Kócosban, Priuszban és Flúgban azonkívül, hogy ragadványneveken ismertek, sokáig egyetlen közös dolog volt, mind a hárman hajléktalanok, akik az utcán tengetik életüket, együtt guberálnak. Egészen addig, míg egy épp annyira reménytelenen napon, mint az előző volt, nem lelnek valami igazán meglepőt, egy csecsemőt. Némi töprengés után elhatározzák, hogy megkeresik a gyerek édesanyját, no de milyen lehetőségei vannak egy csapat csavargónak? Sok dolog bizonytalan az életükben, például az esti vacsora is, de egyetlen dologban mind egyetértenek: a rendőrökhöz nem fordulhatnak.
Szerintem már szóba került, hogy valaha kortárssegítőnek készültem, és mint jövőbeli szociális munkás, gyakran megfordultam hajléktalanok, drogosok, alkoholisták és ezen csoportok tetszőleges elegye között. Azt nem állítom, hogy én lettem volna a jövő nagy reménysége, de érdekelt a munka, és akkoriban komolyan dolgozott bennem a világmegváltó láz. Magabiztosan, sőt, kevélyen hittem, a világot meg kell váltani, valamint biztosan én leszek az, aki ezt megteszi. És természetesen, mint sokan mások előttem, én is rájöttem, hogy az élet nem feltétlen olyan, ahogyan azt elképzeltem.
Ráadásul a romba dőlt álmaimmal még csak nem is én vagyok az, aki rosszul járt. Senki sem tervezi gyerekként, hogy hajléktalan lesz, senki sem sejti, születése pillanatában, hogy a szülei otthontalanok, így neki sincsenek rózsás esélyei.
A legerősebb erénye ennek a regénynek az, hogy rávilágítja a reflektort egy olyan csoportra, amelyet divat nem meglátni. Egy olyan zárt közösségről beszélünk, ahová koránt sem nehéz bekerülni, de ha valaki már ott van, hirtelen eltűnik a társadalom ölelőnek nem nevezhető, de legalább valóságos karjaiból. Többé senki nem számít rájuk komolyan, a hangjuk sem hallható, és ha van is családjuk, lassan ők is megfeledkeznek róluk. Ebben a közegben, meglepő módon mégsem áll meg az élet, szerelmek születnek, barátságok köttetnek, harag és nézetletérés támad, ahogyan egy seregnyi más emberi érzelem is. Ez az a pont, amit a regény tökéletesen feltár. Persze az író elképzelése nem mentes egyféle pátosztól, az utcai élet nehézségei nem teljesen kidolgozottak, de szerintem nem is ez a cél.
Sokan megfeledkeznek arról, hogy akik guberálnak, épp olyan emberek, mint bárki más, álmaik, vágyaik vannak, élnek köztük csendes szavúak, akik segítenek másokon, kötekedő, összeférhetetlen alakok, akik senkivel sem barátkoznak, és gyakran előfordul, hogy kirabolják egy társukat azért a kevéske holmiért, ami neki jutott. Létezik hierarchia és rend köztük is, sokan próbálkoznak, küzdenek, hogy kimásszanak a gödörből, és sokan már nem képesek máshogy létezni. Benyák Zoltán feltárta ennek a világnak egy kicsi élettel teli szeletét, és megmutatta, hogy a hajléktalan emberek is lehetnek tehetségesek, ostobák, erősek, gyengék, betegek és egészségesek, egyszóval emberek. Nem mások, csak a körülményeik azok.
A könyv nyelvezetére elmondható, hogy könnyen olvasható, gördülékeny, rengeteg jelzővel és képpel. Szinte már éreztem a szagokat is. Igaz, az elején volt valami bizonytalanság, majdnem túlírtnak találtam, mintha nem lett volna egyértelmű, hogy szép- vagy szórakoztatóirodalom készül, majd talán három oldal után hirtelen megszűnt. Azt hiszem, az én fejemben ugrottak helyre a dolgok, és elmondhatom, hogy igenis szerettem a fanyar humorát, a szomorkás, néhol sötétebb hangulatát, az apró, reményt csillantó eseményeket, a szereplőink bemutatását, ahogy megtudjuk kik is ők, honnan jöttek és hová tartanak. Ahogy a kislány élete összefonódik hőseinkkel, és ahogyan a végzetükké válik.
Volt egy pont, amikor azt gondoltam, tudom mi lesz a vége, ez még az egyharmada tájékán volt, és körülbelül a felénél meg is dőlt az elképzelésem. Nem szántak a regénynek cukrosan ragadó boldog véget, sem égrengető tanulságot. Ami itt van, az néhány gyengéden szerető és önző ember, különböző célok és vágyak, döntések, amiket meg kell hozni, vagy amikkel meg kell alkudni. És mégis jó volt olvasni.
Kicsit szomorkásan ültem az utolsó oldal után, mert még érdekelt volna egy sereg dolog, és bár az összkép teljes, a részletek tekintetében nem voltam elkényeztetve. Az író ugyanis mindent elmesél nekünk, ami fontos lehet hőseink életében, ami befolyásolhatja az eseményeket, de ami nem tartozik ide, vagy kikerült a látóterünkből, az nincs többé. Sem következmények, sem felelősség. Azt hiszem ettől is jó annyira, mert úgy volt tökéletes, hogy hiányos maradt.
A borító nagyon megkapó, szerettem, sőt, beleszerettem, és bár a regény nem teljesen realista - nem merül el azokban az apróságokban, amik miatt a hétköznapokban elfordítjuk a fejünket, elvégre ez egy fikció,- mégis megmutatja a szívet ott, ahol annak a leginkább dobognia kell.
9/10
Kiadó: Grafoman Kiadó
A könyvet köszönöm a szerzőnek, de azért ez a kardba dőlés tipikus esete volt. Annyira tudtam, hogy nem kellett volna kérnem, most kénytelenen leszek elolvasni a többi Benyák Zoltán regényt is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése