet. A sztori baromi jó, sok szálon fut, összetett és lebilincselő, de nem vicces, nem könnyed, nem Atticus és nem a The Iron Druid Chronicles. Ez egy bonyolult, szerteágazó történet, elképesztően jó világgal, és totálisan különbözik az általam korábban annyira kedvelt sorozatától. Abban viszont hasonló, hogy okosan összeszedett, tudatosan felépített szerkezet hajtja a fogaskerekeket. Ezek azonban váltott szereplőket, eltérő helyszíneket, helyzeteteket és szempontokat takarnak.
A hivatalos fülszöveg három karaktert emel ki, mint főszereplőt, itt van egyből Tallynd, az anya és harcos. Egy tengerész, aki nem csak a királyságáért, de a fiai életéért is harcol. Aztán Dervan, a tudós és körülmények szülte kém. Felesége halála után kicsit maga is lemondott az életéről, és miközben megfigyeli a város vendégségében előadó mesélőt, rájön, több dolgot nem tud, mint gondolta. Végül Abhi, aki megtagadva családja vadász hagyományait, és olyan felfedezésre tesz szert, ami megváltoztathat mindent, de legfőképpen a saját életét. Viszont rajtuk kívül is akadnak még szépen megszólaltatott karakterek. Néhányan csak rövidebb ideig maradnak velünk, de abban az időben is jelentősen hozzájárulnak a cselekményhez. Mások távolabb kísérnek, és várható, hogy számosan visszatérnek a folytatásba is. Rengeteg kisebb-nagyobb történet fut párhuzamosan, egy részük már összeért, másokra még várunk.
A képességek teljesen különbözőek. Akadnak olyanok, akik a földet képesek mozgatni, mások a levegőt, vizet vagy a tűzet uralják, megint mások a természetnek szentelik magukat, és hála a mesélőnek kiderül az is, hogy létezik még egy tudás, amiről senkiken fogalma sem volt, aminek korábban senki sem jutott a birtokába, de ennek a mibenlétét inkább nem lőném le. Ezeket az adottságokat különböző népek sajátíthatják el, minden népnek csak egy jutott, illetve sokáig úgy hitték, van akinek egy sem. Érdekes olvasni róluk, hogy ki és mit tud, és hogy ezért milyen árat fizet. Viszont nem minden esetben találtam ezek a lesírásokat elég részletesnek. Mintha apró ízelítő falatok lennének egy hatalmas, roskadásik rakott asztalról.
A karakterek egyébiránt érdekesek, különböznek egymástól, eltérő utakon haladnak, hogy aztán majd talán a jövőben valahol és valamikor összeérjenek. Már ha ez elképzelhető, amikor látszólag semmi kapcsolódási nincs a szereplők között. Hacsak nem a bárd, az ő karaktere fogja össze a történetet, utazgat az ismert világban és információkat szállít ide-oda, érdekes történetet formájában. Aligha meglepő, hogy néhányan kémnek gondolják. Többet tud, mint bárki más, a tudás pedig hatalom, ebben a formában azonban mégis tökéletes szórakozás. Kiáll a háború által sújtott menekült tömeg elé, versel, énekel és mesél. Olyasmiket, amikről sokan még csak nem is hallottak, és eközben felveszi a szereplők alakjait is.
Az eddig írtak alapkán úgy tűnhet, odáig vagyok a Seven Kennings trilógia bevezető részéért, de ez koránt sem fedi a valóságot. Szomorú, az olvasással erősen küzdő időszakomban találkoztunk egymással. Még 2017 decemberében kezdtem el, és aztán szépen félre is tettem, befejezni csak akkor sikerült, mikor hangoskönyvben ráakadtam, és végül 2018 december elején értem a végére. Luke Daniels és Xe Sands előadása egészen új szintre emelte az élményt, és végre komolyan elkezdtem élvezni, csakhogy ezzel meg az volt a baj, hogy a hasonló nevű szereplők kicsit összemosódtak, így jobban kellett koncentrálnom hallgatás közben. Fárasztó élmény volt.
Az érzéseim elég vegyesek, mert ha már Hearne, akkor az agyam egy könnyed szórakozásra csorgatja pavlovi reflexszel elindult nyáltengerét. A valóságban nem szeretnék folyamatosan és erősen figyelni olvasás közben, miközben ide-oda ugrálunk a sok szereplő között, ellenben el kell ismernem a történt és szövése zsenialitását is. Ha szereted a sok szereplőt mozgató, minimum 600 oldalas könyveket, epic fantasy rajongóként odáig vagy az okosan megírt sztorikért, akkor ez a Te könyved. Én magam, ezen a ponton legalábbis, még egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy folytatni fogom. Viszont számomra a fantasy ezen kategóriája ugyanolyan hangulat függő, mint egy drámai kortárs vagy szépirodalmi könyv kézbevétele. Ettől függetlenül mégis csak úgy gondolom, megérte a bele fektetett energiát.
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése