Hisztéria

Hysteria

színes, feliratos, angol-francia-német-luxemburgi romantikus vígjáték, 100 perc, 2011

rendező: Tanya Wexler
forgatókönyvíró: Jonah Lisa Dyer, Stephen Dyer, Howard Gensler
zeneszerző: Christian Henson, Gast Waltzing
operatőr: Sean Bobbitt
producer: Tracey Becker, Judy Cairo, Sarah Curtis
vágó: Billy A. Campbell, Jon Gregory

szereplő(k):
Hugh Dancy (Dr. Mortimer Granville)
Jonathan Pryce (Dr. Robert Dalrymple)
Maggie Gyllenhaal (Charlotte Dalrymple)
Rupert Everett (Lord Edmund St. John-Smythe)
Felicity Jones (Emily Dalrymple)
Ashley Jensen (Fanny)
Sheridan Smith (Molly)

A szombatok a kedvenc munkanapjaim. Nos nem, ez határozottan nem igaz. Nagyon fáradt voltam tegnap, így bár ott motoszkált bennem, el kéne menni valahová, mégiscsak hazabaktattam. Én magam vagyok az, akivel egy-két hétre előre kell időpontot egyeztetni mindenhez, szóval csak nyugodtan üldögéltem és olvastam.

Egészen addig, amíg meg nem csörrent a telefonom. A vége az lett, hogy csak elmentem itthonról, méghozzá épp moziba.

Dr. Mortimer Granville egy rendkívül jól képzett orvos, aki nagyon komolyan veszi az esküjét. Igazán nem az ő hibája, hogy 1880-ban a viktoriánus Anglia minden kötöttségével együtt elutasítja, és sora veszti el az állásait. Amikor is végre eljut Dr. Robert Dalrymple nőgyógyászhoz, akinek a specialitása az altesti masszázs. Ezzel a módszerrel gyógyítják ugyanis a hisztériával diagnosztizált nőket.

Mortimel hamar beletanul a munkába, örömére szolgál, hogy boldoggá teheti... izé, gyógyíthatja a pácienseit, és hajlandó lenne elvenni főnöke kisebbik lányát, akivel a fele királyság helyett a jó doktor praxisa  jár.

A munka azonban meglepő mértékben megerőltető, és a nagyobbik lány is hajlamos a bajkeverésre. Hősünknek szüksége van egy olyan megoldásra, ami mindenki igényeit maradéktalanul kielégíti, de ez korántsem egyszerű feladat.

A téma felettébb pikáns, nem hiába a 16-os karika. A vibrátor feltalálásának történetét tárja elénk, ami bizony orvosi segédeszköz volt kezdetekben. Valóban egy orvos találta fel ilyesformán, de már előtte is léteztek próbálkozások.

A kor, amiben született, még alig tudott valamit a világban leselkedő baktériumokról, vírusokról vagy a női nemről, így ezt a módszert nem hozták kapcsolatba a szexualitással. A méhre gyakorolt hatásával magyarázták az eredményt, és ha nem vált be, még mindig ott volt a méheltávolítás. Ami nem olyan rég még bizonyítottan őrülethez vezetett(az önkielégítést ugyanis az őrület kiváltó okának tartották) , egy orvos keze által kezelésnek számított.

Nagyjából ennyi a valóságtartalma. De ez alapvetően egy vígjáték, ami mögött megtalálható egy sokkal komolyabb téma. A nők alárendeltsége. Akkoriban egy nő számára igen behatárol volt azon munkalehetőségek száma, amiket elvégezhetett, és az önállóságot nem sokra becsülték. Szavazati jog sem járt.

Egyáltalán nem csoda, hogy Charlotte, az idősebb lány tudatlansággal vádolja meg az apját. Hangoztatja, hogy ha majd lesz szavazati jog, meg felsőoktatás, meg sok minden, akkor... A női szavazati jogig 1918-ig kellett várniuk Angliában (Ahogy Magyarországon is, a 24. életévét betöltött hölgyeknek ugyanis innentől járulhattak az urnák elé. Ezzel szemben Svájc 1971- ig ellenállt. Érdekes, ugye?)

Tehát Chalotte (Maggie Gyllenhaal) a lázadó, a küzdő szellem. Egy szegényházat vezet, ahol tanítja a gyerekeket, és sok egyéb lehetőséget biztososít a rászorulóknak. Az csak természetes, hogy állandó pénzzavarban szenved, hiszen ez nem kevés költséggel jár, az adakozás pedig nem irgalmas tett.

Eközben Mortimer (Hugh Dancy) a gazadag hölgyeket kezeli egy olyan betegséggel, ami tulajdonképpen nem is létezik.  Elégedett a sorsával, jól keres, hajlandó benősülni a biztonságba, bár léteznek zavaró momentumok.

Meg kell még említeni a feltaláló barátját, Lord Edmund St. John-Smythe-ot (Jonathan Pryce) is. Ő az a karakter, aki kötelező elem miden, némi romantikával operáló filmben. Szétszórt, rengeteg pénze van és határtalanul rajong a modern találmányokért. Üde színfoltként szállítja a poénokat, és képviseli a támogató mellékszereplőt.

A sikamlós téma ellenére, és a kendőzetlen társadalmi problémák dacára, finoman nyúlt a témához a rendező. Tanya Wexler, gondolom, mivel önmaga is hölgy, kifigurázza a haladó gondolkodásnak feltüntetett tudatlanságot. De teszi mindezt olyan gyengéden, hogy sem nem morbid, sem nem malac, de még csak nem is bagatell. Az arányok kitűnőek. És hiába húzódik meg a háttérben valami sokkal mélyebb és megrázóbb, a célját, hogy százpercnyi szórakozást nyújtson, maradéktalanul elérte.

Komolyan mondom, hogy nagyon élveztem. Külön érdekesség volt, hogy bár elég kevesen voltunk, a jellévők életkora igen vegyes volt. Mellettem két hetvenfelé botorkáló hölgy ült, akik közül az egyik igen sok és határozott ismerettel, véleménnyel rendelkezett a filmmel és a témával kapcsolatban. Jó volt hallani, hogy ők is nevetnek, és nem csak én fulladozom néhány helyen.

A film nem szolgál pontos korképpel, csak belekap ide is-oda is. Talán furcsa lehet, ha egyszer nem szerepe az ismeretterjesztés, hogy ennyire elaprózódik, de a képmutatás és az álszemérem tökéletesen átsejlik. Bár az is igaz, valamennyien hallottuk már azt a frázist: Jó dolgában ment el az esze.

És tényleg! Jelen esetben a kitalált mentális betegséggel sokkal elfogadottabb foglalkozni, mint azokkal az égető problémákkal, amit az éhes szájak, szakadt cipők jelentenek.

Semmi komoly dolgot ne várjunk a témától. Zömében fikció az 1800-as évek végéből, így a befejezés is ahhoz mérten kissé lagymatagra sikerült. Nem akarta megoldani az ellentéteket, nem tett minket szüfrazsetté vagy másféle polgárjogi harcossá. Csak be kell ülni és szórakozni! Ne agyaljunk rajta, ne akarjunk megérteni semmit! Csak legyünk ott, az épp elég. A végén úgyis egy sereg olyan gondolattal távozunk, amiket tudat alatt szívtunk magunkba.

Bár vígjátékot igen ritkán nézek meg moziban, ez a film most határozottan jó döntésnek bizonyult egy fárasztó, hosszú hét után.

9/10