Végig azon gondolkodtam, hogyan fogom elmagyarázni, le- és
körbeírni azt az egyszerű tényt, mit is jelent nekem Ellen. Fogalmam sem volt
arról, miként sikerülhet, mert bár itthon is vetítették a sorozatát, valamikor
nagyon-nagyon régen, és most már bárki megnézheti online a showját, de mégis…
Hogyan mondjam el, nekem, személy szerint mit jelent?! Ez nem egy krimi vagy
dráma, nem foglalhatom csak úgy össze a tartalmat, meg hát még csak nem is
adott személyről, hanem egy jelenségről beszélünk. Szóval, akkor hogyan?
Nem olyan rég történt, hogy néhány kedves ismerős
megkérdezte tőlem, nem megyek-e hozzájuk dolgozni. Csípőből válaszoltam: Nem
tudtok megfizetni!, és ez azóta is eszembe jut, mert rendben, hogy szeretem a
munkám, rendben, hogy jó vagyok benne, és még az sem meglepő, hogy a szerénység
nem feltétlen az az erény, amit minden helyzetben gyakorlok, de azért ennyire
elszállt és pökhendi sem szoktam lenni. Tudom, hogy mit érek a főnökömnek, de
azt is, hogy pótolhatatlan ember nincs! Mégis akkor, abban a pillanatban erről
fogalmam sem volt, és az, ami kiesett a számon halálosan komoly volt, így
gondoltam. A jelenlévők szeme elkerekedett. Nem is feltétlen a mondattól, hanem
a stílustól, és ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor bevallom, az enyém is
kerekedett volna.
Látszólag ennek semmi köze a Szórakozol velem?!-hez,
valójában az Ellen DeGeneres jelenséghez már annál több, de nem abban
az értelemben, amire most gondol a tisztelt olvasó. Az a helyzet ugyanis, hogy
fáradt vagyok, iszonyú fáradt, már jó ideje nem tudok összetettebb történeteket
olvasni, vagy csak pokoli erőfeszítéssel. Ha csak egy pöttömnyi apróság kilóg a
történetből, nincs türelmem tovább küzdeni – hiszen az adott könyv addig a
pontig egészen jó volt –, egy bekezdés miatt nem kéne félretennem valamit,
amikor már csak ötven oldal van hátra! De könnyedén és gondolkodás nélkül
megteszem. És mivel egyre nehezebben koncentrálok bármire is, nem is igen
csinálok semmit. Ilyen helyzetben valahogy a tudat, hogy legalább a munkámhoz
értek, elképesztően vigasztaló. Belekapaszkodom, és a keblemen melengetem, míg
csak el nem hiszem, hogy körülöttem forog a világ. Tulajdonképpen ez jó, meleg
és kényelmes állapot, egészen addig, míg bele nem fáradok a saját hangomba,
nagyságomba, vagy amelyik épp előbb érkezik, és rá nem jövök, hogy amire most
igazán szükségem van, az egy baromi nagy és felszabadító nevetés – esetleg
sírásra, de akkor már tényleg gáz van.
Ilyen esetekre van néhány bevett trükköm: ha mondjuk
nosztalgikus hangulatba kerülök, akkor az Acélmagnóliák az
első választásom, de ha fogalmam sincs, milyen hangulatban vagyok, rákeresek
Ellen legviccesebb pillanataira. Nagyjából két-három percig azt sem tudom,
merre vagyok, aztán valami fura történik, elkezdek mosolyogni, majd hamarosan
hangosan nevetni. És tudjátok, hogy miért? Ellen stand-upjai zseniálisak,
hihetetlenül élvezem őket, de ezekhez előbb el kell lazulnom, és semmi sem visz
le alfába úgy, mint az említett műsorvezetőt nézni, ahogyan nevet. Szabadon,
teli szájjal, elvékonyodott, szakadozott hanggal, néhány könnycseppel, károgva
vagy már hang nélkül, amikor elfogyott a levegő. Talán fura, de ettől nekem is
nevetnem kell, és ennyi.
Ellen DeGeneres az én hősöm, vegán, állatvédő, meleg jogi
aktivista, AIDS nagykövet, rendszeresen áll ki olyan társadalmi problémák
mellett mint az iskolai zaklatás, a gyűlölet bűntények stb. Amikor nyilvánosan
felvállalta önmagát, lassan elveszített mindent. A sorozatának ötödik évad
kezdetén, a pletykák szerint, a jogokat birtokló Walt Disney elkaszálta a
szériát, mivel kényelmetlennek érezték, hogy olyan témákkal foglalkoznak, ami a
LMBT kérdéseivel foglalkozik. A valamikori komikus ekkor visszatért a kezdetekhez,
újra színpadra állt, és miközben lassan elvesztette a nagy lehetőségeit,
emberek százezreinek adott bátorságot ahhoz, hogy felvállalják önmagukat. A
rajongók elárasztották támogatásukkal és hálás köszönetükkel. Lassan, igen
lassan talpra állt, mára boldog házasságban él Portia de Rossi ausztrál
származású színésznővel, és 2003 óta vezeti a The Ellen Show-t. Közben kétszer
ő volt a műsorvezető az Oscar-gálán, de feltűnt az Emmy-n és a Grammy-n is,
ráadásul rengeteg díjat nyert, ő Amerika legviccesebb embere. A befolyását
persze nemcsak arra használja, hogy pénzt keressen, rendszeresen adakozik,
szervezeteknek, de magánembereket is segít.
Az évek alatt támogatott, sőt, ami talán még fontosabb, hogy
példaként mutatott be olyan embereket, akik mind tettek valami váratlant és
jót. Gyakran maguk is nehézkesen élnek, mégis tudják, mi a helyes. Emlékszem
egy tanárnőre, aki bár egyedül neveli a fiát, mégis minden reggel reggelit visz
a diákjainak, mert sokaknak nem tudnak csomagolni, ráadásul magához vett egy testvérpárt,
akik így nem kerültek intézetbe. Kedvenceim között van még az a tizennégy éves
kamasz, aki kimentett egy gyereket az égő házból; no meg Myles, a nyolcéves
kissrác, akinek az édesapja katona volt, aki szolgálat közben halt meg, amikor
pedig talált egy húszdollárost, nem vágta zsebre, helyette odaadta egy másik
katonának, így köszönve meg a szolgálatát. Könnyesen megható az a csapat
kisiskolás, akiknek az egyik barátjukat rendszeresen zaklatták az öltözködése
miatt, azért egy nap ők is hasonlóan öltöztek fel, ezzel fogva ki a szelet a
gonosz szájak elől. És még nyolcmillió karakteren keresztül folytathatnám,
annyi élethelyzetet, megható történetet osztott meg.
Ellen arra tanít, hogy légy kedves másokhoz, cselekedj a
megérzésed szerint, vállad önmagad, de legfőképpen: élj úgy, hogy ne legyen mit
megbánnod. Talán ezért minden alkalommal, amikor akad megbánni valóm,
visszaterel a valóságba. Nem én vagyok az univerzum közepe, de a része vagyok,
egy fontos része, és rajtam múlik, mihez kezdek vele. Nem azt példázza, hogy ő
a lehető legjobb ember, hanem azt, hogy mind lehetünk jobbak.
Kicsit hosszúra nyúlt bevezetés után ideje a könyvről is
szót ejteni: ha nem szereted Ellent, nem fogod szeretni a Szórakozol
velem?!-et sem – ha így nézzük, bátor vállalás volt az Álomgyár Kiadótól. Pont
úgy ír, ahogy a műsorát vezeti, nem attól szórakoztató, hogy nyílt viccekkel
csapkod: attól, aki Ellen maga. Elkezd egy gondolatot, amit csak két-három
bekezdéssel később kezd el igazából kifejteni, mert addig csapongunk a fejében
jobbra és balra. Hajlamos többszörösen összetett mondatokkal kommunikálni, és
gyakran mire leesik, hogy itt most valami vicces, már fél oldallal
továbbálltál. Ebben szerintem nagy szerepe van a fordításnak is, ami különben
meglehetősen jónak tűnik, egyszerűen csak arról van szó, hogy sok szóviccet nem
lehet visszaadni magyarul, legalábbis nagyon nehezen, ezért aztán olvasás
közben néha eszembe jutott, mi lehet az adott mondat eredetije.
Ugyanez volt a gond a lábjegyzetekkel is: sok olyan személy
kilétét magyarázza, akiket véleményem szerint azok, akik amerikai sorozatokat
néznek, vagy ismerik ezeket a típusú talk showkat, jól ismernek, akad azonban
olyan említés, amihez nem fűztek megjegyzést, azonban számomra nem sokat
jelentett. Azt hiszem, a szubkulturális utalások miatt is nagyon nehéz lehetett
fordítani és szerkeszteni.
És persze kicsit karikatúrája ez a hasonló, világot megváltó
gondolatok tárházára épített könyveknek, ahogy magának a világnak is. Ennek a
fogyasztói társadalomnak, amiben mindent alanyi jognak veszünk, aztán
kimozdítanak a komfortzónákból és rácsodálkozunk, hogy nincs mindenhol angol
vécé és folyóvíz.
„Mindenkit, de tényleg mindenkit belerángatnak ezekbe a
felmérésekbe. Azt hiszem, ha Jézus még élne, ő sem úszná meg…
…`Ön szerint jobban állna Jézusnak, ha levágatná a haját?`
Az olvasók ötvennégy százaléka arra szavazna, hogy igen, vágassa le. De akkor
persze rögtön ott is van a következő kérdés: `Milyen legyen Jézus új frizurája,
sportos vagy visszafogottan elegáns?`”
A „Válaszok a gyakran ismételt kérdésekre” fejezeten
hangosan felnevettem, mert ugyanezen, gondolaton végigmenve szerettem volna
táblát készíteni magamnak a ritkán látott rokonok kivédésére – ennél többet nem
árulhatok el, kénytelen lesz mindenki elolvasni. Néhány komolyabb téma is szóba
kerül, de azért mélységeiben nem boncol semmit, mégis kaphat belőle a nyitott
elme útravaló tanácsokat. Például az „Unalom” című részben. A sok ökörség
között bizony ott van egy nagyon fontos és komoly tanács is – sajnos ehhez is
muszáj lesz elolvasni a könyvet. Egyébiránt a hangzatos fejezetcímek gyakran
mégsem azt rejtik, amire utalnak, ezen sem kell meglepődni.
Összességében gyorsan haladtam vele, mert elég rövid, és
persze élveztem is – jóllehet ez utolsó lenne az olvasás lényege. Ne várjatok
minden oldalon hangos kacagást, de engem kikapcsolt. Láttam magam előtt Ellent,
mindazzal együtt, amit képvisel, és hallottam a hangját. Az elejétől a végéig
szerettem.
8/10
Magyar kiadó: Álomgyár Kiadó
Fordította: Stella Márta
A videó elején Melissa McCarthy elmond mindent Ellenről, mindent, amit tudni érdemes, aztán jön Ő, és megmutatja, valójában mit is jelent mindez. Nevetést.
A videó elején Melissa McCarthy elmond mindent Ellenről, mindent, amit tudni érdemes, aztán jön Ő, és megmutatja, valójában mit is jelent mindez. Nevetést.
Ez a bejegyzést az ekultura.hu részét képezi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése