Charlaine Harris: The Aurora Teagarden Mysteries: Omnibus 1 (Aurora Teagarden Mysteries #1-4)

Charlaine Harrist a Sookie Stackhouse sorozat  - gyengébbek kedvéért True Blood - miatt került a figyelmem középpontjába. Nem titok, hogy imádom, a filmsorozattal ellentétben sokkal lassabb, mindig is érezhető volt, hogy az író más műfajban kezdte. Szinte az összes részben akad egy két kinyomozni való, amolyan szórakoztató, ráérős, déli módon, és ezért számomra a sorozat akkor sem vált unalmassá vagy lapossá, amikor Alexander Skarsgårdra izgult nézők mérgesen a falhoz vágták. Annyira, hogy az utolsó részt, bár többször majdnem neki álltam, mindig félretettem, nem akarom, hogy véget érjen.

Szóval valahogy így. Akcióban 10 fontért vettem meg ezt az omnibus, azaz gyűjtő kötetet, amiben a 8 részből álló sorozat első fele található, és nagyjából 3 évet csücsült a polcomon. Aztán tavaly ősszel kellett valami lazítós. Bevallom, Agathába kicsit beleuntam - valószínűleg azért mondom ezt magamnak, mert kifogytam a könyveiből -, logikus döntésnek tűnt, főleg, miután kiderült, az első két rész nemrégiben megfilmesítették, és a 2003-ban véget ért szériához az írónő hamarosan kijön egy új, 9. résszel.
A leírások spolert tartalmaznak az előzményekre nézve! 

Pittacus Lore: Tizedik küldetése (Lorieni Krónikák #6)

Annyira vártam ezt a részt, hogy még a The Iron Druid Chronicles 8-részét is csúsztattam. Hiába, az ötödik kötet vége után egyszerűen muszáj volt megtudnom, mi történt, és rendkívüli módon büszke voltam, amiért nem vetettem rá magam az angol kiadásra. Pedig ugye...

Negyedik és Sam embereket ment, közben teljesen kiégetik önmagukat, Hatodikék még nem értek vissza a Szentélytől, Sarah-ról sincs semmi hír, és Kilencedik mindenről megfeledkezve Ötödiket gyilkolja. A Mog invázió gőz erővel folyik, aki ellenáll, meghal, a többiek talán szerencsések, és fogolyként folytathatják az életüket. A kormányok tanácstalanok, senki sem tud semmit, amit igen, az megrémíti őket. Bízzanak egy csapat idegen tinédzserben? És vajon a Lorien  bajnokai bízhatnak bennük?  

Azt a leborult szivarvégét! Ezt nevezem én reea kínzásnak! Szerintem nem ís írok a könyvről semmit, mert minden ártatlan utalás spoilerek tucatjait rejti magába. Már az 5. rész is nagyon izgalmas volt, azaz én az összeset imádtam, de kellően izgi volt. Azt tessék megszorozni hárommal, és akkor járunk a valóság közelében. Az események olyan szédítően pörögnek, hogy rajongó legyen a talpán, akit nem kavarnak meg.

Dan Wells: Az ördög egyetlen barátja

Volt ugye a Nem vagyok sorozatgyilkos trilógia, és van most a John Cleaver-trilógia, ami miatt ugyan némi zavart érzek – már hogy akkor most mi a sorozat neve –, de az fix, hogy ez egy új, három részből álló sorozat első darabja. A történet az előző trilógiát folytatja, és ha szabad megjegyeznem, oly hevesen jelentkeztem érte, hogy majdnem leestem a székemről.

A Nem akarlak megölni értékelésem írása közben is jeleztem, lehetne ezt a sztorit folytatni, és egyenesen kínzásnak neveztem a befejezését, mégis, amikor egy sikeres sorozat véget ér, majd előkapják a kalapból a folytatását… – nos, én erősen kétkedem. Talán tovább lehet csavarni a szálakat, de a kérdés mindig az: érdemes egyáltalán? És hogy ne áruljak zsákbamacskát: de még mennyire!

John, Brooke-kal együtt az FBI elit egységénél dolgozik, de egyikük felett sem múlt el nyomtalanul a Senkivel folytatott kaland, nap nap után nyögik a győzelem árát. Városról városra járnak, hogy levadásszák a Sorvadtakat, de a fiú egyre inkább kényszernek érzi ezt az életet. Minden megváltozott, többé nem egyedül dolgozik, be kell tartania a szabályokat, pedig az ő módszere nem azért olyan hatékony, mert hagyja, hogy mások mondják meg, mi legyen, hiszen nála kevesen tudnak többet a sorozatgyilkosokról. Hogy most természetfeletti, avagy emberi szörnyetegekről van szó, szinte mindegy is! Az új városban a szokásosnál több ellenségbe ütköznek, ráadásul a csapatmunka megtagadja tőle a munkája igazán jó részét, a cserkészés izgalmát. És ha nem lenne elég baja, hamarosan megérkezik Vadász is, aki azon kívül, hogy összerágott emberi tetemeket hagy maga után, a bűnüldöző szervekkel folytatott fogócskában is nagypályásnak tűnik.

Az emberi természet margójára - (Variálós vasárnap #40)

Kiültek a vénasszonyok a padra, a padra.
Úgy is tudom, hogy rólam folyik a pletyka, a pletyka.
Nem kérem én a jó Istent csak arra, csak arra.
Ragassza le valamennyit a padra, a kispadra.

Ismeritek ezt a nótát? Nem? Szerencsések vagytok. Én nem csak hogy ismerem, de kimondottan a bőrömön érzem. A pletyka ugyanis, bár elkerülhetetlen minden olyan helyen, ahol többen dolgoznak összezárva, természetéből adódóan rombolja a közösséget, és az emberek hangulatát.
Az a szörnyeteg, akinek levágott feje helyett, akárcsak a hidrának, kettő nő. Különös természete, hogy futótűzként terjed, az érintet tudja meg utoljára, és kivétel nélkül mindenki részt vesz benne, akár így, akár úgy. A terjesztők,  a hallgatók egyformán bűnösek, még akkor is, ha igyekeznek egymásra mutogatni.
Azok az emberek, akik pusztán rosszindulatból kombinálnak, megmérgezik a levegőt maguk körül, de maradjunk annyiban, a pletykák mindig rosszindulatúak. Még akkor is, ha eredetileg nem áll ártó szándék mögötte. Hiszen megbánthatunk vele másokat, és meg is bántunk.

Buglyó Gergely: Oni: A bábu és a Talizmán

Sokat vártam a befejező kötettől: hogy az első és második részben nagy csokorba összekötött infókat segítsen feldolgoznom; mutasson többet az író kvalitásaiból; mint ifjúsági kategória dobjon fel az égbe, pörgessen meg, de leginkább azt, hogy sajnáljam, amiért a zárókötettel el kell válnunk egymástól. Ezekből néhányat teljesített, másokat nem, mindenesetre hozta a kötelezőt, és ennek én rendkívül örültem, mert képtelen vagyok mást írni, mint amit érzek.

Áron a testvéreivel és Annáékkal Japánba utazik, hogy beépüljenek a Virrasztók közé, és megmentsék apjukat. A kiképzés egyik szürkevérűnek sem válna hátrányára, a küldetés mégis veszélyes. A tét tovább nő, amikor kiderül, hogy a titkos szervezet berkeiben sincs minden rendben, és a srácok hamarosan már nem csupán a családi örökségük körüli rejtélyeket szeretnék kibogozni, hiszen az életük is veszélyben forog. Parszifál, Anna ősrégi, vérköves bábuja is furán kezd viselkedni, már ha tud egyáltalán ilyet egy élettelen tárgy… de ha nem, akkor mégis mi történik?

Az 5. hullám - röviden

Az ötödik hullám egy YA könyvsorozat bevezető kötete és sorozatcíme is egyben. És miért lett volna jó, ha ezt előre tudom? Mert hogy akkor meg nem nézem, az tuti! Utálóm a klisés YA-kat, és az a helyzet, ez ráadásul egy disztópiás fajta is, szóval mondjuk ki kereken, ramaty.

Azt hittem, lesz benne egy csomó földönkívüli, akikkel harcolnak, ehhez képest a film első egyharmada tömény dráma volt, semmi akció, semmi pörgés. Nem volt ezzel gond, mert bár másra számítottam, élveztem és értékeltem. Úgy tűnt, a sztori alaposan fel van építve, haladunk valamerre, ember embernek farkasa, morális válságok, túlélés minden áron, a halovány szerelmi száll elenyészett a történések súlya alatt, magyarul érdekesnek találtam. Aztán félrenéztem egy pillanatra, és mire újra  a vászonra szegeztem a tekintetem, egy másik filmen ültem. Megértettem ki kivel van, mert látszottak az olcsó húzások, az alacsony színvonalú, mondhatni szánalmas fordulatok. Nem hogy nem lepődtem meg, de egy tipikus, olvashatatlan YA-ba csöppentem, méghozzá két pasi egy nő felállással. Ezután már az is fájdalmasan valóságosnak látszott, hogy mi ezért bizony fizettünk.

A történet olyan szinten szétcsúszott, hogy többen felálltak és elhagyták a mozit, én azonban úgy éreztem, a magam szarkasztikus módján, már tudni akarom mi a vége. Jippiiiii! Mert hogy tudtam. A mellettünk ülő pár férfitagjánál olyan 5 perccel korábban szakad el a cérna, és elkezdtük széttrollkodni, ugyanis annyira élvezhetetlen borzalom volt, hogy némi röhögéssel feloldottuk. Nem tudom, ki és mennyire örült a jelenlétünknek, de mi legalább jól szórakoztattuk önmagunkat, ha már a film erre képtelen volt. Az összes fordulatot előre kitaláltuk, a szerelmi szál annyira YA, hogy az már szinte fájt, és Liev Schreiber jelenléte sem tehetett ez ellen semmit. Ha egy mondatban kéne összefoglalnom, azt mondanám: kidobott pénz, kidobott idő, kihasználatlan lehetőségek. Az egyetlen pozitívumot az jelentette, hogy legalább jó társaságban szenvedtem végig, és ezért hálás vagyok.

2/10

Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

A héten megérkezett hozzánk is a tél. Hóval, meg csúszkálásokkal, ami azt jelenti, tökéletes az idő Murakami olvasására. Persze mindig tökéletes az idő egy jó könyvre, pláne, ha Murakami Harukiról van szó, mégis, hűvösebb időben jobban élvezem. Hogy is mondjam csak, igazán különös!

Tazaki Cukuru 36 éves, de képtelen komoly kötődésre, barátai sem igen vannak. Persze megvan mindennek az oka, nem tud túllépni gyerekkori barátai emlékén, akik alig húszévesen egyszerre döntöttek úgy, többé nem kíváncsiak ötödik barátjukra. A fiú mindig is úgy érzete, kevesebb, mint társai, Fekete, Fehér, Kék és Vörös, mert nincs szín a nevében, de ez az elutasítás kis híján a halál karmaiba lökte. 16 évvel később sem képes túltenni magát a fájdalmon. 

Pont tegnap írtam Nimának, ha Murakamira úgy tekintünk, mint festőre, akkor első ránézésre a képei rendben vannak. Érthető, világos, vidám és élénk. Aztán egy bizonyos szögből, egy adott pillanatban egyszerűen csak szétcsúszik, és hirtelen már egy Dali kép előtt ácsorgunk lelkesen. Semmi sem az, aminek látszik. Olyan ez, mint gyerekként nézni a látszólag mozdulatlan égbolton tovaúszó felhőket, és egymás után sorakoznak fel katonák, elefántok, denevérek és egy sereg más alak. Ezért némileg váratlanul ért, hogy a regény sok szempontból megérintett.

Stephen W. Hawking: A mindenség elmélete

Bizarr képzavar azt állítani, hogy Hawking az elméleti fizika fenegyereke. Egy üstökös, aki mindenhova tudást visz, és csóvájában sütkéreznek azok, akik értik is, miről beszél. Bizarr, de attól még nem kevésbé igaz.

Számomra  a matematika és a fizika mindig is egy megfoghatatlan, misztikus valami volt. A művelői pedig azok, akik a tudomány szellemeit irtják, sóval, kénnel, meg ami még van. Épp annyira éreztem lehetetlennek, mint kínaiul beszélni máról holnapra; talán elsajátíthatok egy-egy írásjelet, szót és kifejezést, de ezzel még a felszínt sem kapargatom meg. Nagyjából úgy, mintha fokpiszkálóval mennék dinóra. Elég az hozzá, teljesen sötét vagyok, sötétebb a fekete lyukaknál - amik biza sugároznak - upsz, spoiler veszély!-, mert én az iskolában elhittem, hogy ezt sosem fogom megérteni, és mind ez idáig szilárdan tartottam magam ehhez. Ezért aztán nem értem, igazán nem, mi ütött belém másfél éve, amikor megvettem ezt a könyvet. No de ha a legnagyobbak is tévedhetnek, én miért ne tehetném? 

"Elképzelhetjük, hogy az Isten teremtette a világot tetszőleges múltbeli időpontban. Elképzelhetjük ugyanígy, hogy a Nagy Bumm idején teremtette a világot, vagy egy tetszőleges későbbi időpontban oly módon, hogy az úgy nézzen ki, mintha a Nagy Bumm idején keletkezett volna. De értelmetlen lenne azt feltételeznünk, hogy Isten a Nagy Bumm előtt teremtette a világot. A táguló világegyetem nem zárja ki a Teremtőt, de behatárolja az időt, amikor munkáját befejezte." 

Rendszerint, ha nem teaser keddezem, akkor nagyon ritka, hogy idézzek egy könyvből, de most fizikai kényszer éreztem néhány kedvencem megosztására. Nem tudom megtagadni magam, szóval nem álltam ellen.

Új év, új fogadalmak. Vagy nem...

forrás

Már egy jó ideje nem érzem magam bloggernek. Vagyis, pontosítok, rendes bloggernek. Mindenki évzáró és kezdő posztokat ír, én meg csak arra gondolok, hogy nincs kedvem ilyesmikhez. Fogadkozni sem fogok. Minek? Úgysem tartom be.
A tavalyi próbalista olvasásomból három könyvet teljesítettem, egyébként sem olvastam sokat. Időm, energiám sem volt rá, ezért aztán elhanyagoltam az írást is. Viszont rengeteg filmet láttam, eljutottam többször színházba, és egyéb rendezvényekre, mint pl. koncertek, amik tagadhatatlanul jót tettek a szociális életemnek, de nem igazán használtak a Napi falatnak.

Persze az egyensúlyozás az oldalaim, a magánéletem, az íráshoz szűkséges ismeretek beszerzése, a munka és pihenés között helyenként szinte lehetetlennek tűnt, így aztán azt mégiscsak megfogadtam, hogy ezért nem vagyok hajlandó rosszul érezni magam.
Az első pillanatoktól kezdve nehéz az oldal profilját meghatározni, mert mindig is hoztam sztorikat, könyveket, filmeket, témákat a nagyvilágból. Soha nem akartam keretek közé szorítani önmagam, és nem szerettem volna öt blogot indítani ahhoz, hogy kiírhassam mindazt, ami foglalkoztat. Nos, ez az idén sem lesz máshogy. Szeretnék többet olvasni, no de ha nem jön össze, akkor majd találok mást, amiről elmélkedhetek.

Jonathan Stroud: The Whispering Skull (Lockwood & Co. #2)

A 2016-os év első értékelése mi más is lehetne, mint egy ifjúsági regény, méghozzá a kiváló fajtából. Jonathan Strouddal csupán most ismerkedem, és bár bőven akad behozni valóm, a Lockwood & Co. példásan bizonyítja, a jó dolgokra érdemes várni.

Amikor egy temetőket biztonságossá tévő társaság a segítségüket kéri egy illegális sír feltárásához, a trió igent mond. A munka rutinnak tűnik, az eset érdekes, aztán kiderül, egyenesen veszélyes, amikor a feltárás után a koporsót sírrablók fosztják ki, és elvisznek egy különös tükröt. És az intő jelek csak szaporodnak. A csapatnak nem sok lehetősége van, a DEPRAC (Department of Psychical Research and Control) megkeresését nem illik visszautasítani, még akkor sem, ha a leginkább utált Quill Kippsszel, és csapatával kell együttműködniük. A Scotland Yard keretei között működő szervezet ezúttal, nem állítja őket a falhoz, bűnbakot sem farag belőlük, ellenben fizetést ígér a munkájukért, amivel csodálatos módon esélyt kínálnak arra is, hogy bebizonyítsák, mennyivel jobbak a Fittes ügynököknél. Amikor az első hulla előkerül, a dolgok némileg felgyorsulnak.