Sophie Hannah: The Monogram Murders (New Hercule Poirot Mysteries #1) - A monogramos gyilkosságok

Jó néhány éve már, hogy rájöttem, sokkal több Agatha Christe regény létezik annál, mint azt gyerekkoromban hittem, és mint egy érdekes, ámbátor megmásíthatatlan tény, egyből feldobott vagy 30 könyvet a listámra. Nem igazán haladok velük, mert újra és újra belebotlom valamelyik régi kedvencembe, amit muszáj újrázni, hallgatni vagy nézni, így aztán nem csoda, hogy elsőre A monogramos gyilkosság sem ragadta meg a fantáziámat.

Hercule Poirot számára a kellemes este igen különössé fordul, mikor egy titokzatos nő, Jennie zaklatott viselkedése felkelti az érdeklődését. A hölgy ragaszkodik hozzá, hogy hamarosan meg fogják ölni, és ha ez bekövetkezik, akkor senki se üldözze az elkövetőt, mert ezzel szolgáltatnak igazságot. Még aznap találnak a Bloxham Szállóban három holtestet, akik mind eltérő emeleten laktak, és bár nem együtt érkeztek, de a haláluk módja, illetve a tény, hogy mindegyikük szájában ugyanolyan monogramos mandzsetta gombot találnak, előrevetíti a köztük lévő lehetséges kapcsolatot. Edward Catchpool, a Scotland Yard ifjú felügyelője kihez máshol is fordulhatna segítségért, mint a kedves szomszédjához és barátjához, a híres belga nyomozóhoz.

Ugyan hivatalos folytatásról beszélünk, mivel a regényt, és azóta még két újabb folytatás is Agatha Christie unokája, Mathew Prichard felkérése született, de az átlagostól eltérően nem használtak hozzá félkész kéziratot vagy jegyzeteket. Sophie Hannah maga is nagy rajongója a krimi nagyasszonyának, ezért nem próbált csavaros magyarázatba bonyolódni a Függöny utáni visszatéréssel, így az biztos, időben az utolsó kötet előtt járhatunk.

Szintén nem térnek vissza Poirot kedvenc segítő sem, cserében mind egyesülnek Edward Catchpool személyében, ami nem igazán nyerte el a tetszésemet. A felügyelő nem csak Japp szerűen darabos, de Arthur Hastings lassúságát, naivitását és jóindulatú féleszét is örökölte. Márpedig ezek aligha jó tulajdonságok egy felügyelőben. Jappet tisztelte Poirot, még ha nehézkes is volt számára, de Hastings mindig is olyan barát volt, akinek a szerepe kimerült abban, hogy véletlen locsogásaival rásegítette a nyomozót a megoldásra. És persze nem történt ezúttal sem máshogy.

A sztori könnyen követhető, de többször visszatér önmagába, ami számomra megtörte a lendületet, még akkor is, ha a hangulata nagyon hasonlít az eredeti regényekre. Az új segítő személye többször idegesített, idő kellett, hogy el tudjam engedni, ahogyan az elvárásaimat is, de a végén csak működött. Azon kaptam magam, hogy egyszer csak elkapott, sodort magával, még akkor is, ha nem rágtam tövig a körmöm közben. 

Azt gondolom, hogy sokkal szorosabbá, feszesebbé válhatott volna egy erős meghúzással, ami jót tenne az olvasási élménynek, viszont így vált iskolapéldájává ama jelenségnek, hogy olvasva majdnem csak középszerű valami, hallgatva viszont sokkal-sokkal több. Poirot karaktere majdnem tökéletes, de hangoskönyvben, Julian Rhind-Tutt tolmácsolásában, tényleg azzá vált. Élvezet volt hallgatni, lustán lubickolni az otthonos világban, és várni a csattanót.

Nem tudom, mit hoz még a jövő, azonban jelenleg nem más, mint egy olyan szép iparos munka, ami mindezek dacára magasabb pontszámot érdemel az audiobook formátumnak köszönhetően. Komolyan élveztem, de tudom, hogy erős jóindulattal is csak Agatha Christie leggyengébb időszakát idézheti. Elvárás nélküli laza kikapcsolódás, jólesőn ismerős környezetben, egy igazán kedvelt karakterrel. Nosztalgia vonat, ami még biztosan elvisz a következő két könyvig.

8/10