2013. december 23., hétfő

Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák - Blogturné Klub

Ez a regény először még nyáron, a kedvenc idegen nyelvű boltomban került a kezembe. Azonnal éreztem, hogy nekem való, hogy úgy vonz, mint lepkét a fény, mégis ösztönösen tartottam tőle. A szépirodalom angolul talán meghaladná a képességeimet, no meg nem olvastam a Papírsárkányokat sem, márpedig valamiért úgy gondoltam, egy író munkásságával illenék sorrendben haladni – aztán kiadták magyarul, és fél perc alatt felülértékeltem minden álláspontomat, mert újra és visszafordíthatatlanul szerelembe estem.

1952-ben, Afganisztán egy szegénységtől és nélkülözéstől terhes falvában két gyerek alváshoz készülődik. Az apjuk, akit a teremető elképesztő fantáziával áldott meg, mesét mond nekik, és miközben hallgatják, tudtukon kívül elkezdődik valami, ami örökre megváltoztatja az életüket.

A kislány, Pari és a bátyja, Abdullah kapcsolata meghatóan szoros. Úgy kapaszkodnak egymásba, mint egy anya a gyermekébe, és ebben van is valamennyi igazság. Édesanyjuk halála után a nagyobb testvér feladata lett gondoskodni a kisebbről, amit soha, egy percig sem érzett terhesnek, így később, amikor a fiú felidézi azokat a dolgokat, melyek összekötik a kishúgával, újra átéli az összes érzést, amit csak egymásnak adhattak, minden emléket, amit közösen éltek meg. Az élet azonban olyan ösvényeket vet eléjük, amikre önszántunkból talán soha nem lépnének rá, de lelépni róla nincs erejük vagy lehetőségük. Kacskaringós útjaikat időről időre öntudatlanul keresztezik néhányan, rokonok, távoli ismerősök és néha még vadidegenek is, de tény, mindenki hatással van a másikra, és valóban igaz: hat emberen keresztül ismerhetsz bárkit a világon, Afganisztántól Franciaországon át egészen Amerikáig.

Már az első fejezet megkérdőjelezhetetlenül belelökött Khaled Hosseini virtuális karjába. Hamar kiderült, hogy ez nem pusztán szépirodalom – olyan magasságokba szárnyal a történet, a szavak úgy sodornak, hogy az szinte felfoghatatlan. Tárgyilagosan mesél, elénk tárja a kapcsolatok kusza hálózatát, miközben egy percre sem engedi elfelejtenünk azt az első estét, amikor minden elkezdődött. Néha döbbenten vagy akár elképedve ismertem fel az összefüggéseket, de ez így volt jó. Nem sokkol, nem akar felháborítani, vad érzelmeket kavarni, helyette feltárja az embert magát, a félelmeit, a vágyait, mindent, amire büszke és azt is, amit szégyell. Ami elsőre megfogott, az a regény nyelvezete, ezután pedig magával sodort a történet törékeny szépsége. Lenyűgözött minden egyes történet, és az összes szereplővel képes voltam azonosulni, még a szélsőségesebbekkel is.

Sokáig nem voltam képes megfogalmazni, mi az, amit olvasás közben éreztem. Kerestem a jó szót,

kifejezést, de minél jobban kerestem, annál kisebbnek látszott az esély arra, hogy megtalálom, ám a végén, teljesen váratlanul rájöttem. Mintha egy festő úgy készítené el élete főművét, hogy közben egyszer sem emeli fel az ecsetét. A szőr végig lágyan simogatja a vásznat, és a végén a művész egyetlen összefüggő mozdulat befejezéseként szignálja is azt. Határozottan éreztem, hogy tartunk valamerre, mindegy, hogy az adott pillanatban láttam-e annak értelmét. Egyik eseményből jött a másik, néha szorosabb, néha lazább kapcsolatokat mutatva az összképpel. Hiába tetten érhető a pókhálószerűen szerteágazó kapcsolatrendszer, a különböző történetek gyakran mégiscsak egy bizonyos ponton keresztezik egymás. Olyan párhuzamosan haladó életek, amik a végtelenben találkoznak. Több emberöltőn, több életen keresztül is, ha kell. Az ötvenes évek végén induló regény egészen napjainkig vezet el, több ember életét alapul véve. A helyszínek, a személyiségek váltakoznak, de mindenki maga ítéli meg a saját történetét.

Vannak pillanatok, amikor akaratlanul is újraértékeljük az addigi életünket. Így történt ez az én esetemben is: mindig arról álmodtam, hogy egyszer majd író leszek, s szilárdan hittem abban, hogy tehetséges vagyok. No nem állítanám, hogy tökéletes lennék, de mondjuk úgy, jó alapanyag, aztán jött ez a könyv, és rájöttem, nagy valószínűséggel sosem leszek hivatásos író. Senki sem fogja összegyűjteni a könyveimet, nem lesz életművem, nem lesznek elismerő kritikáim, és érdekes módon ez már nem is fontos. Ha így nem megy, akkor nem is akarom. Ez a fajta kohézió a szavak között nem is írás, nem mondatokká, bekezdéseké, fejezetekké áll össze, hanem egy gigantikus méretű gondolattá, amit fura mód mindig más és más folytat. Gyakran változik a nézőpont, a beszéd jellege, a beszéd személye, száma, de a gondolat egy és ugyanaz. Szimplán varázslatos.

Néha szenvtelen, nem kavar égető érzéseket, inkább csak beeszi magát a bőröd alá, és csendesen vár, hogy felismerd: ott van. Ártatlan gyermekként hozzád ér, kicsi vékony ujjaival rábök a kulturális és generációs különbségekre, és hagyja, hogy magad vond le a konzekvenciát. Khaled Hosseini nem zárta le precízen a történetet, mert az nem is igényli a sterilitást, az élet ugyanis ilyen. Egy-egy seb néha elfertőződik, tetanuszt és tisztítást igényel, s vannak, amelyek heget hagynak maguk után, de viseljük őket. Magunkkal hordjuk, akárhova kerülünk. Nem mondhatom, hogy ebből a szempontból különböznék a könyv szereplőitől, ahogy más sem, mindenki magában hordja a láthatatlan sérüléseit, és mégis, ha engedjük, elvisznek egy elképesztő közös utazásra, ahol a hegyek tényleg visszhangozzák mindazt, amint néma tanúkként láttak. Köszönet érte!

10/10
Kiadó: Libri Könyvkiadó Kft
Fordította: Nagy Gergely

A szerző mondta: 
"Regényeimnek visszatérő központi eleme a család. Korábbi műveim lényegében az apaságról és az anyaságról szóló történetek voltak. Új könyvem is egy többgenerációs családregény: ezúttal fivérek és nővérek állnak a középpontban, az ő szeretetük, sérelmeik, csalásaik, becsületük, és egymás iránti önfeláldozásuk. Örömömre szolgál, hogy megoszthatom ezt a regényt az olvasókkal."
Khaled Hosseini

Olvassatok bele:

Az az írás megjelent más az ekultura.hu-n is, tehát a hasonlóság nem a véletlen műve.

Olvassátok el, mint gondolt a könyvről
Kelly és Szilvamag.

2 megjegyzés:

  1. Végre sikerült befejeznem a vonaton. Mire nem jó egy kis utazás! :D
    Bár minden történetszálat valahogy lezárt az író, korántsem voltam mindegyikkel elégedett. Nila Vahdati szála egyáltalán nem érdekelt, viszont sokkal többet szerettem volna megtudni Rosiról, Ikladról és a fiáról és a drogbáró fiáról. Mindkét Pari története tetszett, ahogy Markoszé és Thaliáé is. A vége pedig szép volt, még akkor is, ha szomorú. A történet körbeért, és kerek egészet alkotott.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt írtam én is. :) És pont ettől volt ó, egyedi, mert az élet nem igazságos, nem feltétlen magyarázz meg mindent. akad, amit el kell fogadnunk mert nincs más. :)
      Pont ez volt az érdekes, hogy olyan emberek, akik látszólag nem is kapcsolódnak, mégis hatnak egymásra. Engem mindegyik szál érdekelt, a karakterek mássága miatt, és azért is, mert nem tudtam, hol fog kapcsolódni a többihez. :)
      Örülök, hogy tetszett. :)

      Törlés