Hajnalban még a nap is más

Az élet csodálatos, tehát  ismételten esélyem adódott a helyzet jobb oldalát néző technikám gyakorlására. Az események valamikor hajnali öt óra magasságában kezdődtek. Nem akartam ugyan felkelni, de Killercat ütemesen kapirgálta a redőnyt, és mindehhez még nyivákol is. Ezzel természetesen kiverve az álmot a szememből. Egy darabig hallgattam, hátha befejezi, de nem tette. Arra gondoltam, ki akar menni, mert az ablak nyitva volt, és a redőny leengedve, úgy, hogy nagyjából öt centi sáv maradt alul szabadon. Imád kint aludni az ablakpárkányon, de éjszakára nem szeretem, ha ott héderel. Jobban fel kéne húzni a redőnyt, és aggódom, hogy valamitől megijed és esetleg leesik vagy valami.Tudom, macska nem porcelán, de egyszer már alvás közben lepottyant, és másfél óráig kerestem.
Szegény sanyarú sorsú jószágom, épp úgy rontotta az életem, mint már megszoktam, nyivákolt és kapart, így hát türelmemet vesztve lekiáltottam, hogy ugyan nem hagyná-e abba, és nem. Nagy nehezen feltápászkodtam, azt sem tudtam merre vagyok, irányba álltam, ledöcögtem a lépcsőn, és ámulva láttam, hogy ő gyilkossága az ablakban van ugyan, de kívülről! Hát ezt meg hogy?!

Nem értettem, miként került ki, mert a feje sem fért át ránézésre, mégis kimászott, csak visszajönni ugye már nem tudott. Hát ezért nyivákolt olyan panaszosan szerencsétlen! Jól van - mondtam neki, - semmi gond, már húzom is a redőnyt.
Megfogtam a gurtnit és rántottam rajta egyet. Csak erre várt a szenyadék, hatalmas robajjal a zsinór el-, a redőny pedig leszakadt. Egy pillanatig döbbenten álltam, macska kint, én bent és tök sötét van. Aztán megpróbáltam megemelni a redőnyt a kis kezemmel. Természetesen nem sikerült. Killercat szerintem teljes pánikban, talán azt hitte, kizártam, vagy egyszerűen csak érezte a helyzet súlyát, mert hosszú idő óta először meg se nyekkent.

Néhány másodperc ácsorgás után neki álltam felöltözni, és közben magyaráztam, mintha gyerek lenne, hogy el ne mozduljon, behozom kívülről. Földszinten lakom, csak igen magasan. És természetesen nem érem el az ablakot, csakhogy ez akkor nem jutott az eszembe. Ezért magamra kaptam a ruhámat, negyed hatkor megkerültem a tömböt és lentről integettem macskusznak, hogy legyen oly bátor cica, ugorjon, majd én elkapom. A sztori itt véget ért volna, ha megteszi.

Ekkor már derengeni kezdett, hogy vissza kéne menni egy székért, de a cicus kétségbe volt esve, így megnéztem, mire tudok felkapaszkodni. Harminc centire a földtől van egy pince ablak, igaz, hogy a falba mélyesztve, az ablakpárkány pedig elégé kiugrik. Nem baj, elég furcsa pozícióban találtam magam, a lábam valahol  bent, a felsőtestem kifelé dőlt, még véletlen sem álltam egyenesen, és ez is csak annyira volt elég, hogy egy kézzel kapaszkodtam, a másik kezemmel meg pont elmartam a csacska egyik mellső lábát. Kis híján leestünk mindketten, de nagy boldogságomra a kis híján az nem tényleg. Az összes karmát érzem a vállamon, most mégsem bánom.

Jelenleg már a másik párkányon kívülről levegőzik - ez az elfogadott kifejezés az indokolatlan alvásra. A virágokat el kellett pakolnom onnan, ha valami útban van, hát lelke rajta, csinál magának helyet, legfeljebb lever mindent. Édesdeden szuszókál, én persze nem tudok. A héten, hiába voltam szerdától szabin, minden nap felébredtem valamiért, legkésőbb fél hétkor. És igaz, hogy leszakadt a redőnyöm, hétfőn szakit kell hívjak hozzá, viszont legalább nem a cicusra. Ennek kimondottan örülök.
Mindazonáltal azt, hogy hajnalban más lenne a nap, megerősíteni nem áll módomban, viszont az tény, nagyobb a csend és rohadt korán is van.