2013. március 27., szerda

Nem érezni (Mindent vagy Semmi #7.)




Szerette a havat. Volt valami megfoghatatlan, természet adta báj a csodás fehér pelyhekben, amikről pontosan tudta, mennyire hidegek, éppen csak a bőrén nem érezte. A Mindenható olyan lakhelyet teremtett számukra, amit leginkább tökéletesnek hívhatna. Minidig ragyogott a fény és nyilván meleg is volt. Lágy szellő lengedezett, ami belekapott a ruhájába, néhány tincset az arca elé sodort. Mégis kicsit élettelennek tűnt.  Talán mert nem érezte a hőt, a bőre sem bizsergett a homokszemek érintésétől. Soha nem fázott, soha nem volt melege, nem izzadt. Igen, talán ezért alakult úgy, hogy bár látta a csodálatos tájat, hallotta a gyönyörű madárdalokat, élvezni mégsem volt képes. Igazából sosem figyelt oda a környezetére, mert csak úgy normálisan minden élményt, képet, rezdülést elnyelt a határtalan semmi. Ami ő maga volt.

Aztán megérkezett Minden, az élete pedig gyökeresen felfordult. Egy futó mosollyal nyugtázta, hogy mennyire nem bánta.

Kinézett az ablakon. Az apró hópelyhek tükörként ragyogtak a szűrt fényben. Csillogtak, tündököltek, és szinte összefüggő fénytakaróvá álltak össze. Lélegzetelállító látvány volt. Szünet nélkül hullottak, összefüggő rétegként elrejtették a környék mocskát. Sóhajtva fordul a szoba felé.  A férfi, akitől most ellop egy darab emléket, örökre elfelejti milyen jó érzés volt az első szánkózás, amikor még az édesapja húzta. Nem fog emlékezni a fehérségére, a tapintására, a hideg, nedves illatára. A hóemberekre, amiket az elmúlt években épített, a rengeteg hógolyózásra, a sítúrákra, és arra sem, amikor először húzta a szánkón ülő lányát. Persze lesz még tél, de az első élmény hiányában megjósolhatatlan hogyan fog érezni. Ha már nem lesznek olyan jó emlékei, mint gyerekként... Egyszerűen csak nem lehet tudni.

Fura dolgok az emlékek. Olyanok, akár egy ház. Összefonódva épülnek, rakodnak. Támogatják egymást, de ha megroppan az alap, minden bedől. Így lehet, hogy bár csak egyetlen apró jelenetet szippant el, de szép lassan elvész majd az összes. Először csak az időpontok,  helyek, majd a nevek, aztán már minden más is. Illatok, hangok, érzések.

- Szerbusz!

Meglepetten nézett fel. Egyedül volt, Mindent magához hívatta Ő, és Pestis felbukkanása épp itt, sokkolta. Amennyire ő tudta, bácsikája néhány elhanyagolható esetet leszámítva, emberemlékezet óta nem járt terepre. Akaratlanul is megszilárdult formát vett fel, ahogyan  gyomra összeugrott. A lovasok felbukkanása mindig változást hozott az életébe. Vagy így, vagy úgy, de magában hálás volt Halál távolmaradásárt.

- Szia bácsi!

- Nem akarlak zavarni! Csináld csak amit... tudod, csinálni szoktál.- És már megint ott tartottak, ahol mindig is. A bácsi szeme a messzeségbe révedt, fakó, szinte élettelen tekintete ennek ellenére mindent látott.

Miközben elfordult, hogy megérintse az alvó férfit, érezte a másik alak jelenlétét, ami állandósította feszültségét. Most nagyon örülne Mindennek. Ő, akárhogy is történt, de több hetet töltött a család örök kívülállói között, mégpedig probléma nélkül. Tehát kell, hogy legyen erre valami trükk.

- Majd megszokod - felelte a bácsi el nem gondolt kérdésére. - Tudod -, kezdte és aprót sóhajtott -, sokat leszünk együtt. Te meg én. Mindennek más feladatai akadtak, de aggasztja, hiszen újra sokat leszel egyedül.

A görcs egyre elviselhetetlenebbé vált, és elképedve jött rá, ezt hívják pániknak. Égetett, mart, lüktetett és hirtelen ellopta az erejét. Hiába nem lélegzett, ezt a jelek szerint a teste nem tudta, mert mohon kapkodott levegő után. Ösztönösen elkezdte feltölteni az elhatalmasodó semmit.

- Fél, hogy magadba gubózol és elemészted önmagad. - Pestis úgy tett, mintha nem látná, ahogyan szenved. Nyugodtan beszélt tovább. - Valamiért úgy tűnik, én immúnis vagyok  a benned lakó ürességre. Megkért, hogy látogassalak.

Megpördült, a bácsi arca továbbra is mentes volt az érzelmektől, és még mindig kerülte a tekintetét, de az egy pillanatra elhúzott szájából arra következtetett, ő sem repes a boldogságtól. Látványos tanácstalansággal kapirgálta feje búbját, majd lassan, mintha csak kényszerítené magát, ránézett.  Hihetetlen látvány volt.  A mély üresség szürkévé, majd egyre tisztább kékké vált, míg úgy nem ragyogott, mint az ég. Értelem és mérhetetlen tudás csillogott benne, valamint egy halvány mosoly, mely úgy nőtt, ahogyan tulajdon arcán terjedt a döbbenet.

- Ne ítélj,  hogy ne ítéltess! - intette meg derűsen az addigra épp csak egy húszéves kölyöknek tetsző Pestis. A haja hirtelen megnőtt, már a vállát verdeste, hihetetlen szőkeséggel omolt szerte szét.

- Bácsi... - nyögte döbbenten. - Mi történik veled?

- Azt hitted Éhínségként láttam meg a világot? Hogy annak teremtettek? Muzsa vagyok - nevetett fel a felismerhetetlen rokon olyan hangon, amit elképzelni sem volt képes. Színtiszta energia volt, teli és ragyogó. Megszilárdult testének minden eleme reagált erre a hangra és egészen megmagyarázhatatlan módon elöntötte az öröm.

- De-de-de h-hogyan? - dadogta szánalmasan.

- Az éhség és az alkotás nem áll mesze egymástól. És most nem a sok nincstelen költőkre gondolok, bár tagadhatatlanul ők a kedvenceim. Az alkotás utáni vágy tulajdonképen bűn. Méghozzá a mohóságé. Valahányszor egy ember létrehoz valami igazán nagyszerűt, feltámad benne a késztetés, hogy felülmúlja önmagát. Éhes a sikerre, a lehetőségre. A léleknek van egy kielégíthetetlen kis része, ami folyton könyörög a betevőért, mert mindenkinek áldozni kell valamit a tökéletességért. Szóval egy jó múzsa csak részben nyújt teremtő gondolatokat. Valójában a bűnökkel kufárkodik. Mégpedig kiválóan, ha engem kérdezel. És ez a részem, ez az aprócska, teremtő elemem rezonál a te semmiddel. Úgy loptad el az elmúlt évezredeimet, mintha meg sem történtek volna, és még csak hozzám sem értnél. Mindennek igaza volt.

Soha életében nem hallotta a bácsit ilyen bőven beszélni. Valójában kétségei voltak a tekintetben is, hogy ismeri az összetett mondatok fogalmát. Amikor Halál mesélt neki az öccse verseiről, csak csodálkozott, és azt gondolta, a szenilis kaszás már maga sem épelméjű, tehát fogalma sincs arról, miket beszél. Azonban most a kétely lassan és alattomosan susogta, nincs semmi vicces a lovasokban. Ahogyan Halált sem illik vénnek, úgy Éhséget sem szokás gebének nevezni. Mindenki azt feltételezte, a nagy öregek foga már elvásott a rutin munkában és csupán bogaras vénemberek, akik a rigolyáik miatt kerülik a többieket. Valójában veszélyesebbek, mint valaha. Mi történik itt? Mi ez a rengeteg furcsaság, a változások, amikre soha nincs felkészülve?

- Elképesztően nézel ki! - bökte ki végül, mert érezte, hogy mondania kell valamit.

- Köszönöm, de a te érdemed. Tudom, hogy a bátyám a félénkségemmel etetett, de remélem, nem dőltél be neki. Még mindig nem heverte ki az Inkvizíció megszűnését. Imádott velük játszani, bár különös, hogy a bálnák vadászatát meg elítéli. Fura egy madár.  - Megrántotta vállát, mint akinek mindegy, majd a mozdulat folytatásaként megpördült.  - Jössz? - kérdezte vissza se pillantva. - Itt már úgyis végeztél, nekem meg táncolni támadt kedvem.

Még egy pillanatig döbbenten pislogott, aztán gyorsan követte nagybátyját.

Éhség az ezüstös fényben állt széttárt karral, és akár egy gyerek, égnek fordított fejjel, kinyújtott nyelvel pörgött körbe-körbe. Soha életében nem látott semmit, ami ennyire zavarba hozta volna, ahogyan soha nem érzett még ilyen élénk és egyszersmind ennyire uralhatatlan energiát.

- Tudtad, hogy csupán mi ketten nem tapasztalhatunk ilyen módon? Tudtad?  - kérdezte ismét. - Bár csak érezhetném, milyen a hideg! - sóhajtott a bácsi ismét. Arcán gyermeki derűvel nézett rá egy pillanatra, majd folytatta  a pörgést, mint valami megszelídíthetetlen mesebeli lény.

Ámulva nézte, és bár néhány perce még azt kívánta, bárcsak tényleg ne érezne semmit, most hálás volt. Mindennek, aki törődik vele, aki szereti, és akit ő is szeret. Fura mód a lovasnak is, amiért nem engedi, hogy azzá váljon, amitől a legjobban fél. Mart az csupán ő maga. És egyszer csak, minden átmenet nélkül, mintha közös elmén osztoznának, megértette az eddig retteged, de a jelek szerint örök gyerek bácsit. Hiszen jómaga is szerette a havat. Volt valami megfoghatatlan természet adta báj a csodás fehér pelyhekben, amikről pontosan tudta, mennyire hidegek, éppen csak a bőrén nem érezte. Soha.


2 megjegyzés:

  1. Jaj, ez nagyon jó volt! Köszönöm. :)

    VálaszTörlés
  2. Örülök, hogy tetszett. Zenével vagy anélkül? :) Mostanában kicsit hanyagoltam szegény Semmit, pedig szeretem.

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...