Csak egy aprócskát éreztem megszállottnak magam, amikor kiderült, hogy Benedict Cumberbatch és Johnny Lee Miller a két főszereplő, méghozzá váltott szereposztásban. Két Holmes egy darabban?! Kérdés van?
Dr. Frankenstein zsenialitásában isteni babérokra vágyik, embert teremt a semmiből, a már eltemetett, lélektelen holtakból, azonban a teremtmény öntudatra ébredése megrémiszti. A magára hagyott szörny sok fájdalmat él át, de képes a tanulásra. Mohón vágyik a tudásra, ezért mint egy önző gyerek, elvesz mindent, és mivel adni soha sem tanult meg, igazságra, a saját igazságára szomjazik, melyet temetőjétől remél megkapni.
A darab nemes egyszerűséggel levágja a könyv egy jó részét, egyből a születéssel kezdődik, és nem véletlen használtam ezt a szót, mert megjelenítik nekünk egy képzeletbeli asszony méh nélküli vajúdásának eredményét. Tehát az első tíz perc kissé meglepett, de így utólag nem is tudom, mi mást vártam Danny Boyle-tól (Trainspotting, Gettómilliomos, 127 óra), aki a nézőpontot a teremtőről a teremtményre helyezte át, és ezzel egy egészen új utat nyitott meg Frankenstein szerelmesei előtt. Hiszen pont a szörny megléte hozza elő a legfontosabb kérdéseket.
Hol húzódik a határ ember és Isten között? Felelősek vagyunk-e a tetteinkért? Ha nem, ki okolható értük? És ha igen, jóvá tehetjük azokat? A cél tényleg szentesítheti az eszközt? Ha meg tudjuk magyarázni a tetteinket, ha ideológiát építünk köréjük, valóban igazoljuk azokat? Mitől jó a jó, és rossz a rossz? Ki dönti el a sorsunkat? Eldöntheti bárki, vagy a magunk urai vagyunk? Miért ítélünk meg valakit a külseje alapján? Aki elüt tőlünk, az nem érdemel szeretetet? Az nem tartozhat sehova? A gonoszság tanulható? És nagyjából még holnap estig folytathatnám, akkor sem fogynék ki a kérdésekből, mert bizony a könyv, ha lehámozzuk róla a borzongás mázát, tétovázás nélkül rámutat a társadalom egyetemes hibáira.
A lény magányossága, kirekesztettsége mindig mélyen megérint, de ugyanilyen intenzitással értem Victor vágyait, nagyratörését, őrületbe hajló megszállottságát. Benedict Cumberbatch ( Frankenstein) és Johnny Lee Miller(teremtmény) ehhez tökéletes alanyok voltak. A darab előtti kisfilmből kiderült, ki és hogyan készült a szerepre, hogy néha akaratukon kívül átvettek egymástól, de mégis elkülöníthetően alakítják mind a két karaktert, és miután már ismertem az egyiket, nagyon vágyom arra is, hogy megismerjem a másikat. A tisztelt Holmesokra nincs más szó, mint hogy zseniálisak.
A felirat azonban... Nos, maradjunk annyiban, hogy nagyon remélem, a hölgy nem ebből él, mert még az én angolommal is kitűnt a fordítás pontatlansága, a ragozásbéli hibákról nem is beszélve. Mintha a fordító nem látta volna az előadást és ezért néha fogalma sem volt róla, ki beszél éppen. Mivel ez a darab felvételről ment, ez szerintem több mint durva hiba. Valakinek csak át kellett volna nézni, hogy legalább a nagyját kigyepálja. De nem hagytam, hogy elrontsa az élményt, csak nagy ritkán néztem a feliratra, és jellemzően akkor is kár volt.
A Macbeth után ez egy teljesen másfajta élményt nyújtott, hiszen teljesen különböző karakterű darabokról beszélünk, de hogy mindkettő káprázatos volt, az biztos. Ezért aztán alkalomadtán csak megnézem magamnak Mary Shelley örök klasszikusát fordított szereposztásban is!
10/10
(De a feliratról ne beszéljünk!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése