2013. április 6., szombat

Úton


On the Road


színes, magyarul beszélő, francia-angol-amerikai road movie, 139 perc, 2012

rendező: Walter Salles
író: Jack Kerouac
forgatókönyvíró: Jose Rivera
zeneszerző: Gustavo Santaolalla
operatőr: Eric Gautier
producer: Charles Gillibert, Nathanaël Karmitz
vágó: François Gédigier

szereplő(k):
Sam Riley (Sal Paradise)
Garrett Hedlund (Dean Moriarty)
Kristen Stewart (Marylou)
Kirsten Dunst (Camille)
Viggo Mortensen (Old Bull Lee)
Terrence Howard (Walter)
Alice Braga (Terry)
Steve Buscemi (Tall Thin Salesman)

Egy ideje már készülök erre a filmre. Persze voltam premier előtti vetítésen, ahol végül mást néztünk meg, és nyertem klassz relikviákat is, de maga a film kimaradt. Eddig.

Sal, édesapja halála után válságba kerül, ifjú íróként élete kissé üres és eseménytelen. Ekkor találkozik Deannel, a kanócot két végéről égető sráccal, akinek senki nem képes ellenállni. A barátságuk váratlan lehetőségek sorát tárja fel, és Sal életében először igazán megtapasztal dolgokat. A nagybetűs életet. Útra kell, hogy újra láthassa barátait, becsavarogva az országot pedig olyan kalandokat élhessen át, amiről New York utcáin még csak nem is álmodhatott.

Gyanúsan az év filmje, és ebben most nincs semmi túlzás. A szereposztás parádés, pont ezért kerülhetett be a film a Cinema Citykbe, de hála érte az égnek! Ebből persze kitűnik, hogy célközönsége van, és nem feltétlen azok, akik számára a szórakozás ötven kiló napalmnál kezdődik. Ezt a filmet, akár egy pohár jó bort, ízlelgetni kell, és ha elég testesnek találtatik, kényeztetően megmelenget, feldob, felpörget, határtalan kacajt és a végtelen szabadságot ígéri.  De ami a döbbenet, mind meg is adja.

Szeretném leszögezni az elején, hogy nem olvastam Jack Kerouac zseniálisnak kikiáltott könyvét, bár már egy ideje itt csücsül a polcomon, tehát csak és kizárólag a filmet tudom megítélni. Attól pedig teljesen odáig vagyok. Ki merem jelenteni, hogy az egyik legjobb film, amit valaha láttam. Ide lehet dobni a köveket, bár azért virágnak jobban örülnék.

A karakterek élnek. Nem csak filmre álmodott árnyak, hanem eleven, húsvér testek. Döbbenetes, mennyire mélyre szippant a hangulat és benne minden.

Sal szerepében Sam Rileyt még nem láttam semmiben, de ezután keresni fogom az alkalmat. Szerettem az arcán ülő csodálkozást, nyugalmat, a megfigyelő tekintetét, amivel mindet észrevett, amivel felmérte a környezetét. Számomra pont ilyen egy író.

Dean egy igazi charmeur, de ami még fontosabb, Garrett Hedlund végre bebizonyította, sokkal több mint egy szép szempár, csinos pofi. Érzések, érzelmek, emberi kapcsolatok és az élet, mind ott lüktet a bőre alatt, elvarázsolva a nézőt.  A józan eszünk hiába tudja, ez nem vezethet jóra. Van ebben a karakterben valami, amiről nekem akaratlanul is James Dean jut az eszembe, és ezt az életérzést Hedlund olyan szinten felerősíti, hogy még nézni is fájdalmas.

Kristen Stewartról mit is mondhatnék? Most először nem zavart, hogy nyitva van a szája. Tündökölt, szárnyalt és vibrált a vásznon, mint olyasvalaki, aki tényleg szabad. Valaki, aki igazán és mélyen felszabadult. Az ösztönei megélése vezérli, amiért képtelen szembenézni a mélyebb érzéseivel. Mert pusztán sodródni könnyebb, mint megvetni a lábunkat, főleg ha csúszik a talaj. Az önpusztítás netovábbja ez, és még azt is elhittem, hogy csak tizenhat éves.

A mellékszereplők, a teljesség igénye nélkül Viggo MortensenKirsten Dunst, Steve Busce,  Tom Sturridge, Terrence Howard és Alice Braga. Mind hozzátették a maguk részét és kijelenthetem,  csodálatosak voltak.

A film a Beat generációról szól, a háború utáni szabadságról, a zenéről, a drogokról, szexről, szerelemről, fájdalomról, magányról, a tiszta, égető őrületről, magáról az életről és még annyi miden másról, hogy lehetetlen felsorolni.

Persze pontosan tudjuk, hogy kicsodák ezek a figurák, hogy ténylegesen kiket takarnak a nevek, de ez nem csökkenti az értéküket.  Az élet utáni vágyuk egymás útjába sodorta őket, és ebből a vad egyesülésből megszületett egy olyan könyv, amit nem véletlenül tartanak kötelezőnek. Nyilván a film nem tud, nem is adhat mindent vissza, de amit igen, az szédült ringlispílre készteti az agyat.

Hihetetlen élmény volt. És igen, nem véletlen visel 16-os karikát. Tessék figyelembe venni, hogy néhányaknak talán nem tetszene ez a szabadosság, néhányakat megbotránkoztatna, bár mélyen belül biztosan elindulna valami zsigeri ösztön a megismerésére,  és bizony akadnak páran, akiknek egyáltalán nem való.

A film a mélyebb, emberi késztetésekre koncentrál, miközben az agyat folyamatos munkára készteti. Érteni kell, nem elég csak nézni. Részesévé kell válni, belemerülni, hogy minden poén, minden tragédia, minden aporó kis rezdülés ott és akkor szólaljon meg, amikor eljön az ideje.

Igaz, az életet ünnepelni nem csak eképpen lehetséges, de tagadhatatlanul egy olyan módja, ami sokaknál még gondolati szinten sem egyeztethető össze semmivel. És ez még csak nem is baj. Csak higgyük el, hogy lehetséges.

Imádtam. Nem számított, hogy nem értem el az utolsó metrómat és kerülő úton kellett haza jönnöm. Lényegtelen, hogy kénytelen voltam éjszakai buszra szállni, mert egyszerűen csak megérte. Szívem szerint még mindig ott ünék és bámulnám az üres vásznat, valami olyan csacskasággal a számon, hogy: ó!

10/10

3 megjegyzés:

  1. "Kristen Stewartról mit is mondhatnék? Most először nem zavart, hogy nyitva van a szája." De jó volt ezt olvasni! :D

    VálaszTörlés
  2. Én elismerem, ha valami, valaki jó. :) És igazán örülök, hogy ez neked örömet okozott. ;)

    VálaszTörlés
  3. Akkor mindenki boldog.:) A film pedig valóban zseniális.

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...