Jo Nesbø: The Bat (Harry Hole, #1) - Denevérember

Néhány éve olvastam már egy könyvet a Harry Hole szériából, igaz, hogy az nem az első volt, hanem a sorozat egy közbenső darabja, de ettől függetlenül megvolt bennem az igény az elölről kezdésre. Aztán ki tudja miért, nem valósult meg az egész elhatározásból semmi, amíg audiobookban meg nem találtam a szériát.

Harryt Sydney küldik, ahol egy valamikor híresnek számító norvég műsorvezetőt mosott partra a víz. A nő Ausztráliában új életet kezdett, és rég eltűnt a televíziók képernyőjéről, azonban erőszakos halála mégis nagy hullámokat kavar. A helyi rendőrség csak kirakat szerepet szán Holenak, de hála egy aboriginal rendőrtisztnek, kicsit jobban elmélyed az ügyben, mint kellene, és hamarosan azon kapják magukat, hogy sorozatgyilkos után nyomoznak. Összefüggéseket találnak váratlan helyeken, ott is, ahol nem is keresik.   

Azt hiszem, ha sorrendbe haladok a szériával, akkor nem akarom folytatni, ahogyan akkor is, ha nem látok néhány filmfeldolgozást. Úgy érzem, kár lenne a szorzatért, sok dolgot hagynék ki, és ebből szerintem mindenkinek egyértelmű, hogy nem vertem a petúniámat a földhöz őrült rajongásomban. No, de ne rohanjunk ennyire előre!

Harryt nem a saját környezetében, hanem egy idegen országban ismerjük meg, ahova magával hurcolja démonjait is. Nem más, mint a késztetésnek jelenleg még ellenálló alkoholista, aki bármikor megcsúszhat,  és ez erősen benne van a levegőben is. Azért küldik Sydneybe, mert talán ő kavarja majd a legkisebb vizet, és mert odahaza sem hiányzik senkinek. Ez látszólag magányosabbá teszi mindenkinél, de a látszat ugye néha csal, és kiderül, sok magányos ember kóvályog mindenfelé.

Az ausztrál őslakosok ábrázolása a történelmi betekintés érdekes volt, mivel erről a részéről a történelemnek viszonylag keveset tanultunk. Valójában csak pár éve előtt futottam bele a ténybe, miszerint 1910 és 1970 között 100 ezer félvér gyermeket szakítottak el kormányzati program keretében az aboriginal közösségekből, így akarva erőszakkal integrálni őket. Ezek, a gyökereiktől megfosztott gyerekek később sérült felnőtteké váltak, mindegy, hogy nevelőszülőkhöz, esetleg mezőgazdasági munkára kerültek, hogy új közösségeikben szerették vagy éppen fizikailag bántalmazták őket.

És igazából ez a vonulat szinte az elejétől nyilvánvalóvá tette, hova, merre kell néznünk, ha látni is szeretnénk valamit. Ugyanakkor Harry maga találkozik az elhunyt csinos kolléganőjével, akivel viszonyba kezd, miközben Andrew Kensington nyomozó segítségével egyre mélyebbre merül Ausztrália sötétebb oldalában. Kábítószercsempészek, erőszakos elkövetők hívják fel magukra a figyelmet, de hogy melyikük lehet az elkövető, arról fogalma sincs.

Mivel a könyv 1997-es, még normálisnak is tekinthetnénk, hogy nem hozza az elvárt színvonalat, de az az egyetlen baj ezzel a képpel, hogy maga a hangoskönyv 2012-es, és miközben Seán Barrett színészi játéka elkepesztő, olyan mélységeket tesz hozzá a különböző karakterekhez, hogy az már-már hihetetlen, a hangja... nos, sajnálom, számomra idős Harrynek. És mondhatnám, hogy ez az oka, amiért erősen viaskodom magammal. De azt hiszem, nem lennék őszinte.

Alapvetően tetszett, de a háromnegyedénél elvesztettem kicsit a vonalat. Talán mert Ausztrália ezúttal nem került túl közel a szívemhez, és jobban szeretem a skandináv regényeket, amikor azok Skandináviában játszódnak. A helyszín ugyanis szintén szükséges a hangulathoz, és nem segített rajta Harry kicsit zárt szájú, fura angol akcentusa sem.

6/10