Jeff Lindsay: Dupla Dexter

Már jó rég óta megvan a könyv, de sehogy sem jutottam el az olvasásáig. Valahogy azt éreztem, lesz olyan időszak, amikor nagyobb szükségem lesz Dexter fanyar és szarkasztikus humorára. Mikor a könyvfám utolsó három sorát is visszapakoltam a polcokra(Rejtély! Onnan vettem le a könyveket, mégsem fértek fel...), épp a kupac legtetejére került és a sürgetés rögtön éreztetővé vált.

Most jött el az ideje, most kell forgatnom. Ez a tökéletes időpont!

Dexter élete csodás és elképesztő. Egyfelől ő Apu, a csupa nagybetűs álszörnyeteg, másfelől kedvenc éjszakai hobbiját űzve megszabadítja a világot egy újabb ragadozótól. Szinte dalolászni támadna kedve takarítás közben, amikor hirtelen minden megváltozik. Valaki meglátja az igazi arcát. Sietve pakol, de a tanú, bár meglepő és érthetetlen, nem küldi rá a rendőrséget. Mégsem nyugodt. Ezidáig ismeretlen érzések keverednek a mindennapjaiba. Folyton várja, hogy érte jönnek, Rita egyre furcsább és a tetejében valaki rendőröket gyilkol.

A módszer és az áldozatok miatt felbolydul az egész őrs, ő soha el nem múló náthával küzd, valaki a sarkában liheg, Deb alig lett bájosabb a fia születése óta és Doakes őrmester sem ragadta el a kórság. Ennyi bárki másnak  bőven elég lenne, de ezúttal Dexter is érzi a közelgő baljós fellegeket.

A megérzésem bizony nem csapott be. Talán mert én magam is náthás vagyok már egy ideje, úgy tudtam azonosulni szegény, szerencsétlen sorozatgyilkosunkkal, ahogyan még soha. Nyugodt szívvel jelentem ki, ez eddig  a legjobb könyv.

Persze én mindent szerettem, és ez nem is követelt tőlem semmi extra erőfeszítést, mégis most volt az első alkalom, hogy húsz oldal után tudtam, tagadhatatlan imádni fogom. Az események bizony pörögnek. Szegény kicsi Dex nem is győzi kapkodni a fejét. Egyre nagyon slamasztikába kerül és egy pillanatig maga is elhiszi, megérdemli, amit kap. Mindezekhez hozzáadódik a sajátságos humora, és fantasztikus leírásai a Sötét Utassal töltött játékidőkről.

Ez utóbbi az az elem, ami minden eddigi könyvben, lehetett akár gyengébb is, magával ragadott. Többes számban beszél magukról, ők tudják, ők teszik és ők érzik. Én meg elájulok. Szeretem, ahogy leírja a varázslatot, amit a hold okoz, szeretem, amikor becserkészik valakit azzal a sötét magabiztossággal, ami misztifikálja, elfogadhatóbbá teszi a gyilkolás. Mert mind tudjuk, elvenni valaki életét nem csak a tabuk része, de morálisan és erkölcsileg is megkérdőjelezhető tett. Mégis elnézzük Dexnek, hiszen ő csak rossz embereket bánt, őket meg ugye nem sajnáljuk. Akkor sem, ha ez bizony sem nem keresztényi, sem nem erkölcsös hozzáállás.

Itt éreztem először, hogy elmosódtak egy kicsit ezek az éles határok. Definiáljuk csak, hogy mi is az a rossz! Ha valaki a nem megfelelő időben volt a nem megfelelő helyen, de elvileg nem tett semmi mást, kivívhat ezzel egy helyét drága, dolgos és szorgos gyilkosunk asztalára? Mert persze Dexnek nem lennének erkölcsi aggályai, de mi van a kedves olvasóval? Az író sikeresen csavar úgy a történeten, hogy ilyen kérdésekre ne keljen felelnünk, de azért marad bennem némi kétely.

Brian a jelek szerint végleg Miamiban maradt. Szép dolog a család, fontosak a közös vacsorák, és be kell ismernem, rendkívüli módon izgalmas a nagyobb testvér személyisége, mégis épp ennyire nyugtalanító is. Dexter a hozzá hasonlókra specializálódott, most azonban beengedi az életébe. És ott van Deborah is, akivel együtt nőttek fel, és aki nem csak falból a húga. Vannak érzelmei felé, hiszen ő a bátyja, de történetesen Dex két testvérének múltja van. Méghozzá közös. Mi történne, ha egyszer összefutnának? Meddig tudja ezt a kérdést Lindsay megkerülni? Ezek bizony olyan izgalmakat ígérnek, amit a filmsorozatból már régen kigyomláltak, de itt akaratlanul is eszünkbe jut. Újra meg újra!

Változatlanul szórakoztató, aprólékos odafigyeléssel megírt, fokozatosan épülő történet. A darabolós jelenetek kidolgozatlansága, már-már szépirodalmi leírása, és a fanyar humorú Dexter belső párbeszédei, monológjai egyformán élvezetesek. A fordítás szép, könnyen olvasható, folyamatosan haladó szöveg. Valahol volt, hogy felvontam a szemöldököm és elgondolkodtam egy tizedmásodpercre, hogy talán így szebb lenne, de már megmondom őszintén, fogalmam sincs, hol volt. A történet ugyanis annyira magával ragadott, hogy nemigen álltam meg gondolkodni. Szeretem, hogy amikor spanyol kifejezéseket használnak, azt a szövegben magyarázzák meg és azt is, ahogyan elszöszöltünk ki nem mondott részleteken.

Minden más könyvnél zavaró lenne, hogy előbb tudom, ki a rossz fiú vagy hogy jobban értem Dex környezetét a hősünknél.  Itt azonban nem, mert róla beszélünk, aki bizony büszke az eszére, ellenben semmit nem tud általánosságban az emberekről, akik zajosak, logikátlanok, ösztönlények és erre még büszkék is.

A gyanú, hogy ő maga is kezd emberré válni, már a bőre alá fészkelt több könyvvel ezelőtt, de ez az átalakulás sosem lehet teljes és tökéletes. Amit mi mind tudunk, őt azonban felzaklatja, és ez tetszik. Ahogyan a kapcsolatai is a családjával, mert sokkal egészségesebb és természetesebb így, mint filmen.

És ha már film, mivel a könyveket előbb ismertem meg, mint a sorozatot, sosem befolyásolta egymást a két élmény, viszont újra és újra hálás vagyok, amiért Jeff Lindsay nem érzi a késztetést, hogy kicsit közelebb hozza egymáshoz a két műfajt.

A végénél megint voltak apró problémáim, ritkán sikerül úgy a lezárás, ahogy én eltervezném, de továbbra is állítom, hogy a hatodik az eddigi legjobb. Lendületes, izgalmas, érdekes és alig várom a következőt, mert ez nálam most maximális pontszámot ért.

10/10

Magyar kiadó: Agave Könyvek Kiadó Kft.

Fordította:  Farkas Veronika