Victoria és Lawrence

Több olyan dolog történt az elmúlt napokban, amik mellett megint nem mehetek el szótlanul.

Victoria Soto, a 27 éves tanárnő, több kollégájával és húsz  gyermekkel együtt vesztette életét néhány napja egy connecticuti általános iskolában. Huszonhatan haltak meg, de ami különlegessé teszi néhányukat, az az a helytállás, amivel megpróbálták vagy éppen megmentették tucatnyi gyermek életét.

Voltak tanárok, akik az ablakon keresztül menekítették a gyerekeket, akadtak, akik elbújtatták őket. Victoria is így tett. Szekrényekbe zárta a kicsiket, majd amikor az ő osztályába ért a lövöldöző, azt mondta neki, a gyerekek tornaórán vannak. Neki már nem volt hová rejtőzni, de az életével megmentette a rábízott tanulókat.

Beteg voltam, és mivel tévét nem nézek, valamint a gépemet sem kapcsoltam be, kis késéssel kerültem szembe a valósággal. Mint sok más esetet mostanában, ezt sem tudtam feldolgozni. Az, hogy ilyen szörnyűség megtörténhet teljességgel hihetetlen. Igen, nem nálunk volt, igen, nem ismertük az áldozatokat, de nincs senki, aki ne tudná átérezni, mit jelent elveszteni valakit, akit szeretünk.

Ezek az emberek, akik életüket adták azért, csakhogy a szülők magukhoz ölelhessék este a gyereküket, hősök voltak. Mindegy melyik országban és milyen nyelven beszélnek, köszönjük nekik.

Azonban különösen akkor, amikor valami ennyire borzalmas dolog történik, fontos, hogy lássuk a másik oldalt is.

Lawrence DePrimo úgy lett az NYPD arca, hogy egyáltalán nem akart az lenni. Egy véletlenül elkapott pillanat és egy fotó gyakorlatilag világhírűvé tette.

A kép kikerült a facebookra és ettől kezdve megszámlálhatatlan megosztást és hozzászólást eredményezett. Megmondom őszintén, hajlottam arra, hogy ez valami kacsa, vagy megrendezett dolog, mert én gonosz, ebben a világban nevelkedett ember vagyok. Különösen ezért lepett meg annyira, hogy a rendőrtiszt teljesen a pillanat hatása alatt cselekedett.

Elmesélte, azon az éjszakán két pár zoknit és egy vastag csizmát viselt, de még így is fázott a lába. Néhányan pedig egy hajléktalanon viccelődtek, akinek nem volt cipője, de még csak zoknija sem. Aztán pedig arra eszmélt, mekkora felhajtás lett körülötte. Nem gondolta, hogy valami nagy dolgot tett.

Sajtótájékoztató, rengetek nyilatkozat után  egyértelmű, tényleg fogalma sem volt arról, hogy nincs egyedül, és az is, ez a hivatalos szerveknek nagyon jó ingyenreklám. Mindenki ráugrott a témára és igyekszik kihasítani belőle egy darabot.

Ez ugyan nem csökkenti ennek a nemes cselekedetnek a tényét, csak persze nem lehet tudni mi lesz a tisztel később, illetve azt sem, merre jár az az idős úr, akin segített.

Sokszor értetlenkedem, felháborodom vagy csak pislogok hitetlenkedve az embernek nevezett állaton, így számomra különösen vigasztaló, hogy léteznek köztünk nemes lelkű példányok is.


Sokszor érzem, hogy ez a faj sem nem tökéletes, kicsit sem jó és közel sem értelmes. Lassan és tudatosan teszünk tönkre mindet magunk körül. De talán van még remény.

Sokak szerint egy hajléktalan élete nem áll egyenes arányban húsz gyermekével és plusz hat felnőttével, de az életnek nincs értéke, mert az van, hogy felbecsülhetetlen. Ezt kellett volna legelőször megtanulnunk és nem az ABC-t.