A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #2 - a nyomozó

Legalább tizenöt éve már annak, hogy ugyanígy alváshoz készülődve lehunyta szemét, és hideg számítással a munka tolakodott szemhéja alá. Legalább tizenöt éve, de lehet megvan az húsz is.

Az a sok minden, amit sejt, de meg akar érteni, és minden amit tud, de nem képes bizonyítani ott kavarodott most a koponyájában, szörnyen frusztráló  lenyomatot vetítve az elmúlt napok eseményeire. Márpedig egy nyomozónál soha sem szerencsés, ha a józan eszét a kicsinyes ösztönei írják felül.


Feladta a reménytelen küzdelmet, nyögve az ágy szélére ült, körkörösen megmozgatta bokáit, majd kinyúlt, feloltotta az éjjeli lámpát és mohó ujjaival a cigarettás doboz után kapott. Csakis gyufát használt, mert véleménye szerint a gáz befolyásolta a török, kézzel sodort dohányának ízét.

Ezen kérdésről komoly, már-már filozofikus mélységeket elérő vitákat folytat a társával. Méghozzá meglepő rendszerességgel. Soha, de soha nem tudták meggyőzni egymást, viszont kitűnő lehetőséget biztosított a lazításra, mert mindketten eltereltek a figyelmüket valami sokkal zavaróbb dologról.

Most igazán hálás lenne, ha felbukkanna és sznobnak,  úri ficsúrnak nevezné. De ő épp olyan kevéssé tehet a nemesi származásáról, mint partnere arról, hogy a szülei gyári munkások.  Kapóra jött, ahogy végigpörgette magában azokat a hosszú hónapokat, amikorra sikerült átlépni a meglévő társadalmi különbségeket, amiknek egyébiránt semmi keresnivalójuk nincs egy gyilkossági osztályon.

Felsóhajtott. Tudja, hogy az áldozat veje tette. Tudta, már akkor, amikor először vette fel a vallomását, de nem igazán volt képes megindokolni, hogy miért. Az apósáék ugyan náluk vacsoráztak az eltűnésének estéjén, de a megérkezésük előtt kapott egy telefonhívást, és még a desszert előtt kimentette magát erre hivatkozva. Az, hogy hátrahagyta a feleségét nem volt meglepő, máskor is előfordult már. Ilyenkor az asszony taxit hívott, mivel rendkívül messze laktak a gyerekektől. Az út legalább egy órát tartott, ez azonban nem jelentett problémát, megengedhették maguknak.

Felállt és az asztalhoz sétált. A dossziéból elővette a tetthelyről készült képeket, ami ebben az esetben csak a test elrejtését jelentette. Nem volt nyoma a közelben vérnek, bármilyen olyan jelnek, ami dulakodásra vagy vonszolásra utalt volna, de még csak autó nyomára sem bukkantak. A föld negyvencenti mélyen fagyott volt és akárki is rejtette oda az áldozatot, mintha repülve érkezett és távozott volna, anélkül, hogy a lába érintette volna a földet.

A hatvankét éves férfit fóliába tekerték. Meglepő módon konyhai folpackba, méghozzá olyan módon, ahogyan a futók izzasztják magukat. Szükség lehetett ehhez a művelethez néhány tekercsre, de mivel bármelyik boltban beszerezhető, nem kelt senki feltűnést azzal, ha vesz egy-két dobozzal. Ez aligha számítana perdöntő bizonyítéknak.

A sír szabályos téglalap, nagyjából egynyolcvan mély. Akárki is ásta, nem követte el a sekély hantok hibáját, nem bízott a véletlenre semmit, el akarta kerülni, hogy egy arra járó kóborló kutya könnyedén kikaparja. Bizonyára időigényes munka volt, de az erdőnek azon részén még a téli túrázok sem használták. Kész csoda volt, hogy megtalálták. Ráadás ilyen hamar. A névtelen telefon az első perctől kezdve gyanús volt, de az eltorzított hangot nem tudta senkihez sem kötni, ahogy az utcai telefont sem. A lelkiismeret munkált a háttérben, az intézte a hívást és adta a reményt, hogy előbb-utóbb valaki összeroppan. De annak már három hete, és ezidáig senkit sem őrölt fel a megbánás.

Amikor a testet kivágták a több réteg fóliából sokkolónak hatott vékony, szürkés színű meztelensége, amit minden jel szerint áttöröltek valamilyen fehérítővel. A szaga még enyhén érződött, de semmi használható mintára nem bukkantak a bőrön, hajon, de még csak a körmök alatt sem.

A kés jobbról a fül alatt néhány centivel hatolt be  függőleges irányban a nyakon, és jött ki a balon. Bizonyára ömlött a vér, öt liter vörös, meleg és ragacsos vér, amiből nem sok maradt testben. Akárki is mosdatta le az áldozatot, profi volt. Hullamosó esetleg?

Az emberek azt gondolják a sok sorozat miatt, hogy kivonul egy csapat, beleszagol a szélbe és képes megmondani mikor, ki és mekkorát szellentett, de a valóság sokkal ridegebb ennél.

Nincs semmi a kezében, semmi, amivel azt mondhatná, Mustár ezredes volt az ebédlőben egy konyhakéssel, és talán nem is akarta rákiabálni senkire. Az áldozat személyiségrajza nem festett szép képet. A férfi egy igazi agresszor volt. A családja és a beosztottjai felett totális felügyeletet gyakorolt, amihez vasmarokkal ragaszkodott. Az a típus volt, aki ha azt parancsolja ugorj, egyből pattogni kezdesz, és csak mikor már kifulladtál mered megkérdezni, milyen magasra.

Könyörtelennek tartotta mindenki, akivel csak beszéltek, de nem talált bejelentést családon belüli erőszakról. Egy rég elfelejtett orvosi leletet sem tudott felmutatni. A jelek szerint a verbális agresszió híve volt, erről tökéletesen tanúskodott a lánya, felesége és titkárnője tekintete. Vigyázzban ülnek, mint akik karót nyeltek, tenyerük a térdükön, és amíg nem kérdezik őket, addig nem is válaszolnak. Az idősebb asszony szemébe ugyan mintha éledne a tűz, de mindig csak pillanatokig tart. Aztán, mint egy süticsenésen kapott éhes tolvaj, legyűri a szabadság utáni vágyát, és némán mered tovább az asztal lapjára. A régi rossz szokások nehezen tűnnek el.

Újra olvasta a boncolási jegyzőkönyvet. A gyomor tartalma igazolta, hogy a vacsorát még elkölthette. Hús, rizs, talán saláta és sajt darabok. A gyomorsav a halál után is dolgozik, sőt rombol, így nehéz megállapítani, pontosan mennyi idő telte el a vacsora elfogyasztása és a halál között. Mindenesetre úgy saccolták, figyelembe véve az eltűnés lehetséges időpontját, nem sok.

Tekintettel a körülményekre, a kivéreztetésre és a fertőtlenítővel való átmosásra sokkal alaposabb volt a boncolás. Nem a halál okát keresték, hiszen azt tudták. Valami nyomra vágytak. Bármire, akármire. Beleturt a hajába, a hamutartó szélére tette a parázsló dohányt és akkor meglátta. A füst vékony szalagként tekerget a magasba, szürkén és sejtelmesen, ő pedig pislogott néhányat, mert tudta, hogy ez nem sok, tudta, hogy ezzel még nem bizonyítana semmit, de ha hirtelen jön elő vele, ha nekiszegezi a kérdést egy sereg másik között, a túlzott nyugalma felborulhat és talán...

A néma csöndet széttépő kopogásra felkapta a fejét.

- Tessék!

- Uram, a társa...

Az ötvenes, kopaszodó, tisztességben megőszült inast, akit a személyzet többi tagjával, a kastéllyal és egyéb ingósággal együtt örökölt bizonyosan a keleti szél sodorta félre, mert a mondat közben fejjel pördült az ajtónak, ott koppanva megállt, és csodálkozva rázta a fejét.

Szürreális volt, a füst alkotta lágy köd, a zavart inas, és a levegő után kapkodó nehézsúlyú birkózónak tetsző férfi, akiből csak a szőke forgóit látta, mert partnere előre hajolva térdére támaszkodott, és nehezen zihálva szedte a levegőt.

- A... -g-garat - nyögte kis nehézkesen, de még mindig nem nézett rá.

Igen, a garat. Az áldozat a desszert előtt távozott, de a garat orr szakaszában szippantva árválkodott egy étcsoki  forgács. A tortából. A csodálatos tortából, amit a férj olyan élvezetesen festett le, hogy még neki is összeszaladt a nyál a szájában. Olyannyira hogy a büfében kénytelen volt venne egy négynapos puncsszeletet, és hiába volt száraz a teteje, soha semmi nem esett annyira jól.

- Fuldoklott és a torta egy pinduri darabja felcsúszott az orra felé. A száját kimosták, a gyomorba nem került, a gyomorsav nem marta meg és szét, de az orrban ott ragadt, egy picike, olvadt csokidarab.

A lihegő férfi felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy egyetért.

- Nos, akkor ideje kihallgatni a gyanúsítottakat.

A kocsiban ültek néma csendben, a sofőr puhán vezetett, és ő arra gondolt, nincs elég bizonyíték, nem ismerik az indítékot, csak az elkövető van meg. Mindig is úgy gondolta, az a feladatuk, hogy igazságot szolgáltassanak az áldozatoknak, mégis egyre nehezebb volt ekként gondolnia a férfire, pedig mégiscsak áldozat volt, még ha oly visszataszító is volt életében.  De hiába a sok lyuk az elméletben, a megfelelő bíró erre már megadja a parancsot. Aztán megkeresheti a gyilkosság helyszínét és az elmesél majd mindent. Felfedi a cinkosokat...

A kétség mélyen mart lelkébe. A gyilkosság az gyilkosság, nincs benne semmi nemes, megváltó, ő csak tudja.  A halálban csak a test marad, a lélek, ami lehetne fennkölt, csodás, már nincs ott, és most mégis azt érezte, helytelen, amit tenni készül.

Ujjával letörölt a szájára tapadt papírdarabot, megnyalta a helyét és némán csodálta a cigaretták összetekeredő szellemképeit. Ami valamikor barna és tömör szálak összessége volt, mostanra csak könnyű hamuvá, súlytalan köddé vált. A halálban már nincs semmi, az élet azonban minden. A folyamatok kuszasága, az apróságok halmaza. Maga a füst, a dohány illata, a társa mély, horkantó lélegzete, az autó nesztelen mozgása, a felpattanó kövek összessége. És a kétség, ami épp ilyen könnyen szárnyalt fel, melegen és keserűen, mint a szürke dohányfüst, ami a zárt térben már csípte a szemét, feltárva ezzel a piros vérereket és áruló könnyeket gyűjtött.

Legalább tizenöt éve már annak, hogy ilyesmi történt vele. Legalább annyi, bár meglehet, volt az már húsz is.