Pacsit nekem!

Ismét el kell meséljem egy napomat, mert bár nem hasfájóan vicces, de én mégis sokat mosolyogtam közben. Nos, igazából a délutánomról regélnék részletesebben, ugyanis napközben dolgoztam. Reggel szokás szerint elaludtam a munka maga pedig nem rejtett különösebb buktatókat, hiszen nem zombivadászként vagy rákhalászként dolgozom. Bár agyilag eléggé lelakott a nap, mint mindegyik mostanában, azért abban biztos lehetettem, hogy egy jó kis alvás után (a kisen van a hangsúly), némileg regenerálódom. Vagy mégsem, de most ez lényegtelen, ugyanis a születési rendellenességeken nem lehet segíteni.

Munka után kicsit sűrű lett a program. Bödöcs estre lefoglalt jegyeket (Jó húg vagyok. A bátyám kapja szülinapjára, és még gyerekfelügyelek is. ) mentem átvenni. Az, hogy nagy sor volt, már fel sem vettem, hogy rossz utcába fordultam be és a tízperces sétából húsz lett, szintén lényegtelen. A küldetést teljesítettem, meg voltam elégedve önmagammal.

Ezután elindultam átvenni a Leviatán című könyvet. Nem tudtam pontosan hova kell mennem érte, de ködös emlékeimben felderengett, hogy valamilyen sárkány a bolt neve. Őszintén reméltem, hogy nem egy kínai ópiumbarlangot takar a megnevezés, de ha igen, legfeljebb majd nagyon vidáman távozom.

Nos, nem, nem ópium volt. A Sárkánytűz könyvesbolt képregényeket és könyveket forgalmaz, de ezenfelül rengeteg, rengeteg szerepjátékot. Amikor beléptem az első amit észrevettem, hogy a helyiségben több asztal van, amit szorgosan játszó fiúk ültek körbe. És nem, nem éreztem úgy magam mint a The Big Bang Theory hölgyei, amikor bekeveredtek a képregényboltba, de azért egy futó pillantásra mindenki méltatott, majd gyorsan visszahajoltak a tábláik fölé.

Ez az idő számomra elég volt arra, hogy felmérjem a terepet. Az átlagéletkor olyan 18 lehetett, bár voltak néhányan a húszaséveik végéről is. Miután megállapították, hogy nincs két fejem, sem jó lábam, többet rám sem néztek, de néhányan azért távolabb álltak a pulttól, mintha kellemetlen lenne a közelemben. Átsoroltak az első polc mellé, és ott beszélgettek tovább.

Az eladó kedves volt, magázott, megkerülte a pultot, mert mögöttem voltak a könyvek, amiket persze nem vettem észre, fizettem és míg pakoltam feltűnt, hogy az a fiatalembert, aki előzékenyen kinyitotta nekem az ajtót, és előreengedett, egyből letegezi. Megkérdezte tőle, elvenné -e a könyvet. Mosolyogva köszöntem és mentem ki az üzletből, hiszen én is elvettem volna, ha felhívják botorka lényem figyelmét arra, hogy kis híján átesett a könyvkupacon.

Az eladó kiszolgált és játszott párhuzamosan, így fel sem vettem, hogy senki nem köszönt vissza. A játékosok számára ugyanis addigra megszűnt a külvilág a bennük található összes anomáliával együtt. Szóval csak bazsalyogtam, és elindultam átvenni az elkészült szemüvegem, hiszen csodásan szexi látni.

Természetesen a város egy teljesen más pontjára mentem, és ha már ott voltam, átvettem a kolléganőm látóprotézisét is. Az enyémet minden gond nélkül átadták, a kollegináéval azonban volt némi probléma. Kiderült, hogy a számítógépes programok, mint oly sok más esetben, nem képesek lépést tartani a változatos élettel, ahogyan a benne található különös szituációkkal sem. Az ügyintéző, aki egy udvarias, ámbár kissé lenéző mosollyal az arcán foglalkozott velem, elmagyarázta, hogy mi a probléma forrása. Én közben bólogattam, mint aki megérti, de persze láttam rajta, hogy nem hiszi igazán. A vége az lett, hogy felhívtam a kolléganőmet, mert rá kellett fizetnie, és mivel nem az én pénzem, megérdeklődtem tőle, mit szól a helyzethez. Ő persze megkérdezte mi történt, és én belefogtam, hogy felvázoljam neki.

Ekkor a kedves hölgy, aki egyre táguló szemekkel, ámulva hallgatott, minden alkalommal, mikor egy probléma végére értem aprót biccentett. Mintegy jelezve: úgy van. Tehát én nyugodtan folytattam és ő továbbra is helyeselt. A végén ugyan nem veregette meg a vállamat, de azért éreztem az elismerést. Igaz, hogy negyven percet töltöttem az üzletben, és olyan megoldás született, ami a vevőnek nem valami baráti, mégis azzal a biztos tudattal távoztam, hogy az életem és az elmúlt tizenegy év nem volt hiábavaló. Képes vagyok felfogni, és visszaadni öt kerek mondatot a saját szavaimmal, érthetően megfogalmazva. Pacsit nekem!

Gyakran találkozunk ezzel minden nap. Belépünk valahova,köszönünk, ahol vagy válaszolnak vagy nem, elintézzük ügyeinket több és kevesebb sikerrel, csetlünk-botlunk a mindennapok útvesztőiben és közben a pillanatokra koncentrálunk, amik segítenek a következő alkalommal.

Én élveztem a délutánt. Találkoztam olyan emberekkel, akikkel különben szinte soha, bepillantást nyertem egy szubkultúra igen kis szegmensébe, elképzelhetetlen módon intelligensnek találtattam és most már látok is. Hihetetlen élmény, még a színek is élesebbek. Végezetül levonnám a következtetést, ha vennénk a fáradságot és odafigyelnénk minden, minket érő impulzusra, sokkal vidámabb lenne az életünk. Különösen igaz ez, mióta tudom, hogy Csipetke Dézi vagyok, Puskin-szakértő és ürügyszerelő.