A mindenség elmélete

Minden életrajzi dráma esetén az a kérdés, hogy mennyi ebből az igazság. Akaratlanul is azon jár az eszünk, mennyiben mond ez ellent, vagy éppen támogatja azokat az ismereteket, amikkel nézőként rendelkezünk. És nem utolsó sorban: vajon milyen lehet látni az életedről, a szüleid, testvéred életéről készült filmet?

Aligha van bárki is a modern világban, aki ne hallotta volna Stephen Hawking nevét, ne találkozott volna a személyiségével, munkásságával, akár könyvekben, akár dokumentum-, ismeretterjesztő vagy szórakoztató filmekben. Nagyon furcsa egy elméleti fizikusról azt állítani, hogy holmi celeb, de akármilyen furcsa, Hawking nemcsak elméleteivel, hanem emberségével is híressé vált, így a legtöbbünk fejében szilárd kép él róla, és ezt összevetni a filmmel, nos, meglehetősen érdekes élmény.

Stephen szépreményű kozmológusként még nem tudta, miről fog szólni a diplomamunkája, de azt már igen, hogy csupán két éve van hátra. Amikor az ember lehetőségei elfogynak, hirtelen más színben látja a világot: többé nem remél olyan átlagos dolgokat, mint házasság és gyerekek. Jane Wilde azonban úgy érzi, ha már csak két év adatott meg, akkor annyi, nem számít. Aztán valahogy a kettőből még kettő majd sokszor kettő lett, s ez a helyzet mindenkitől sokszoros türelmet, erőt, és megértést követel, tehát pont azokat a dolgokat, amikből időnként annyira kevés van.

A történet inkább arra a folyamatra koncentrál, hogyan válik Hawking azzá, akit ma ismerünk, miként éli meg Jane a mindennapokat, hogy küzd egyre fáradtabban, és Stephen hogyan lesz egyre inkább „kívülálló” a családjában. Lesz némi sejtésük arról, milyen erős személyiség, hogyan képes úgy élni, hogy mindig rá van utalva másvalaki segítségére, miközben képes örülni a születendő gyermekeinek, és szüntelenül keresi azt a képletet, ami megmagyarázná az univerzumot. Elképesztő erő kell ahhoz, hogy valaki ne omoljon össze, és ez nyilván nem lehetséges egy stabil háttér nélkül, ezért miközben elképedve hódolunk az egyik félnek, nem feledkezhetünk meg arról sem, aki mindezt lehetővé tette.

Elgondolkodtatok már azon, milyen lehet úgy szeretni valakit, hogy képes vagy megalkudni a körülményeiddel, hogy beletörődsz, szüksége lehet másvalakire is rajtad kívül? És miközben ezer szállal kapaszkodsz belé, és minden nehézség ellenére ő is beléd, mégis csak beleszeretsz valaki másba, ezért elengeded. Feloldozod a saját maga által választott terhek alól, de csakis hálás lehetsz érte, mert ő volt ott, amikor senki más nem. Ezek olyan mély feltevések, amikkel egy átlagos életben talán egyszer sem találkozunk, de egyeseknek ebből áll az élete. A filmben leírhatatlanul mély, ugyanakkor meglepően vicces válaszokat kapunk egy-egy kérdésre.

Persze kicsit gonoszkodva azt mondhatnánk, minden olyan alkotás, amiben valamilyen fogyatékkal élő szerepel, már legalább egy fokkal jobban indul a többi Oscarra jelölt filmhez képest, de van az a kategória, amikor egy darabot agyon hájpolnak, és van az, amikor csak önmaga miatt jó. A mindenség elmélete pedig egyenesen elképesztő, és a szereplők egyenként is csodát hajtottak végre.

Hosszú percekig gondolkodtam azon, honnan ismerem Eddie Redmayne-t, mire végre leesett, hogy legalább egy éve futok bele lépten-nyomon a Jupiter felemelkedése című CGI csoda trailerébe, amiben ő alakítja a főgonoszt. Hogy abban a filmben milyen, azt még egyenlőre nem tudom, de most olyasmit mutatott, amit utoljára Daniel Day-Lewistól láttam A bal lábamban, és az bizony nem mostanában volt. Az általa megformált karakter egyszerre erős és gyenge, briliáns, megható, vicces és még seregnyi más - ezért vagyok különösen gondban: mivel Benedict Cumberbatch alakítása is igen erős a Kódjátszmában, biztosra vettem, hogy idén ő nyeri el Oscar arany kezecskéjét, de ezek után semmire sem vennék mérget. Felicity Jones arcán ott ül minden, amit nem mondtak ki, amit nem mondhattak ki, amit Jane valaha is érzethetett, minden szeretet, hála, fájdalom, öröm és düh. Színházban ez egy tökéletesen kétszemélyes kamaradarab lenne.

A történetből persze kimaradt a fizikus második házassága, a vád, miszerint az új felesége bántalmazta, arról sem szól, hogy ebben az időben megromlott a viszonya a gyerekeivel, ahogyan millió más dolog is, de ez lényegtelen, mert bizony így is drámai, szórakoztató és elgondolkodtató. Nem tudnám megmondani, hogy teljes egészében helytálló-e, de rám nagy hatással volt. Ha meg kellene határoznom a mondanivalóját, akkor egyszerre nevezném meg az élni akarást, összetartozást, küldetés- és kötelességtudatot, a lelkierőt, ami előre hajt, ami nem engedi feladni még akkor sem, amikor egy kívülálló már odadobta volna az elveit és önmagát is.

Azzal az érzéssel ültem döbbenten a főcímzene végeztével, hogy eddig is csodáltam Hawkingot, de most gondoltam először úgy rá, mint egy igazi hús-vér emberre, és nem pedig tudósra. Láttam a gyengeségét, s a családot is mögötte, rajongó lettem, ezért kénytelen leszek megnézni angolul is. Még legalább egyszer. Vagy inkább, minimum egyszer.

10/10