Butaság volt kölcsönkérni azt a pénzt. Legalább akkora, minthogy harminchat órányi ébrenlét után úgy döntött, gyalog teszi meg a munkahelyétől hazáig tartó három kilométeres utat.
Eredetileg abban bízott, hogy a csípős téli levegő magához téríti annyira, ami elegendő az esti vacsorához. Az anyósát kedvelte, de az apósa egy rémesen kötekedő alak volt. Folyton kritizálta a munkáját, hogy milyen keveset keres, mennyire nem vitte semmire és az ő hercegnőjének nála ezerszer jobb járt volna. De persze hiába, ha egyszer már így az ujja köré tekerte szegény ártatlan virágszálat, majd sebtében csinált neki egy gyereket is.
A magában végigpörgetett néma szitokáradat, amiben már öt éve nem állt be új fordulat, gyorsabb tempóra bírta, de a remélt hatás elmaradt. Csupán azt sikerült elérnie, hogy mire az ajtóig ért, már szédült a fáradságtól. Ennek következtében egy részeg kacsáéhoz hasonlatos totyogással célozta meg a zárat, majd a ruhafogast, amire végül teljes súlyával nehezedett, hogy az aztán zajos ügyködéssel lezuhanjon a falról.
A felesége, akinek az idegei már pattanásig feszültek a szülei esti vizitjétől, erre keservesen sírva fakadt, majd sértődött hallgatással figyelte milyen nehézkesen szabadul meg cipőitől. A sülő hús illata mellett a teli tüdejű övöltés szele kísérte amerre ment, és csak akkor csitult el a helyzet, amikor az asszony körbeszimatolta majd közelről vizslatta pupilláját. Ezután állapította meg, hogy sem nem részeg, sem nem lebeg.
A végén persze önként vállalta, hogy elmegy a gyerekért az óvodába, de előbb még odafelé kidobja a szemezett. Lenyelt vagy félliter erős kávét, megmosta az arcát, visszabújt az átizzadt cipőibe, és némán fohászkodott, hogy épségben hazajussanak mindketten.
Az óvoda a második keresztutcában volt, ami kész előnynek tűnt, hiszen a fia egészen hazáig vezette álomkóros, csámpázó apját. Addigra a vérerek olyan sűrűn borítottak el szemét, hogy minden túlzás nélkül csakis rózsaszínben látta a világot. Mire becsöngettek, egy kétségbeesett, atomjaira hullott nő nyitott ajtót, aki egy sarokba támasztotta a leszakadt fogast, enyhén odaégette a rizst, és a sajtot a földre szórta a saláta helyett. A keze citált, szája lefelé görbült, szemében pedig folyamatosan rezegtek a túlcsordulni kész könnycseppek.
- Nem kellett volna kölcsönkérned azt a pénzt - suttogta vádlón, de nem mert a szemébe nézni. Ő pedig hallgatott, mert tudta jól, hogy nem kellett volna, és mégis megtette. Soha nem fognak megszabadulni ettől a tehertől.
Egyedül a kicsi tűnt boldognak. Arcán széles mosollyal nyugtázta, hogy este nagypapi biztosan hoz neki valami szép és csillogó ajándékot, mint a legutóbb, amikor azt a Mercsedezst adta. Már nem javította ki reflexből, hiszen semmi sem maradt elég ideig egyben ahhoz, hogy érdemes legyen megjegyezni a nevét.
Míg a szomszéd szobában vidám karambollal kisautók zörögtek, mellkasára vonta feleségét, akit még mindig enyhülés reménye nélkül, lángolva imádott, és akinek vállát folyamatosan húzta a ki nem mondott félelem, a rettegés attól, hogy valamit elront. Hosszú haja szétterült a mellkasán, miközben szaggatottan kapkodott levegő után, de hiába minden. A csengő harsányan kelt életre, majd erőszakos hirdetésbe fogott, mintha valaki erősen és folyamosan nyomná. Mert hát pont ez történt.
A vacsora nem volt pocsék, de különösen jó sem. Hallgatag anyósa úgy nézett ki mint a lánya, csak húsz évvel idősebb kiadásban, férje azonban egy paradicsommadárra emlékeztette vékony és vörös nyakával, ami aztán épp olyan keskenyen folytatódott az arcaként is. Az öregedést sejtető májfoltjai elborították kézfejeit, de hosszú ujjait összetámasztva úgy leste őket hideg, acélszínű szemével, mint egy prédára leső vadállat.
Az unokája fürdetése és fektetése után, már nem akarta megőrizni a kedélyesség látszatát sem, és veje fáradságát felhasználva ellene még inkább szapulta. Száraz hangjának zörgése az őszi sétákat juttatták eszébe, amikor szórakozottan, akár csak egy taknyos kölyök, rugdosta a faleveleket. Már majdnem kellemesnek találta ezt a helyzetet, legalábbis megszokottnak, de az asztalnál helyet foglaló két nő összeszorított szája és lefelé forduló tekintete mélyen a lelkébe vájt.
Vidáman vágott magának még egy szeletett a tortából, majd miután a tányérjára került a csodálatos desszert, lenyalta az ujjait. Némán tűrte a szidalmakat, de közben csodálattal adózott a csokikrém selymes lágyságának, kesernyés teltségének és felesége csodálatos piskótáinak. A szája sarkában felrebbenő mosoly hatalmas vihart kavart a vacsora romjai fölött, és ezúttal felkapta fejét apósának hangjára. A kiejtett szavak vízhangot vertek a fülében, bár sokáig nem is értette őket, aztán hirtelen kipukkantak, és akár a buborékok robbanása, ez is szappanhabbal terítette be.
- Nem kellett volna kölcsönkérned azt a pénzt!
Áthajolt az asztalon. Nyugodtan, mintha természetes lenne ez a bizalmas mozdulat, majd visszadőlt, és felszabaduló jókedvvel lesett a döbbent férfira.
- Tudom - felelte derűs csendességgel, és a tehetetlen gurgulázó, kimered arcról, a késnyelére tévedt tekintet. A mahagóniszínű műanyag markolatot lassan karmazsinná festette a bő patakokban tóduló vér. Felesége felugrott. Szótlan tátogással bámulta az apját. Sápadt bőre viaszfehérre váltott, kézfejével görcsösen markolászta a semmit, de képtelen volt máshova nézni. Anyósa lassan felemelte a fejét és érdeklődve figyelte a rángatózó férfit.
- Ülj le! - szólt rá a hisztéria szélére sodródott lányára. - Fejezd be a süteményt. - És talán azért, hogy jó példával járjon elő, elsőnek tűzött egy szép falatott apró villájának hegyére. Lassan, kimérten evett, arcáról nem lehet leolvasni semmit, majd az utolsó falat végeztével végre felé fordult.
- Van ásód?
- A kamrában - felelt nyugodtan. Az asszony bólintott, érdeklődését ismét az utolsó perceit élő, kimered tekintetű férjének adta. Míg a haldokló szeme elveszteni készült döbbent fényét és arcára fagyott a horror hihetetlen kínja, az élő arcokon épp így derengett fel valami képtelen euforikus boldogság. S mikor végre a padlóra csúszva mozdulatlanná vált a puszta testé szűkült létezés, az idősödő hölgy kitolta székét és egyenletes léptekkel elindult a kamra felé.
Csend és béke. Kimondatlan is mind úgy érezték, ezekért a percekért még a halálsorra is szívesen kerülnek, de azért mégsem kellett volna kölcsönkérni azt a pénzt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése