2012. december 12., szerda

Scott Westerfeld: Leviatán (Leviatán #1)

Amikor az Ad Astra elkezdte reklámozni a könyvet, még voltak ugyan kétségeim, de amikor megláttam először az eredeti, majd a magyar trailert, már biztosra vettem, hogy imádni fogom. És tudjátok mi van? Igazam lett.

1914-ben már érezhető a közeledő háború szele, ennek ellenére az élet viszonylag nyugalommal folytatódik. A világot két irányzat uralja. Az egyik, hála a darwinistáknak, különböző koholmányok, mesterségesen keresztezett állatok, akik segítik az emberek életét. A léghajózástól, a tömegközlekedésig mindenhol ott vannak és Deryn Sharpnak minden vágya az, hogy bekerüljön a Brit légierőhöz, ahol ilyen kis szörnyecskéken repkedhet.

Ennek van néhány akadálya, például nők nem szolgálhatnak a flottában, de semmi sem tántoríthatja el. Csupán picit probléma, hogy első meghallgatásán, amikor még csak arról döntenek, hogy egyáltalán kadét lehet-e, elszabadul vele egy Huxley-lebegő, és ez jelentősen nehezíti az életét.

Ezalatt az éjszaka leple alatt Sándor herceg, két  tanára kiséretében,  elhagyja az otthonát . Méghozzá egy igazi Küklopsz viharjáróval. A barkácsok ugyanis a gépekre esküsznek. Vezetni egy ilyet, a mindössze 15 éves fiúnak maga a csoda. Későn eszmél rá, hogy itt valami nem stimmel, de elfogadni azt, hogy a szüleit meg ölték, és ezzel a háború fegyverén ravasszá váltak, szinte lehetetlen. Menekülni a család és a világ elől elfogadhatatlan, de egyenlőre csak a túlélés számít.

Na! Ha azt mondom, hogy zseniális, akkor nem is mondok sokat. Olyan aprólékosan kidolgozott világot láttam, és ezen van a hangsúly, hogy egyértelműen vetítésen ültem. Ez egy ifjúsági könyv, célközönsége a tízéves és afölötti fiúk, amiből ugye erősen kilógok, de ezt azért ajánlom mindenkinek a figyelemébe.

Ennek ellenére nem gyerekes vagy egyszerű a fogalmazása. Épp ellenkezően, kellően részletes, hogy egy viszonylag kevés könyvet olvasott gyermeki elme is élvezhesse.  Különben pont ez a része az, ami engem is megfogott.

Nagyon szeretem, amikor a valóságot fikcióval keverve hoznak létre valami újat, úgy hogy tökéletes élvezhető legyen és ne morgolódjon egyfolytában azt ember lánya azon, de ez nem is úgy volt.

A steampunk stílus már inkább életérzés, és egyszerűen olyan robbanó elegy, amit nem lehet lesöpörni az asztalról. Úgy körbefogja, át meg át szövik, hogy az már-már elképesztő.

A két főszereplő története sokáig párhuzamosan halad, és bár a fülszöveg azt ígéri nekünk, majd a tinik összefognak, ez elég sokára következik be. Mégsem untam. Mind két világ annyira különböző és mégis annyira ismerős, az egyéni sorsok és a karakterek olyannyira elevenek, hogy nagyon élveztem. Sokszor megtörténik a több szempontú könyveknél, hogy míg az egyiket szerettem, a másikkal nem tudtam azonosulni, vagy éppen idegesített. Nos itt annyira sodortak magával az események, hogy erről szó sem lehetett.

Amikor Sándor és Deryn találkozik új irányt vesz a sztori, de nem írja át vagy újra az előzményeket. Nagyon kíváncsivá tett, felvetett egy csomó új kérdést, de mindezt úgy, hogy az addigiakat nem érezzük megalapozásnak, vagy bevezetésnek.

Mindig történik valami. Az első fejezettől pörög teljes gázzal, csak annyi ideig áll le, hogy rávilágítson valamire, de nem lábjegyzettel, magában a szövegben és nem bőven, épp csak annyira, hogy képesek legyünk elképzelni.

A képek eszméletlenek. Igazi illusztrált könyv és úgy egyébként csodaszép. Nekem. A célközönségnek, nos nekik is biztosan szép, de iszonyú nehéz. A keményborító, a védőboritó fantasztikus, de kétkezes könyv, és így is éreztem néha, hogy leszakad a csuklóm. Tartani fizikai munka és ez nem vicc. Az unokaöcsém, aki nem egy könyvmoly, biztosan élvezné, de nem tudnám a kezébe adni. Reggel negyedhétkor megy el otthonról, délután fél hat-hatra ér haza kifáradva. Cipeli a tan- és az edzőcuccait, reggelit, ebédet, egyebeket, nincs az a jó sztori, amiért magával cipeli ezt a 80 dkg-os könyvet is. És ez bizony komoly probléma. Főleg annak tükrében, hogy a Leviatán hatalmas margóval, iszonyú nagy sortávval szedett.

Nem kétséges, hogy az eredeti kiadás hasonlóan szép és igényes, de csupán 448 oldalt kóstál, azaz a magyar megint kilencvennel rávert.

Gyönyörű, de legalább 150 oldallal lehetett volna kevesebb, ha normál távolsággal, normál margót használnak. Talán nem lett volna ennyire gyönyörű, csak szép, de nem ugrotta volna meg a félkilót, és karácsonyra oda merném ajándékozni. Így sajnos nem. Az a könyv, amivel nem lehet utazni, számomra nem jó könyv, mert hiába érzek rá kényszert így az újraolvasást is többször meggondolom. Ugyanis a tömött iskolatáska hiányának ellenére sem cigölném magammal.

Valaki nehezményezte, hogy olyan, mintha egy csomó mondat félbemaradna, de számomra nem. Nekem jól olvasható, gördülékeny szövegű, folyamatosan építkező, varázslatos történet. Bár nem olvastam eredetiben, azért ez nyilvánvalóan a fordítást is dicséri.

A belsőborítón található térkép fantasztikus, és külön ki kell emelni Vass Richárdot, aki ezt a nagyszerű borítót készítette. Tökéletesen passzol Keith Thompson illusztrációihoz.

Számomra ez a könyv azt jelenti, hogy találtam végre egy újabb író Rick Riordan után, aki el tud varázsolni. Engem megvett, és én bizony már nagyon várom a Leviatán trilógia második részét, ami kb. 600 oldalban és majd egy kilósan várható. De most csak gonoszkodom, hiszen Scot Westerfeld ezzel bebizonyította, ha másfél kilós és 900 oldalas könyveket írna, azokért is elsőként rohannék.

Magával ragadó, fantasztikus, elképesztő és tökéletes ifjúsági regény. Kötelező olvasmány gyermeklelkű felnőtteknek, felnőttlelkű gyerekeknek, azaz mindenkinek.

10/10

Magyar kiadó:  Ad Astra Kiadó

Fordította:  Kleinheincz Csilla

Azért el kellene dönteni, hogy Apa vagy apa. Ugyanis találkoztam a szövegben ezzel így is és úgy is.  Elárulom: apa.

2012. december 11., kedd

Teaser kedd #20























Az elmúlt napokat ágyban töltöttem. Olvastam, gyógyultam és megint olvastam. Immáron vagy nyolc jövendőbeli posztra van anyagom, csak eddig erőm nem volt írni. Ez az első nap, amikor normálisan netezem, és mit ad Isten, épp keddre esik!. Így hát egyből idézek is egyet.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

A kis ízelítő:

- A magáé ez a dög? - kérdezte.

Mivel úgy gondoltam, elég este van már ahhoz, hogy magam is lenyomjak egy duplát - jég nélkül -, megtettem a szükséges intézkedéseket.

Leslie L. Lawrence: A játék r@bszolgái

2012. december 6., csütörtök

Pacsit nekem!

Ismét el kell meséljem egy napomat, mert bár nem hasfájóan vicces, de én mégis sokat mosolyogtam közben. Nos, igazából a délutánomról regélnék részletesebben, ugyanis napközben dolgoztam. Reggel szokás szerint elaludtam a munka maga pedig nem rejtett különösebb buktatókat, hiszen nem zombivadászként vagy rákhalászként dolgozom. Bár agyilag eléggé lelakott a nap, mint mindegyik mostanában, azért abban biztos lehetettem, hogy egy jó kis alvás után (a kisen van a hangsúly), némileg regenerálódom. Vagy mégsem, de most ez lényegtelen, ugyanis a születési rendellenességeken nem lehet segíteni.

Munka után kicsit sűrű lett a program. Bödöcs estre lefoglalt jegyeket (Jó húg vagyok. A bátyám kapja szülinapjára, és még gyerekfelügyelek is. ) mentem átvenni. Az, hogy nagy sor volt, már fel sem vettem, hogy rossz utcába fordultam be és a tízperces sétából húsz lett, szintén lényegtelen. A küldetést teljesítettem, meg voltam elégedve önmagammal.

Ezután elindultam átvenni a Leviatán című könyvet. Nem tudtam pontosan hova kell mennem érte, de ködös emlékeimben felderengett, hogy valamilyen sárkány a bolt neve. Őszintén reméltem, hogy nem egy kínai ópiumbarlangot takar a megnevezés, de ha igen, legfeljebb majd nagyon vidáman távozom.

Nos, nem, nem ópium volt. A Sárkánytűz könyvesbolt képregényeket és könyveket forgalmaz, de ezenfelül rengeteg, rengeteg szerepjátékot. Amikor beléptem az első amit észrevettem, hogy a helyiségben több asztal van, amit szorgosan játszó fiúk ültek körbe. És nem, nem éreztem úgy magam mint a The Big Bang Theory hölgyei, amikor bekeveredtek a képregényboltba, de azért egy futó pillantásra mindenki méltatott, majd gyorsan visszahajoltak a tábláik fölé.

Ez az idő számomra elég volt arra, hogy felmérjem a terepet. Az átlagéletkor olyan 18 lehetett, bár voltak néhányan a húszaséveik végéről is. Miután megállapították, hogy nincs két fejem, sem jó lábam, többet rám sem néztek, de néhányan azért távolabb álltak a pulttól, mintha kellemetlen lenne a közelemben. Átsoroltak az első polc mellé, és ott beszélgettek tovább.

Az eladó kedves volt, magázott, megkerülte a pultot, mert mögöttem voltak a könyvek, amiket persze nem vettem észre, fizettem és míg pakoltam feltűnt, hogy az a fiatalembert, aki előzékenyen kinyitotta nekem az ajtót, és előreengedett, egyből letegezi. Megkérdezte tőle, elvenné -e a könyvet. Mosolyogva köszöntem és mentem ki az üzletből, hiszen én is elvettem volna, ha felhívják botorka lényem figyelmét arra, hogy kis híján átesett a könyvkupacon.

Az eladó kiszolgált és játszott párhuzamosan, így fel sem vettem, hogy senki nem köszönt vissza. A játékosok számára ugyanis addigra megszűnt a külvilág a bennük található összes anomáliával együtt. Szóval csak bazsalyogtam, és elindultam átvenni az elkészült szemüvegem, hiszen csodásan szexi látni.

Természetesen a város egy teljesen más pontjára mentem, és ha már ott voltam, átvettem a kolléganőm látóprotézisét is. Az enyémet minden gond nélkül átadták, a kollegináéval azonban volt némi probléma. Kiderült, hogy a számítógépes programok, mint oly sok más esetben, nem képesek lépést tartani a változatos élettel, ahogyan a benne található különös szituációkkal sem. Az ügyintéző, aki egy udvarias, ámbár kissé lenéző mosollyal az arcán foglalkozott velem, elmagyarázta, hogy mi a probléma forrása. Én közben bólogattam, mint aki megérti, de persze láttam rajta, hogy nem hiszi igazán. A vége az lett, hogy felhívtam a kolléganőmet, mert rá kellett fizetnie, és mivel nem az én pénzem, megérdeklődtem tőle, mit szól a helyzethez. Ő persze megkérdezte mi történt, és én belefogtam, hogy felvázoljam neki.

Ekkor a kedves hölgy, aki egyre táguló szemekkel, ámulva hallgatott, minden alkalommal, mikor egy probléma végére értem aprót biccentett. Mintegy jelezve: úgy van. Tehát én nyugodtan folytattam és ő továbbra is helyeselt. A végén ugyan nem veregette meg a vállamat, de azért éreztem az elismerést. Igaz, hogy negyven percet töltöttem az üzletben, és olyan megoldás született, ami a vevőnek nem valami baráti, mégis azzal a biztos tudattal távoztam, hogy az életem és az elmúlt tizenegy év nem volt hiábavaló. Képes vagyok felfogni, és visszaadni öt kerek mondatot a saját szavaimmal, érthetően megfogalmazva. Pacsit nekem!

Gyakran találkozunk ezzel minden nap. Belépünk valahova,köszönünk, ahol vagy válaszolnak vagy nem, elintézzük ügyeinket több és kevesebb sikerrel, csetlünk-botlunk a mindennapok útvesztőiben és közben a pillanatokra koncentrálunk, amik segítenek a következő alkalommal.

Én élveztem a délutánt. Találkoztam olyan emberekkel, akikkel különben szinte soha, bepillantást nyertem egy szubkultúra igen kis szegmensébe, elképzelhetetlen módon intelligensnek találtattam és most már látok is. Hihetetlen élmény, még a színek is élesebbek. Végezetül levonnám a következtetést, ha vennénk a fáradságot és odafigyelnénk minden, minket érő impulzusra, sokkal vidámabb lenne az életünk. Különösen igaz ez, mióta tudom, hogy Csipetke Dézi vagyok, Puskin-szakértő és ürügyszerelő.

2012. december 5., szerda

A hét pszichopata és a Si-cu

Seven Psychopaths


színes, magyarul beszélő, amerikai-angol vígjáték, 109 perc, 2012

rendező: Martin McDonagh
forgatókönyvíró: Martin McDonagh
operatőr: Ben Davis
producer: Graham Broadbent, Peter Czernin, Martin McDonagh
vágó: Lisa Gunning

szereplő(k):
Colin Farrell (Marty)
Sam Rockwell (Billy)
Christopher Walken (Hans)
Woody Harrelson (Charlie)
Abbie Cornish (Kaya)
Kevin Corrigan (Dennis)
Helena Mattsson (Blonde)

Már meséltem több alkalommal, hogy vígjátékokat nem igen nézek moziba, de ahogy néztem a bemutatóját, egyből eldöntött tény lett, nekem ezt látni kell! Néhány ismerősöm nyert jegyet a premier előtti bemutatóra, és voltak olyan jó fejek, hogy elvittek engem is.

Marty rendkívül tehetséges forgatókönyvíró, de heveny alkoholproblémái és ihlet hiánya miatt nem halad túl jól. Az új filmnek csak a címe van meg. A hét pszichopata hangzásra egy véres filmet sejtet, de az írója szakítani szeretne a szokásos sémákkal.

Eközben a legjobb barátja, Billy az állástalan színész, közös vállalkozást futtat Hansszal. Az üzlet profilja a kutyakölcsönzés. A közeli parkból elemelnek egy-egy gazditól elkóborolt ebet, majd a meghirdetett jutalom fejében visszaszolgáltatják. Nincs is semmi gond addig, amíg az enyhén szólva pszichopata Charlie jószágát meg nem fújják. És ha nem lenne elég nagy a katyvasz, akkor a tetejében még egy titokzatos sorozatgyilkos tizedeli a helyi maffia tagjait.

Határozottan azt mondom, tanácstalan vagyok. Fogalmam sincs arról, hogy mi volt ez. És most halál komolyan beszélek. Nem vígjáték. Az biztos. Van benne néhány jó poén, nem lőtték el az összeset a bemutatóban, de összességében olyan 20-30 percet tehetnek ki. Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom dráma, ami elég bizarr módon kíséri végig egy író útját, hogy a valóság nyomán befejezze a könyvét.

A téma nagyon jó lenne, a szereplőket imádom. A forgatókönyv... Nemrégiben volt egy könyv a könyvben, ami egy könyvről szólt, most itt van ez, ami pedig a filmben a forgatókönyv, amiben minden cselekedett a forgatókönyvre vezethető vissza.

Marty egy szokatlan filmet szeretne, amiben az elején van némi akció, aztán mindenki elmélkedik. Az összes, azaz mind a hét pszichopata, pedig nekik nem ilyen a természetük. Ez  viszonylag hamar kiderül a számára is, miután megismer néhányat, de az ötletei nagy részét nyúlja valahonnan. A valóság néha átvált filmezésbe, jeleneteket láthatunk a könyvből, ami messze nem vígjáték. Minden emberi kapcsolat, amivel rendelkezik szintén nem valami vidám. Az egész film olyan, mint a Félelem és reszketés Las Vegasban. Csak ott legalább tudjuk, hogy  Raoul Duke az esetek kétharmadában be van lőve. Itt nem történnek ugyan szürreális dolgok, de önmagukban sokszor értelmezhetetlenek.

Colin Farrellt még a végén meg fogom szeretni. Ugyan még mindig nem tartom különösen jó színésznek, de a szeme meglehetősen élő, ami őszintén meglepett. Itt nem akciószínészként vagy szép szerelmesként kellett feltűnnie, és szerintem ez kihívás volt számára, amit egész tűrhető módon megugrott.

Sam Rockwell szinte csak pszichopatákat játszott, még mindig ez a karakter, amiben hiteles.

Christopher Walkent én bizony imádom. Már nem egy mai darab, hetvenéves lesz néhány hónap múlva, és persze kicsit már lassabb is, de volt benne mindig is valami komótos lazaság, ami most ugyanúgy megjelenik.  Ahogy megy, ahogy beszél, a gesztusai. Amikor csak B kategóriás filmekben kapott szerepet, én akkor is megnéztem, mert egyszerűen nem tudtam kivonni magam a hatása alól. Benne most sem csalódtam.

Woody Harrelson szerepe elég érdekes. A gengszter, aki gondolkodás nélkül gyilkol, de a kutyájáért úgy aggódik, hogy képes könnyekre fakadni. Az utóbbi időben mindig olyan kicsit elbaltázott, elértett vagy rétegfilmekben játszott, és az összesben ő volt az, akiért sok esetben érdemes volt nézni. Ahogyan most is. Az egész kaotikus, értelmetlen maszlagban ő ragyogott ki a tömegből. Köszönöm!

Nehéz összefoglalni a véleményemet. Nem jelenthetem ki egyértelműen, hogy tetszett, mert nem lenne igaz, de az sem, hogy nem tetszett. Nem volt rossz, de igazán jó sem. Bizarr volt minden pillanatában, mert olyan élesen váltott a műfajok között, hogy nehéz volt követni. A poénok szépen kivitelezettek, jól ülnek. A színészek nagyszerűek, a karakterek érdekesek. A történetek darabonként szomorúak, érdekesek, avagy szórakoztatóak, de együtt... Pont olyan lett, amilyennek Marty megálmodta, de én még ehhez nem nőttem fel.

Különben érdemes megvárni, ha már az ember végigülte, a vége főcím utáni kis jelenetet. Nekem tetszett. Ahogy egy csomó más rész is, deeeeee....

Az este legalább kitűnően sikerült, mert a társaságom hibátlan a jegy pedig ingyen volt. Pénzt biztosan nem adtam volna érte. Feltéve, hogy valaki az orromra köti, milyen lesz. Viszont a pontozás, az nehéz ügy és dió. Mert nem vígjáték, és nem is valami, amit a szokásos módon lepontozhatnék. Ilyenformán csak 5 pontot adhatnék rá, de annál határozottan többet ért. Voltak pillanatok, amikért 10-et is javasolnék, de az átlagot így is lerontaná. Szóval nem adok rá pontot, mert teljesen őszintén, még mindig fogalmam sincs, mit gondolok, érzek erről az alkoholmámoros lázálomról. Pedig direkt aludtam rá egyet. Úgy látszik, kevés volt.




2012. december 4., kedd

Teaser kedd #19


Mivel már megjelent az új Murakami Haruki könyv, semmi okom rá, hogy tartalékoljam az egyetlen, birtokomban maradt trilógiát. Elkezdtem a második kötetet, és mivel Murakamiból sosem elég, no meg, mert újra kedd van, az idézet is tőle származik.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Eheti idézetek:

Próbáltam valami más emléket is felidézni magamban, de a teljesen érthetetlen erővel kitört dührohamot követően kifogyott az árú az emlékezett polcáról.

Akaratom és tudatom nélkül, szeszélyesen és maguktól, értelmetlen szavak peregtek a számról.

Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája II. kötet

2012. december 1., szombat

Ann Aguirre: Menedék – Enclave

Komolyan mondom, felháborító ahogyan a FUMAX beletrafál a jobbnál jobb könyvekbe! Legalábbis az én ízlésemet eltalálták. Azért elolvastam az ízelítőt, de olyan biztosra mentem, hogy szinte látatlanban jelentkeztem érte.

Pikk vágya teljesült. Azzal, hogy nevet kapott, és jelzéseket a karjára  egyértelművé vált mindenki számára, hogy ő egy vadásznő. Mindig ezt akarta, gondoskodni a gyengébbekről azzal, hogy védelmezi és eteti őket. De a vadászok párba dolgoznak, tehát őt is beosztják valaki mellé. A fiú csak néhány évvel idősebb nála, a neve Fakó, ő az örök kívülálló.

Nem lehet tudni, honnan jött, hogyan élte túl az odavezető utat, de igazából senki sem kedveli. Így nem csoda, ha magának való és bizalmatlan mindenkivel szemben, de odakint csak egymásra számíthatnak, így Pikk megtanul bízni benne, sőt, meglepő, ismeretlen, de az biztos, hogy tiltott érzelmeket fedez fel önmagában.

Amikor rájönnek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben támadnak, ami komoly aggodalomra adhat okot, senki nem hisz nekik. Hogy elkerüljék a pánikot, azt tanácsolják, hallgassanak a történtekről, és a saját érdekükben csendben is maradnak. Csakhogy Pikk életében először máshogy kezdi látni a dolgokat.

Igen, egy újabb apokaliptikus könyv, a téma kedvelőinek egy csomó dolog ismerős lehet, de a magam részéről, én viszonylag kevés ilyen darabot olvastam, hiszen mint divathullám, ez is egy rahedli szemetet sodort magával. Csakhogy ezt határozottan szerettem. Két estémet szántam rá, és minden pillanatát élveztem. Nekem speciel egy csomó dolog új volt.

Ebben a világban a föld alatt élnek az emberek, és nagyon-nagyon korán öregednek és halnak meg. A hőseink a maguk 15-17 évével (Úgy saccolom, plusz mínusz egy-két év, bár ez nem derült ki pontosan.) már nem gyerekek, akiket különben vakarcsoknak hívnak.

Nagyon tetszett, hogy bár Pikk választékosan beszél, egy sereg dologgal nincs tisztában. Azért, mert elvesztek az ismereteik. Gyűjtik a könyveket, ahogyan a használati tárgyakat is, a szavak őre pedig ezekből próbálja kitalálni a múltat, aminek megőrzése hozzátartozik a feladataikhoz. Ismerik a betűket, össze tudják olvasni a szavakat, de egy csomót nem tudnak beazonosítani. Olyan fogalmakat, tárgyakat, amiknek már nincs jelentősége a jelenlegi életük szempontjából. A felszínen még sosem jártak, a  fennmaradt információk szerint borzalmas egy hely. Ők a sötétség gyermekei, a legfényesebb tárgyaik a fáklyák, amikkel világítanak.

Ha nem lennének a Korcsok, amik valami emberszerű állati faj, teljes nyugalomban élnének. Minden vakarcsot képeznek, majd a képességeik szerint beosztják őket a vadászokhoz, építőkhöz és a nemzőkhöz. Ki találja ki, mivel foglalkoznak az utóbbiak? Nos, igen, a fajfenntartás nagyon fontos, de csak annyi gyerek születhet, amennyit fel is tudnak nevelni, és csak az erősek maradhatnak életben. Ez az alapelvük. Az erősek élnek, a gyengék meghalnak.

A neveiket tárgyak után kapják, mert a keresztnevek emlékét, oly sok más dologgal együtt, elsodorta az idő. A szabályok a csoport biztonságát szolgálják, az pedig fontosabb mint az egyén.  A túlélés a legfontosabb. Mert ez egy ilyen világ.

Érdekes, ahogy Pikk körülír olyan mindennapi dolgokat, amiket nem ismer, de mi ugye igen. És akkor jön a találgatás, ez most mi?

A könyv könnyen olvasható, gördülékeny a stílusa és koránt sem ponyvai a szókészlete. Jó néhány kissé rövidebb, már majdnem tő mondat szerepel benne. Én szerettem ezeket, mert érzelmileg kissé eltávolított az eseményektől, tényként közölt dolgokat, de hazudnék, ha azt mondanám, tökéletes. Főleg a könyv egyharmadánál érzetem egy-két helyen, hogy ezt talán szerencsésebb lett volna úgy fogalmazni, hogy, és találtam benne elütést is. Nem is értem, hogyan vettem észre, de csak egyetlen darabot, szóval vagy megzavarodott a diszlexiás agyam, vagy tényleg ennyi hiba van benne.

A borító, az valami zseniális! Gyönyörű minden értelemben. A képen nem látszik sem a dombornyomás, sem a metál fény, de higgyétek el, ha én mondom, eszméletlen, és a könyv gerince is megérne egy külön örömódát. De ebből adódóan, mivel fogadtam vagy tízpercig, hogy minden pontját megcsodálhassam, feltűnt valami érdekes. Ez ugye a Menedék - Enclave, ami a Razorland trilógia 1. kötete. Ez honnan derül ki? Nincs rajta  a borítón, sem  belül, sem kívül. Azt látom, hogy a trilógia második kötete előkészületben van, meg azt is, hogy a 2011-es kötet eredeti címe Enclave, de a címben ez nem jelenik meg. Most én vagyok ennyire vak, vagy ez bizony lemaradt?

De ahogy elkezdett beszippantani a könyv, megfeledkeztem ezekről, mert nem volt jelentőségük. A történet ugyanis saját maga tempójában pörög, méghozzá teljes fordulatszámon. Rengeteg minden történik. Amikor Pikk elgondolkodik, azt jó okkal teszi. Nincs teli felesleges információkkal, nem akar győzködni. Ugyanakkor rengeteg dolog számára teljesen új, és idő kell hozzá, míg ezt felismeri.

Ann Aguirre fantasztikus világot alkotott, és sokáig azt hittem maximális pontot adhatok rá. De sajnos nem. A szerelmi szál érdekes, beleillik a történetbe, egészen addig, amíg nem követi el a YA fantasyit író nők tipikus hibáját, igen a háromszögről beszélek. A szerelmiről. Ezzel nem árulok el titkot. Aki valaha is olvasott egy ilyen típusú könyvet, tudja miről beszélek. Olyankor csak ülök és azt gondolom: Miért? Mond, miért?

Rejtély, bár szerencsére nagyon rövid ideig boncolgatja, de tartok tőle, hogy ez még visszatérő elem lesz és hosszútávon nem fogom jól viselni. Néhány karakter, szituáció nincs teljesen kidolgozva, a történet ugyanis annyira száguld, hogy nem fér bele semmi felesleges. Voltak  benne kiszámítható elemek is, de ezek egy része érdekesen jelent meg. Miközben tudtam, hogy adott helyzetre miként fognak reagálni, azt nem tudtam, hova vezet, ráadásul a végén elhangzik egy városnév. Azt hittem rosszul olvasom, de nem, és ez igazi meglepetés volt.

Az elejétől felbukkanó idézetek nagyon tetszettek. A The Day Boy and Night Girl részletekre gondolok, és bár tudom, mi lesz a vége, megmaradt és fokozódott bennem a vágy, szeretném elolvasni. És el is fogom. Mindig felemelő, amikor egy könyv ajánl nekem új olvasnivalót.

Minden apró hibájával együtt szerettem, ezért várom a következő részt. Hőseink előtt új terek nyílnak meg, és a szűk kis életük kitágul. Lehetőségek sokaságát rejti magába a történet, ami külön öröm, de akármennyire is szerettem, ez bizony nem lett 10 pontos.

Köszönöm a könyvet a FUMAX Kiadónak.

9/10

Magyar kiadó: Fumax

Fordította: Benes Attila

2012. november 30., péntek

Felhőatlasz

Cloud Atlas


színes, magyarul beszélő, amerikai-német fantasy, 164 perc, 2012


szereplő(k):
Tom Hanks (Dr. Henry Goose / Isaac Sachs / Dermot 'Duster' Hoggins / Valleysman Zachry)
Hugo Weaving (Haskell Moore / Tadeusz Kesselring / Bill Smoke / Nurse Noakes / Boardman Mephi / Old Georgie)
Jim Sturgess (Adam Ewing / Hae-Joo Im)
Halle Berry (Luisa Rey / Meronym)
Hugh Grant (Alberto Grimaldi )
Keith David (Joe Napier)
Ben Whishaw (Robert Frobisher)
David Gyasi (Autua)
Jim Broadbent (Vyvyan Ayrs / Timothy Cavendish)
Doona Bae (Sonmi-451)

Már nagyon vártam ezt a filmet. A könyvet egy hónapja beszereztem, de még nem volt időm nekikezdeni, így vacilláltam, várjak-e az élménnyel. Persze nemet mondtam magamnak, mert tapasztalataim szerint a könyv úgy is sokkal jobb mindig, és legalább nincs mit mivel összehasonlítanom. Úgyhogy a Corvin ünnepen az első film volt, amire beültünk.

Nem is írok tartalmat, mert nagyon nehéz lenne a hat idősíkban és helyen játszódó különálló történeteket röviden összefoglalni. Majdnem hogy lehetetlen, de a lényeg, hogy a téren is időn átívelő cselekmény azt bizonyítja be, össze vagyunk kapcsolódva másokkal és ez a kapcsolat életeken át húzódik, miközben hatással van mindre és mindenkire maga körül. A következő életeinkre is.

A történeteket egy zeneszerző,  Robert Frobisher és az ő Felhőatlasz-szextettje köti össze. Úgy komponálja a zenét, hogy közben elképzeli, ahogyan a szerelmével találkozik a múltban, jelenben és jövőben.  Miközben a képek pergek,  az emberek változnak, van valami, ami állandó és kapcsolatot teremt köztük.

Ahogy váltakoznak a helyszínek úgy váltakoznak a stílusok is, vígjáték, dráma, fantsy, krimi, sci-fi cserélődik színről színre, de olyan zseniális vágással, hogy az ember csak ámuldozik, miként ugranak fejben helyére a dolgok.

Minden színész több szerepet is játszik (a teljes listáért kattints ide), ezzel is erősítve a hatást, összekapcsolódás érzetét, és mivel a karakterek nem egyformák, sokan teljesen különböző tulajdonságokkal rendelkező személyeket jelenítenek meg. Ezen a ponton szeretném benyújtani a petíciómat: Oscar-díjat a  vágásért és a maszkokért! Jó, én minden díjat neki adnám, de ha csak kettőt lehet választani, akkor ez az a kettő, ami egyértelmű.

Amikor a Wachowski testvérek bejelentették, hogy megfilmesítik ezt a könyvet, az egyöntetű vélemény szerint lehetetlen feladatra vállalkoztak. Nem volt ember, aki szerint fel lehetett dolgozni David Mitchell regényét, szóval kis fanyalgással várták a bukást. Sajnos igazuk lett, de nem azért amire eredetileg gondoltak. Az oka igen egyszerű, az elbutult nyugati közönség nem képes sem végigülni, sem értelmezi a látottakat. Hallva a mögöttem lévők reakcióját, nem is csodálkozom rajta.

A színészet ünnepe ez a film, ahogy már írtam fentebb, minden színész több karakter bőrében tetszeleg, és néha csupán mellékszereplők vagy kvázi statiszták.

Tom Hanks újra és újra meg tud lepni. Igaz, Forrest Gump óta soha, egy percig sem kételkedtem abban, hogy a lehetőségeinek határa végtelen, no de lássuk be, mekkora jóság már, hogy olyan filmben játszik, ahol jelenetenként változhat a személyisége? Önmagában megérdemli a tíz pontot.

Halle Berry sem véletlen lett Oscar-díjas, bár 2002 óta nem igen tündökölt. Számomra újra hozta azt a színvonalat, ami elvárható tőle. Kicsit furcsa volt fehérként, kvázi fehérként látni, azonban szerettem minden szerepében.

Hugo Weaving látszólag csak negatív karakter volt. És ez igaz is, de ahogyan a pirosnak is számtalan árnyalata létezik, úgy a negatív is széles skálán mozog. Máshogy az, akit nem érdekel, mi lesz egy elitéllel, megint máshogy, aki az ősi gonoszt testesíti meg, sőt, bérgyilkosként és déli rabszolgatartóként is különböző szintjeit üt meg ugyanannak a mércének. Azt kell hogy mondjam, döbbenetesen nagyszerű a pali.

Jim Broadbent vitán kívül nagyszerű színész. Azon szerencsések közé tartozik, hogy teljesen különböző karaktereket testesítenek meg. Az egyik barátnőm nagy rajongója, de gyanítom nálunk sokan a Mardekár vezető tanáraként, Horatius Lumpsluck szerepében ismerik a Harry Potterből. Nagyszerű színész, és ezt ezek után mindenki kénytelenen lesz elismerni.

Hugh Grant így ötven felett kinőtt a hű szerelmes szerepkörből, és viszonylag ritkán foglalkoztatják. Pedig sokkal többre képes a bájolgásnál, és bár szinte végig epizodista volt, a jelenlétét nem lehetett letagadni. Szeretném, ha végre kapna értelmes szerepeket is.

Jim Sturgessbe én beleszerettem. Komolyan! Még nem láttam semmiben, de olyan ázsiait csináltak belőle, hogy elájultam tőle, és pont ezért történhetett meg, hogy nem is ment egyből a különböző alakításainak összekötése. Aztán csak leesett az állam, mert anyám, ez a fickó tud. Szóval remélem jövőre jó filmekkel szórakoztat majd.

Ben Whishaw eddig elkerülte a figyelmemet és ezért hamut is szórok a fejemre. Kétségkívül felemelkedőben van a csillaga és azt hiszem, hogy látni fogom, amikor a csúcsra ér. A Skyfall után már kimondottan figyeltem rá, és teljesen meggyőzött. Jó, nőnek nem volt túl szép, de nem is volt elvárás.

Meg kell még említenem Doona Baet, Keith Davidet és James D'Arcyt, de az az igazság, hogy mivel minden egyes főbb szereplő 4-5 különböző karaktert jelenített meg, igazságtalan, ha valakit kihagyok. Azonban ötven oldalt mégsem irthatok, hiszen egytől egyig mind zseniálisak voltak.

Vicces volt, ahogy a végén a stáblistát nézve felnevettünk, amikor valakit nem ismertünk fel előtte a filmben. És az, ahogyan összekötötték a különálló történeteket, egy-egy mozdulattal, emberrel, ahogyan a rasszok váltakoztak a maszkokkal, nos, egyszóval hihetetlen. Nem mondom, hogy tökéletes volt, de én bizony felszisszentem néhány alkalommal, hogy ez vagy az mennyire lélegzetelállító.

A szinkronra nem lehet panasz. Igényes, gyönyörű munka, ahol a nyelvezet illeszkedik az adott kor igényeihez, ezzel is erősítve a különbségeket és meglepő módon a folytonosságot is. A lelkeket végig kísérő feladatokat, célokat, reményeket, tehát a globális képet.

A legnagyobb félelmem, nőként, hogy ezt bizony nem leszek képes végigülni, de egy kedves ismerősöm megnyugtatott, hogy repülni fog az idő. Észre sem fogom venni. És valóban. Mivel gyakorlatilag néhány láb kihúzás, behúzást leszámítva nem mozdultam meg, a felállásnál bizony el volt gémberedve minden porcikám, amit addig nem is éreztem.

Az egyik legünnepeltebb kortársíró könyvéből készült filmadaptáció elgondolkodtató, elbűvölő, varázslatos és elkepesztő módon élő alkotás. Hogy az év legjobb filmje, az vitán felüli, de én a magam részéről hajlok arra, hogy az évtized legjobbjává koronázzam.

Egy azonban biztos, nem ajánlom tiniknek, gondolkodni képtelen zombiknak, gyűlölettel telt, szűk látókűrű, keserű embereknek. Ezzel nagyjából kihúztam a lakosság egyharmadát, de a tény az, hogy mint minden nagyszerű mű esetén, ebben az esetben is szükséges követelmény egy bizonyos értelmi és érzelmi szint megléte.

Felülmúlta minden várakozásomat és reményemet. Képtelen vagyok lepontozni, mert sima számtannal nem leírható a nagysága, ezért, csak hogy éreztessem a minden eddigi film fölé helyezését, nem csillagot adok neki, hanem a tízes pontrendszerben tizenegyet. Ez mindet elmond.

11/10


2012. november 29., csütörtök

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

Először a film híre ért el hozzám. Az Emma Watson(Harry Potter) és Logan Lerman(Percy Jackson) főszereplésével, Stephen Chbosky rendezésével, forgatókönyvével fémjelzett alkotás egyből listás lett, pedig hazai bemutatóról még semmi hír(a DVD tavasszal jön). Az, hogy az író saját könyvét rendezte egyértelművé tette, muszáj elolvasni is.

Charlie középiskolába készül, és ettől tart egy kicsit. Hogy idegességét leküzdje levelet ír egy ismeretlennek. Nos, az olvasó számára ismeretlennek, mert valaki azt tanácsolja neki, az az illető megértené. Az első levelet hamarosan követi  a többi, mígnem szokássá vállnak. Olyanná, amit akár kényszeresnek nevezhető módon is folytat. Nem árulja el, hogy ki ő, hogy hol találkoztak, sem azt, ha a címzett válaszolna, hol érhetné utol. Egyszerűen csak ki szeretné önteni a lelkét valakinek, egy ismeretlennek, akinek az az előnye a naplóval szemben, hogy élő, gondolkodó egyén. Bár a fiú szemszögéből ennek nincs szerepe. Mégis a tudat, hogy nincs egyedül, hogy valakinek elmondhatja, segít.

Pont aznap mentem könyveket átvenni a Bookline-hoz, amikor megjelent, egyértelműen vittem haza magammal. Egy kicsit várnia kellett a sorára, de aztán hétfőn csak egymásra találtunk, és kedd éjszaka befejeztem. Nyilván azért történt így, mert nem egy vastag könyv, no meg nagyon olvasmányos. Így aztán csak úgy szaladtak az oldalak, és hiába volt kevés időm, az alvásból még mindig elvehető valamennyi...

A modern Zabhegyezőnek kikiáltott könyv nem véletlen rendelkezik ezzel a titulussal. Megkapó történet egy érzékeny fiúról, aki épp a felnőtté válás rögös útját járja.

Charlie-t mindenki furcsának tartja, de valójában érzelmileg még nem érett meg egy sereg dologra. A régit lezárni és nyitni az új felé, avagy megélni az életet különösen nehéz, ha az embernek nincsenek barátai, ha nem tartozik sehova és nem találja a helyét sem a világban. Ebben a zárkózott, félelmekkel teli állapotban botlik bele Sambe és Patrickbe, a különös testvérpárba. Talán mert végzősök, vagy mert egy sereg dolog nem köti őket gúzsba, félszabadítóan hatnak a fiúra, és mint oly sokszor a történelemben, ők azok, akik megmutatnak, feltárnak előtte egy másfajta életet is. Nem feltétlen jobbat, de másfajtát.

Persze mondhatnátok, hogy volt már és lesz is ilyen. Igen, ez igaz. Az érdekessége a hangneme, az a naivság és nyitottság, amivel mindenki felé fordul. Ahogy halad a történet egyre nyilvánvalóbb, hogy a mélyben lappang egy probléma,  méghozzá valami komoly. A felismerés Charlie számára is csak később jön el, mi pedig elkísérjük ezen a rögös, kalandokkal és problémákkal kikövezett ösvényen.

A fogalmazás néhol gyerekes, csapongó, és akad ahol zavaros. Attól függően, hogy a főhős milyen állapotban van épp, de ettől függetlenül megfigyelhető a fejlődés, ahogy változik és formálódik. Alapigazságokat, néhol közhelyeket ismer fel, koránt sem közhelyes módon.

Hiába gyenge, nem áldozat, képes megvédeni magát és másokat is. Az önismeret felé tartva pedig szembesül egy sereg olyan dologgal, amit talán mások furcsának tartanának, de neki, aki már önmagában is különös, ezek tökéletesen normális helyzetek.

Egyszerre találtam érdekesnek és viccesnek. Charlie ugyanis egy sereg dolgot szögez le természetes egyszerűséggel, miközben az események koránt sem azok. Ebben és a családjának ábrázolásában van valami megfoghatatlan báj. Hiszen az ő családja sem tökéletes, náluk is vannak problémák, ő mégis érzi és tudja, mennyire szerencsés. Még akkor is, ha egyre kevésbé képes kommunikálni bárkivel is. De a dolgok, mivel ilyen a természetük, rosszabbak lesznek, mielőtt jobbá válnának.

Formáját tekintve levélregény, amit őszintén megvallva nagyon szeretek. Valahogy személyesebbé teszi a könyveket, bár ez már amúgy is rendkívüli módon az. Az a típus, ami elgondolkodtathat és meg is változtathat. Rám sok regény, karakter volt nagy hatással, többek között az útkereső Holden (J.d. Salinger: Zabhegyező ), és a világot megismerni vágyó Enroco (Edmondo De Amicis: Szív) is, akikhez most  Charlie is csatlakozott.

Én imádtam. A vége nem sokkolt különösebben, számítottam valamire, bár nem pont erre. Ebből az aspektusból visszanézve tökéletesen felépített könyv.

Érzelmileg hullámzik, de különös módon csak a végén törik el a mécses. Mintha addig csak gyűlt volna valami, ami láthatatlanul ugyan, de folyamatosan jelen van, majd egyszer csak felemelt kézzel jelzi: én is itt vagyok.

Chbosky azt nyilatkozta: „Azért írtam meg az EGY KÜLÖNC SRÁC FELJEGYZÉSEI-t, mert nehéz időszakon mentem keresztül, és szükségem volt valamire, ami reményt adott. Ezt a reményt jelentette Charlie. A könyv minden elképzelhető módon megváltoztatta az életemet.”

Ha nem is változtatott meg, nagyon komolyan elgondolkodott az élet misztériumáról, arról a pillanatról, amikor vissza kell  nézni és újra értékelni a múltat, az elkövetett hibáinkat, az ellenünk elkövetett vétkeket, hogy aztán megbocsáthassunk mindenkinek, de legfőképpen önmagunknak.

Charlie egy évig írja ezeket a leveleket. Másodikba készül, és itt ér véget a történet. Bízhatunk benne, hogy minden rendben lesz. A határtalan, végtelen szabadság, amit megtapasztal, a könyvek, amiket olvas, amiket értelmez, a dolgok, amiket átél, a pillanatok, amiket élvez, megtanítják valamire, amire a legtöbb embernek szüksége lenne. A felszabadító és gyógyító erő önmagában rejtőzik.

Egyértelműen 10/10.

Magyar kiadó: Alexandra Kiadó

Fordította: Gyuris Norbert


2012. november 27., kedd

Teaser kedd #18

Csak nem bírtam megállni! Belekezdtem egy újabb könyvbe. Persze nincs baj, mert ismételten csak öt nyitott olvasmányom van, ami egészen szép eredmény. Volt már rosszabb és jobb is, de mohóság, könyvoholista a neved. Legalább haladok... Valamerre és lassan, de akkor is!

Az eheti választottam már rég piszkálja a fantáziámat, és mivel megjelent végre magyarul, hát én magamhoz szólítottam egy hirtelen elme és akarom roham okozataként.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Heti szókupac:

Amikor végéhez közeledik az este, a nagypapám már általában annyira részeg, hogy megmozdulni sem tud. Apának, a bátyámnak és az unokatestvéreimnek kell kivinni annak az autójához, akit a legkevésbé bántott meg.

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

2012. november 25., vasárnap

Felhő Jack Bourne és a Lopott Sky

Igen, már megint egy összeollózott cím, méghozzá öt filmből, amit volt szerencsém péntekről szombatra virradóan megnézni. Kilencvenéves volt a Corvin mozi és csak úgy mint nyáron, most is egy karszalagos, egész éjszakás vetítéssel ünnepeltünk.

Próbáltam olyan filmeket összeválogatni, amiket nem láttam még, és bár volt, ami kiesett a szórásból, alapvetően meg voltam elégedve a listámmal.

Felhőatlasz

Te jó ég! Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon imádtam! Két lehetőség volt, vagy fantasztikusan jó lesz, vagy  borzalmasan rossz, és persze az első variáció jött be. Bizonyos kor alatt egyáltalán nem ajánlom, mert a mondanivalót egyszerűen nem értheti meg egy tizenéves sem. Nem az ő hibájuk, csak nem éltek még eleget, nem ismerik sem a világot, sem a bennük élőket.

Mivel tervezek külön posztot, nem is igen megyek bele a részletekbe, de muszáj látni kategória és ez bizony

11/10.

Jackpot

A norvégok tudnak valamit. Már a Fejvadászok is megvettek kilóra, de Jo Nesbo következő könyvadaptációja ütött rendesen. Nyolcvanpercnyi tömör szórakozást nyújtott, amin szét nevettem magam. És ez nem túlzás.

A történet egy nyereményszelvény körül bonyolódik, amit három volt fegyenc és a főnökük tölt ki. Rengeteg pénzt nyernek, de mennyivel boldogabb lenne, ha eggyel kevesebben, kettővel kevesebben, esetleg egyedül vinné valaki haza azt a kisebb vagyont. A dolgok ezen a ponton kezdenek elvadulni. A sztoriba belép egy sztriptízbár, egy szolárium, egy mindenre elszánt zsaru és tengernyi vér.

Nálam az év vígjátéka kategóriát kapta. Ne hagyjátok ki!

10/10



A Bourne hagyaték

Nos, kissé felemásak az érzelmeim. Nem volt ez olyan rossz film, csak alapvetően elbaltázott a forgatókönyv. Az alkotók két fő hibát követtek el: Hozzá akarták kötni a Bourne sorozathoz, ami miatt sok volt az üres, semmire sem jó rész (bőven elég lett volna egyszer megemlíteni), és el is akarták választani tőle, amiért pedig egy csomó felesleges dolgot meg kellett magyarázniuk. Ebből egy oltári katyvasz lett, pedig a történetben még sok lehetőség kiaknázatlan marad. Az üldözéses jelent nagyon hosszú volt, az akciók viszont szépek, jó dinamikával felépítettek, csak iszonyúan kevés jutott belőlük. A doktornőtől a hideg rázott, de Edward Norton  a szokásos módon zseniális alakítással kápráztatott el, és Jeremy Rennerrel is meg voltam elégedve.

Jason Bourne hatalmas problémát jelent. Miatta több titkos program is veszélybe került, így nem marad más lehetőség, mint eltüntetni mindent és mindenkit, aki érintet lehet, aztán ha elcsitul az ügy, elölről kezdeni. Csakhogy Aaron Cross megúszta a gyilkossági kísérletet és elindul a szintén túlélő doktornőért, hogy a nő ellássa gyógyszerrel, és hogy együtt kiderítsék, mi a fene folyik itt.

7/10



Lopott szavak

Szeretnék majd erről is külön írni, mert a film több mint megérdemelné, de félő hogy nem lesz rá elég időm. Majd kiderül.

Egy könyv a könyvben, ami egy könyvről szól. Nagyon érdekes koncepció és magával ragadó történet. A szereplőgárda kitűnő. Dennis Quaidet eddig is szerettem, sem a képességeit, sem a vászonra gyakorolt hatását nem kérdőjeleztem meg soha, de most kiderült az is, hogy Bradley Cooper igenis jó színész. Jeremy Ironsra pedig még mindig nem tudok öregemberként gondolni, hiába nem maszkot viselt, de még mindig hihetetlen élő a szeme és átütő az egész megjelenése.

Clay Hammond felolvas az új könyvéből, amiben Rory Jansen, oly sok hiábavaló próbálkozás után publikál egy kirobbanóan sikeres művet. Hirtelen a legismertebb, legkedveltebb szerzővé lép elő és maga is elhiszi, minden helyes ebben a formában, amíg egy öregember meg nem keresi és nem meséli el neki a saját életét. A cselekmény több ember életét is befolyásolja és nehéz eldönteni, hol húzódik a képzelet és a valóság határa. Minden leírt szó vezet valahová és vannak olyan kérdések, amiken egyszerűen nem lehet túllépni.

10/10



Skyfall

Semmi újat nem tudok mondani. Az egyetlen ismétlésem ezen az eseményen, de még mindig nagyon élveztem. Tudatosan választottam, mert még egyszer látnom kellett nagy vásznon. Amit az első alkalommal viszont nem írtam le, az az, hogy imádom Bond félmosolyát. Nem olyan mint a többieké volt, nem akar sejtetni vele semmit, egyszerűen csak a része, és (Spoiler!) ahogy Judi Dench meghal, úgy nagyon kevesen képesek.

Valamint akkor kihagytam Ben Whishaw-t  is, de most, főleg a Felhőatlaszban nyújtott alakítása miatt, azt kell mondja, le a kalappal. Még sokra viszi, és alig várom, hogy ezt közelről láthassam.



A szervezők tanultak a saját hibájukból, és a nagy érdeklősre számot tartható premierfilmeket nagytermekben vetítették, míg a régebben bemutatott és/vagy réteg filmeket a kicsikben. Ennek ellenére alig voltak.

Talán mert később hirdették meg, vagy mert kicsit drágább volt a karszalag, nem tudom. Mindenesetre nem bántam, hogy most nem volt velejáró a közelharc. Kicsit tartottam tőle, hogy hiába állítom össze a tervezetem, a felére sem fogok bejutni, de szerencsére minden félelmem feleslegesnek bizonyult.

Tökéletes alkalom volt arra, hogy csevegjünk a barátainkkal, és hogy jó társaságban kitűnő filmeket nézhessünk meg.

Boldog születésnapot Corvin mozi, és már várom a századikat.

Az est nálam 10/10.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...