A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #3 - a nyomozó

A kihallgató személytelensége mindig nyomasztotta. Valamikor fehér falait már bemocskolta az idő, de azonkívül, hogy három évvel ezelőtt felszerelték egy kamerával, nem költöttek rá egy fillért sem. A szűkös költségvetésből arra nem futotta, hogy egy részeg dühöngése miatt kettétört kézmosót kicseréljék a férfimosdóban. Már évek óta ott meredezik a csonk, szóval jó van ez így.

Elnézte a vele szemben ülő férfit. Idegességnek semmi nyoma. Kicsit zavartan és fásultan viselte reggeli borostáját, no meg a pizsomát, amiben behozták. Tudta, hogy nem fél tőle, tudta, amikor az első pillanatban meglátta, mert elvett tőle minden lehetőséget és most úgy ül itt, mint egy szelíd jógi, aki titokban a kínai hírszerzésnek dolgozik.

Sosem volt annyira döbbent, mint amikor hajnalban kiszállt a gyanúsított háza előtt kocsijából. Nem akart hinni a személyek. Fáradtan megdörzsölte az arcát, aztán a baljában égő cigarettára nézett.  Nem tűnt igazán helyénvalónak dohányozni ebben a helyzetben. Társa is kinyitotta az ajtaját, de csak ült tovább. Szűrten hallotta ahogyan káromkodik. Szívesen csatlakozott volna hozzá, de sajnálatos módon soha nem volt képes túllépni a neveltetése béklyóin. Ezzel, helyesebben ezzel is erősen kilógott az őrsről, viszont most...most...

- A rohadt életbe! - motyogta aztán csak állt és nézte a felcsapó lángokat, a szervezetten rohangáló tűzoltókat, a síró asszonyt, aki görcsösen szorongatta fiát, és akit határtalan gyengédséggel szorított magához a férje. Az első számú gyanúsított.

Oda a valószínűsíthető tetthely. Fél éjszaka győzködte az ágyból, természetesen nem a sajátjából kirángatott bírót. Még tartozott neki egy szívességgel, mégis érvelnie kellett. Olyan közhelyeket pufogtatott, mint hogy a gyilkosság bűn, valakinek fizetni kell érte. Márpedig lehetőség szerint az elkövetőnek. Tisztában van vele, hogy csak közvetett bizonyítékai vannak, és a megérzése alapján aligha ítélnek el bárkit is, de ha nem ad egy lehetőséget most, lehet már késő lesz. Hiába a negyvenpercnyi beszéd, letartóztatási parancsot így sem kapott.

- A rohadt életbe!

Lassan elsétált a hármas mellett, akik tágra nyílt szemmel nézték, hogyan enyészik el minden vagyonuk. Hallotta, hogy a valamikori nehézsúlyú bokszoló társa csendes és udvarias kérdéseket tesz fel a férjnek. Azért jöttek ide, hogy beidézzék egy újabb kihallgatásra, és hogy a helyszínelőkkel darabokra szedhessék a házat. Azért jöttek ide, hogy ha kell bilincsbe verve vigyék el, és leültessék gyilkosságért.

A tűzoltók parancsnoka kurtán válaszolt a feltett kérdésekre, nem ért rá a felmerülő kételyeit megcáfolni, vagy akár megerősíteni. Jelenleg a tűz megfékezése az elsődleges faladatuk. Mégis honnan kellene tudnia, hogy gyújtogatás volt-e? Majd a vizsgálat felderíti, de úgy gondolja, a gócpont az előszobában lehetett, ahonnan, hála a rengeteg faborításnak, rendkívül gyorsan terjedt tovább a tűz. Isteni szerencse, hogy a család időben kiért.

Isteni szerencse, vagy gondos tervezés. A fogát csikorgatta, majd szinte öntudatlan gyújtott rá újra. Szitáló keze megnyugvásra lelet a mozdulatban, elcsendesítette háborgó lelkét, és feloldotta gyomrában a görcsöt. Az éget szag régi emlékeket hozott felszínre. Olyasmiket, amikről azt hitte, már rég a múlt ködébe vesztek. Újra kilencéves és nézi, ahogy a nyaralójuk lassan a földre rogy, maga alá temetve az bátyját, visszarohanó apját és az anyját. Sosem jutottak ki, ő pedig csak állt és nézte, ahogyan az egész családja elhagyja. Túl gyáva volt velük tartani.

Elnyomta a cigarettát és tekintetével követte a kollégáját, ahogyan pokrócot nyújt át az asszonynak, aki színe magánkívül zokog, mikor a férjét beültették az autóba. A munka, az munka, a kihallgatás, az kihallgatás. És ez itt egy recsegve szóló elmúlás. A füst, a szagok, a rengeteg kórom, a gerendák pattogása mind elárulják. Megmutatják, hogy fél, hogy zavarodott, hogy ismét csak egy gyerek és tehetetlenül várakozik. Hogy nem ura a helyzetnek és talán soha nem is volt.

Biccentett a parancsnoknak, aztán csak visszaballagott a kocsihoz, és elindultak.

A gyanúsított talpa csattogott a hideg kövön útban a kihallgató felé. Valahonnan kerítettek neki egy félcipőt, két számmal nagyobbat a lábánál, de látszólag hálásan fogadta. A pokróc lazán lógott a hátán, nem burkolózott bele. Egykedvűen nézte őket és várt. Ez nem lesz meg, súgta egy gonosz hang, de most nem akart hinni neki.

- Egy cigarettát?

- Nem, köszönöm. Nem dohányzom.

- Igaza van, nagyon rossz szokás.

- Mit akarnak tőlem?

- Csak néhány kérdést tennénk fel.

- Most?

- Most. Bár az idő talán nem alkalmas, mégsem várhatunk. Ma - kezdte, miközben belsőzsebéből elővette a házkutatási parancsot -, eltökélt szándékunk volt megtalálni a tetthelyet, mert hiszem... Nem, tudom, hogy ön ölte meg az apósát, mégpedig otthon.

- Kár, hogy nem tudja bizonyítani.

- Valóban kár, de ha gyújtogatás volt...

- Nem volt - vágta rá gondolkodás nélkül. A rohadék!

- Ha az volt, legalább ezért leültethetem, persze azt is tudom, hogy a felesége és az anyósa szintén érintett a gyilkosságban. Sokat szenvedtek, igaz? Egy ilyen férjjel, egy ilyen apával...  Talán nem lesz szükség rájuk. Talán az esküdtek megelégszenek egy elkövetővel is.

A társa fészkelődött mellette, az ősrégi szék ütemesen nyikorgott alatta. Nem tetszett neki a nyíltsága, hiszen mást beszéltek meg. De már nem számít. Minden taktika, minden módszer lényegtelen, mert olyan tehetetlen, mint egy törpe az óriások közt. Legfeljebb zavart kelthet.

Gondolatban még mindig az utcán állt, miközben a sötétségre az égig nyúló lángok narancsszín árnyékokat vetítettek, ezzel mutatva az utat és hajtva előre az időt. Még fél óra, és felkel a nap. Nem fog vallani. Minden bizonnyal ő gyújtotta a tüzet is, de soha-soha nem fogja tudni rábizonyítani. Egyszerűbb egyenesen nekirontani. Erő az erővel szemben. Talán billen valamerre a mérleg. Hányszor is mondta vagy gondolta az elmúlt órákban, hogy talán így vagy úgy lesz?

- Ön egy okos, művel ember. Két diplomája is van. Biztos vagyok benne, hogy tudunk értelmesen beszélgetni, hiszen ugyanaz az érdekünk.

- Mégpedig? - A férj szeme összeszűkült, ellenséges és zárkózott lett, de a hangja nyugodt maradt. Bámulatos önfegyelem. Mindig is csodálta azokat az embereket, akik képesek voltak megőrizni a hidegvérüket, bár kölcsöncipőben, átfagyva, két rendőrrel egy szobában inkább volt ez merevség, mint kontrolláltság, azonban a sokk sem tart már sokáig. Nagyon is tisztában van azzal, hogy nincs ellene semmijük.

- Meg akarjuk védeni a feleségét és az anyósát. Persze nem biztos, hogy sikerül, de azért megpróbáljuk. - A szájába vett egy szál cigit, és meggyújtotta. Mindhármuk tekintete a gyufa lángjára tapadt, elborzadva gondoltak a messzeségben lassan elhamvadó nagy testvéreire. - Segíthet nekem ebben, összedolgozhatunk, vagy a sorsra bízhatjuk és majd elválik.

A férfi elhessegette az arca felé kígyózó dohányfüstöt. Tudta, hogy zavarni fogja. Nem kért sem engedélyt, sem elnézést, viszont ablakot sem nyithat, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy az nincs.

- Nem követtem el semmit.

- Érdekes, hogy most tagad először.

- Eddig nem vádoltak semmivel.

- Most sem vádoljuk. Beszélgetünk. Biztos, hogy nem kér ügyvédet?

- Nincs rá szükségem, ahogy mondtam, nem követtem el semmit.

- Így van, ezt mondta, de mindig is érdekesnek találtam, hogy az apósa testét hamar megtaláltuk, a kocsija viszont a mai napig sem került elő. Az áldozat annyira steril volt, hogy, és ez maradjon köztünk, felmerült még a teleportálás lehetősége is. Mivel vihették oda? Nem hagytak egy árva rostszálat sem maguk után. Sem ruhából, sem kárpitból. Ennyire semmi nem lehet tiszta.

- Nem tudom.

- Persze, hogy nem. Honnan is tudhatná? - Nem akart gúnyos lenni, végül is alig érződött az irónia. Öngyújtó kattant, a partnere is rágyújtott.  A füstöt már vágni lehetett. A gyanúsított köhögni kezdett.

- Muszáj ezt? - kérdezte.

- Zavarja?

- Nagyon jól tudja, hogy igen.

- Elnézést! - Mindketten még egyet slukkoltak, majd egyszerre nyomták el a cigijüket. A füst azonban nem fog maradéktalanul feloszlani. Hacsak nem kapcsolják be az elszívót, vagy nem nyitnak legalább ajtót. És egyiket sem fogják megtenni. A kétféle dohány kesernyés szagát hamar megszokja majd az orr, de a füstöt nem ismerő tüdő mélyeket lélegez majd, amitől csak tovább nő a légszomj és a kényelmetlenség.

Újra egyeztettek minden részletet. Majdnem egy órán keresztül beszéltette arról a napról, attól kezdve, hogy reggel felkelt, addig, amíg levágott egy szelet tortát magának. Ezen a ponton egy: Köszönöm, térjünk át az apósa távozására. - mondattal félbeszakította. Nem vágyott újra egy édesség utáni rohamra. De most nem merült bele a részletekbe. Csak levágta a tortát, az áldozat felállt, elköszönt és elment.

- Érdekes, hogy ezt mondja, mert találtunk valami furcsát. - Kinyitotta a boncolási jegyzőkönyvet. Lassan nézegette, lustán, halk zörgés kíséretében lapozgatta,  mintha keresne valamit, aztán a férfi elé tolta. Rossz oldalon nyitva. A gyanúsított rámered a képre, majd reflexszerűen összehúzta a szemét, végül elfordította a tekintetét. Nem rájuk nézett, az asztal alá próbált lesni, szégyen reakció. Egy gyilkosnál. Bájos.

- Az apósa teste nagyon jó állapotban maradt. Ha nem számítjuk azt a hatalmas y alakú vágást itt -, bökött a képre-, olyan mintha aludna, igaz? Viszont, ahogyan említettem, találtunk valami furcsát. - Lapozott, majd a stilizált ember alakra mutatott. - Itt, az orrában. Tudja mi volt az? Egy csoki forgács.

A férfi rájuk nézett, szemében hitetlenség ült.

- Bizony. Tudja, ez csak úgy fordulhatott elő, ha abban pillanatában érte a szúrás, mikor megkóstolta a tortát. És miközben küzdött az életéét, egy korty levegőért, a görcs, az akarat, a haláltusa következtében felcsúszott egy forgács. Aztán ott is ragadt. Egy sötét színű kis pötty, egy aprócska maszat. Semmiség. A száját, ahogyan az egész testét tisztára mosták, de ezt nem tudhatta, igaz?

Nem volt büszke magára. A gyanúsított elsápadt, lázasan gondolkodott, de egy pillanatra, talán egyetlen pillanatra megbénította a félelem. Nem lesz több esélye.

- Csak az zavart, azt nem értettem, hogyan csinálta? Hogyan mosta le ennyire profin? Utánanéztünk és kiderült, hogy az egyetem alatt éjszakánként hullamosóként dolgozott. - A férfi hirtelen pislogott, és megrándult a szája széle. Piszok nehéz volt megszerezni ezt az adatot. Az anyja nevét viselte akkoriban. -  De akkor is, steril kezeslábast kellett húznia, gumikesztyűt. Betekerte fóliába, aztán valószínűleg egy nagy zsákba tette, majd még egybe és a biztonság kedvéért még egybe, csak eztán vitte ki a kocsihoz.  - Újabb pislogás. - Amikor kiemelte, lehúzta róla az első, majd a második zsákot, hogy ha tapadt is rájuk bármi, azt ne találhassuk meg, majd elindult. A föld olyan fagyott volt, hogy nem hagyott semmi nyomot, de a biztonság kedvéért néptelen területet választott és messze parkolt le a sírtól is.

Előre dőlt, amilyen közelre csak engedte az asztal lapja, úgy bámult a kihallgatott arcába és leste, mint egy kiéheztetett ragadozó.

- Nem lehetett könnyű kiásni azt a nagy gödröt. Ön mérnök ember, precízen kimérte a megfelelő méretet, és halad a megfelelő mélységig, aztán kibontotta a harmadik zsákot és bízott a saját módszerében. A kezeslábastól és az autótól megszabadult, de mindig marad valami, nemde? A tetthely. Az ebédlő, ahonnan felcsaptak a lángok, és most a felesége és az anyósa. De legalább az első miatt már nyugodt lehet, senki nem kötheti össze a kettőt. Hacsak nem volt gyújtogatás.

A társa személyi hívója megrezzent, megnézte, majd csendesen elhagyta a kihallgatóból. Vajon mi történhetett?

- Csakhogy vannak dolgok, amiket nem befolyásolhat. Vagy azért mert nincs hatalma felettük, vagy azért, mert nem is tud róluk. Egy csoki forgács, egy idegileg ingatag feleség. Tudja, hogy csak idő kérdése, mert nem létezik semmi olyasmi, mint a  tökéletes gyilkosság - a hangja folyamatosan halkult, míg szinte már suttogott. Nyugodt, hipnotikus hangon beszélt, nem a tudatát akarta elérni, a félelmét szándékozott növelni. Mosolyogni támadt kedve, ahogy a kimered szempár elárulta gazdáját. Még néhány pillanat...

Az ajtó nyitása hideg kést szorított torkához. A reszkető tekintett csodálkozóvá szelídült, majd elmosolyodott. Ismerte ezt a reakciót. A megkönnyebbülés sütött belőle. Az ügyvéd. Megérkezett az ügyvédje, akit nem is kért, mert gőgösen azt hitte, hogy semmijük sincs ellene, és tényleg nincs is, de ezt egészen eddig a pillanatig mégsem vehette biztosra.

- Nyomozó!

A harmincas évei derekán járó férfire nézett, a szárügyvédre, aki minden gyilkost ki tud vinni, ha van elég pénze. - Mr. Sunsheen! Igazán rég találkoztunk.

- Hiányolt?

- Nem, azt nem állítanám.

- Az ügyfelemet azonban fogja.

- Épp a kihallgatás közepén tartottunk. Csatlakozzon.

- A kihallgatás itt véget ért. Orvosi vizsgálat előtt elhozták az ügyfelemet a sokkos felesége és a fia mellől. Ha füstmérgezést kapott vagy a tűz...

- Nincs semmi baja! - vágott a szavába lendületesen.

- Ezt nem tudhatja. Vagy lemaradtam volna arról a pillanatról, amikor elmotyogta a hippokratészi esküt? Le akarja tartoztatni? Csak rajta, de biztosítson számára megfelelő ellátást. Azonban mindketten tudjuk, hogy nincs parancsa, tehát engedje el! És ha problémája lenne az elhangzottak értelmezésével, ez nem kérés volt. Most, nyomozó!

Tehát csak állt ott, és nézte tehetetlenül, ahogy elsétálnak. Örökre.  A meglepetés fegyverét elsütötte. Ha lett volna még legalább öt perce! Akkor talán, nem, biztosan meglenne mostanra a beismerő vallomás, mert nincs az a labor, amelyik az elárvult csokimorzsát hozzáköti egy bizonyos, rég elfogyott tortához.

Az apjától örökölt zsebórájára nézett. Elmúlt kilenc óra, odakint már ragyog  a nap. A tüzet biztosan eloltották, és a helyén maradt elüszkösödött romokat vizsgálják. Legalább, ha gyújtogatás lenne... Nem. Biztosan profi munka volt, sosem fogják rábizonyítani. Még ezt sem. A biztosító is fizet, és a feleség is felmarkolja a csillagászati magasságokba rugó örökség ráeső részét. Ennyi pénzből futja majd állandó pszichiáterre vagy gyóntatóra,  sőt, akár egy egész istenverte hitközségre.

Mély levegőt vett. Az istenverte és a hitközség egy mondatban való használatától ösztönösen összerezzent. Hiába, mind csupán gyerekek vagyunk. Képtelenek szabadulni a jól elplántált szabályoktól. Már rég nem jár templomba, nem imádkozik, de a legváratlanabb pillanatban tör rá a belesulykolt félelmek egyike. Magára csukta az ajtót és rágyújtott.

Megdöbbentette, amiért a lelke mélyén örömet érzett. Elengedett egy gyilkost, akit soha nem fognak már bíróság elé állítani. Az áldozat számára nem szolgáltattak igazságot, és bár volt már ilyen, még sosem érzett örömöt. Öregszik? Képtelen szabadulni az ellenszenvétől? Hiszen nem is ismerte. Csak egy test, egy üres porhüvely, amit hamarosan kiadnak a felségének, és visszadugják oda, ahol volt, és ahol a helye van minden életet és lelket nélkülöző bábnak.

Föld alá kerül. Örökre.

Nincs semmi méltó a halálban, semmi szépség, semmi báj. Csak fájdalom van, és most mégis örül. Fáradtan megdörzsölte az arcát, aztán baljában égő cigarettára nézett.

- A rohadt életbe! - motyogta aztán csak állt és csendesen figyelte tovább a plafonnak ütköző, lustán tekergőző füstoszlopot.