Alan Bradley: A jósnő kristálygömbje

Flavia de Luce, a minden lében kanál gyereknyomozó újabb kalandja már akkor bizton számíthatott az érdeklődésemre, amikor még hírből sem hallottam a magyar megjelenésről. Egy jó ifjúsági sorozat, pláne ha krimi, igen hamar rajongóvá tesz, és bevallom, ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül – így hát külön öröm, amiért a kiadó folyamatosan hozza a részeket.

Bishop’s Lacey-ben karnevált rendeznek, teljesen normális, hogy Flavia is ott ténfereg a tömegben. Mindenki tudja, hogy az összes hasonló rendezvényen nagyon népszerű szórakozás a tenyérjóslás, ezért kíváncsiságnak engedve ő is betér a cigányasszonyhoz. Hogy, hogy nem, a kaland egy felgyulladt sátorral végződik, ami egyértelműen a kislány hibája... ezt jóváteendő elvezeti az idős asszonyt a Palánkosba, egy kis tisztásra, ahol letáborozhat. Nos, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, és ez az egyszerű cselekedet egy egész sor eseményt indít el, ami a jósnő megtámadáshoz, és a végén egy halálesethez vezet. Luce viszont sosem futamodik meg a rejtélyek elől, még akkor sem, ha tizenegy éves...

A könyv határozottan hozza az előző könyvek színvonalát, bár érzelmi szempontból sokkal színesebb: Flavia számára mindig is nehézséget jelentett kifejezni az érzelmeit, hiszen mégis csak egy sebezhető gyerek, és ez az, ami az idő múlásával sem lett könnyebb. A családjával való kapcsolata egyszerre furcsa és megmagyarázhatatlan – kicsit olyan ez, mint amikor a nagytestvér folyton megveri a kisebbet, de azt nem viseli el, hogy más is hasonlóan tegyen. A nővérei folyamatosan terrorizálják, ő pedig folyton azon dolgozik, hogy bosszút álljon, ráadásul édesapja is igen különös ember, aki nem képes megfelelő szigorral fogni a lányait, és bár nyilvánvalóan szereti Flaviát, nem tud mit kezdeni azzal, hogy a lánya ennyire hasonlít az édesanyjára. És amikor végre a sarkára áll, jellemzően nagyon rosszkor teszi...

A cselekmény gyökere ezúttal is a múltba nyúlik, ahogy Agatha Christie írta: „Régi bűnnek hosszú az árnyéka”. Azonban ezúttal nemcsak bűnök, hanem vallások, hitek is ütköznek, miközben több szál keresztezi egymást. Gladys, a hűséges bicikli továbbra is rendszeresen elviszi kis hősnőnket, aki gyakran több dolgot tud meg, mint szeretett volna. Talál magának egy új barátot, de a kapcsolatok kusza hálójában könnyebben veszíti el, mint ahogy mérgeket kever (pedig ez utóbbi tevékenység már igazán könnyedén megy neki!).

A hangulat továbbra is magával ragadóan különc. Soha életemben nem élveztem úgy a kémia órákat, mint ahogyan most szeretem olvasni Flavia kísérleteit. A bűntények kicsit kegyetlenebbek lettek, és nagyon úgy tűnik, Alan Bradley számára nem léteznek tabu témák. Ezúttal egy régen elrabolt csecsemő ügye is borzolja a kedélyeket, mintha nem lenne éppen elég bonyolult az eset amúgy is, ráadásul a sokat emlegetett édesanyja szelleme is kísérti a kislányt. A rejtély megfejtése érdekében hazudik, csal, és beoson bizonyos helyekre, arról nem is beszélve, hogy a settenkedésben legalább olyan jó, mint néhány besurranó tolvaj – ha nem jobb. De természetesen Hewitt felügyelőnek, akivel közösen ez más a harmadik gyilkossági ügyük, ezúttal sem tetszik a nyilvános kérdezősködés, és bár a rendőrség is végzi a dolgát, szokás szerint kicsit le vannak maradva. Ebben nincs semmi meglepő, ezúttal is Flaviára irányul minden figyelem, a többi szereplőről alig rendelkezünk ismerettel, és ha mégis leesik valami kis információmorzsa, az természetesen a kislány szemén át érkezik. Ez igazából egy egyszemélyes show.

A borító tematikája maradt az eredeti, aminek nagyon örülök, bájos és kissé sötét is egyszerre; viszont amit kicsit fájlalok, ahogy a második rész esetében is tettem, azok a címek. Az eredeti angol címek egy-egy kifejezésre, idiómára utalnak, amit nyilván nem lehet szó szerint lefordítani, de a magyar változatuk kissé fantáziátlan, és ezzel tagadhatatlanul rombolja a kezdő hangulatot. No de, ahogy mondani szoktam, ennél nagyobb bajom ne legyen.

A széria harmadik kötete szórakoztató, könnyen olvasható és igazán sajátságos légkört teremt. A maga nemében hiánypótló sorozat; továbbra is az egyik kedvencem, hiszen minden olyan kritériumnak megfelel, amit egy jó ifjúságregénytől elvárok: szórakoztat, tanít, elvarázsol és a tetejében még a kötelező hullát is hozza...

9/10 

Magyar kiadó: Maxim Könyvkiadó Kft.

Fordította: Dr. Dávid Katalin Zsuzsanna,

Sajnos a turnéból kimaradtam egyéb teendőim miatt, de azért feltétlen olvassátok el, mit írtak a többiek: 

Kelly és Lupi olvas

Deszy könyvajánlója 

Itt meg is rendelhetitek!

Teaser kedd #145

Tadá! Tudom, hogy senki sem hiszi el, de új könyvbe kezdtem! Mondjuk félretettem legalább öt darabot mostanában, semmi nem kötött le, de nagyon bíztam benne, hogy Agatha hisztije, és a gyilkossági nyomozásnak nevezett csetlései és botlásai jótékonyan hatnak majd a kedélyemre. So far so good!

It was supposed to be the end of a dream - the perfect marriage.
It had all started with one incident two weeks after they had returned from their honeymoon.


M. C. Beaton: Agatha Raisin ant the Love from Hell

Hősök, emberek és csodák (Variálós vasárnap #35)

Vannak olyan történetek, amik megragadnak, és egyszerűen nem eresztenek. Néha meglepő személyek tanúsítank hatalmas erőt, lelkit vagy akár fizikait, méghozzá sokszor elég bizarr és kitekert helyzetekben. Ezt aztán az ember  lánya nem is igen érti. Csak pislog értetlenül és azon morfondírozik, honnan ez a mérhetetlen energia? Miért nem fekszik le és sír, jajveszékel? Mert én biztosan azt tenném.

Zionnak egy fertőzés következtében el kellett távolítani mindkét kézfejét és a lábfejét is. Láttunk már ilyet, csakhogy Zion ekkor mindösszesen két éves volt. A fertőzés kihatott számos belső szervére is, ezért négy éves korában, amikor az édesanyja lemondott az egyik veséjéről a fia életéért, meg kellett operálni. És most ez a kisfiú nyolc évesen első a világon, akin egyszerre hajtottak végre mind két karján kézátültetést.
Jelen pillanatban nem tudom eldönteni ki a nagyobb hős, az orvosok, akik heroikus munkával történelemét írtak, vagy Zion, aki önmagát adta és a részese volt.  

A műtét előtt azt mondta: "Mindegy milyen kezet kapok, büszke leszek rá mindenképpen. És ha nem sikerül, az sem érdekel, mert itt a családom." Én pedig alighanem ez utóbbi mondatnál vesztem el végleg: "And if it gets messed up, I don't care because I have my family." Visszatekertem, hogy meghallgassam újra, annyira hihetetlennek találtam, igen, ez hangzott el szóról szóra, betűről betűre. 

A kisfiú kötetlenül beszél, elmeséli, hogy a nagymamája szerint okosabb, mint a legtöbb felnőtt, és néha néhány osztálytársa nem gondolja komolyan azt a durvaságot, amit mond, egyszerűen csak kicsúszik a száján. Mindenki a saját módján gondolkodik.



A műtétet egyszerre végezte tizenkét sebész, jelen volt még vagy nyolc nővér, altató orvosok, tehát meglehetősen nagy létszámban dolgoztak. Négy csoportra oszlottak és mindegyik csoportnak megvolt a saját feladata, 3-3 fő előkészítette Zion egy-egy kezét, és a maradék 3-3 fő az átültetendő kezeket. Elkepesztő, ahogy a kis kezecskék lassan megtelnek vérrel, és halottsápadtságukat felváltja az élénk rózsaszín.
Az operáció rendkívül bonyolult, mikrosebészekre volt szükség, olyan ereket, izmokat, szöveteket kellett összeilleszteniük, amelyek szabad szemmel nem láthatóak, vagy legalábbis nem operálhatóak. De sikerült. Két héttel később Zion már nagyon finoman képes mozgatni az ujjait, azonban még nagy erőfeszítésébe kerül. Erre fel voltak készülve, meg kell tanulnia használni a régóta hiányzó végtagot.

Mindenki abban reménykedik, hogy a keze vele nő majd, és hogy a közel 11 órás műtét hosszútávra is sikeres volt. Nem tehetek mást, magam is imádkozom ezért. Mindenesetre a kis srác épp olyan, mit minden más gyerek az ő korában, úgy gondolja, megérett a idő egy kiskutyára. És hogy hol fog a blöki élni? Az ő szobájában, hát hol máshol?!

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Nem tudtam, hogy mit várok ettől a könyvtől. Abban biztos voltam, hogy nem olyan lesz, mint Murakami többi könyve. Már csak azért sem, mert nem fikcióról, hanem egy kvázi személyes gondolatokat, feljegyzéseket tartalmazó kiadványról van szó. Napló a futásról?  A legtöbb oldal egyéb kategóriába sorolja a kortárs irodalmon belül, de láttam regény és egyetlen memoár besorolást is.

Tartalmat ebből következően nehéz írni, így nem is tenném. Hiszen semmi másról nem szól, mint egy emberről, akinek a futás kapcsán, és annak során is különböző gondolatai támadnak. Bár leginkább utána, mert saját bevallása szerint nem sokat gondolkodik közben, mi mégis egy őszinte és belsősége vallomást kapunk.

Szóba kerül az élete az írás előtt, amikor írni kezdett, amikor felfedezték, és az aktív írói évei is. Hogy mikor és hol él, na és hogy miért. Elmeséli,  a sport bár az élete része, mégis mennyi erőfeszítésébe került kipróbálni valami újat. Nem hallgatja el azokat az eseteket, amikor elbukott, és természetesen azt sem, amikor diadalmaskodott. Teszi mindezt annyira kendőzetlenül, mindenféle büszkeség vagy gőg nélkül, hogy olyan érzésem támadt, mi most egy kávéházban ülünk egymással szemben, és kötetlenül beszélgetünk. Választ kapok minden kérdésemre, azokra, amiket megkérdeztem, és még azokra is, amiket nem.

Ha valaki arra számít, hogy tanácsokat kap a futás elkezdésére, némileg csalódni fog. Murakami maratonlista, ilyen szinten az embernek más problémái vannak, mint az ötszáz méter után az oldalukat markolászó kezdőknek, viszont arról mesél, milyen döntések vezettek addig, hogy egyáltalán elkezdjen futni.

Természetesen nem Murakamirról beszélnénk, ha nem kerülne szóba a zene, nagyjából számtalanszor, a futásközben hallgatottól, egészen a hatalmas lemezgyűjteményéig bezárólag. Egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató. Számtalan esetben megmolygatott, de előfordult, hogy magamba néztem közbe, és kicsit mélyebbre szálltam.

Igaz, nem célja, mégis némileg kedvem támadt a futásra, eltépelődni az élet dolgairól, darabokra szedni az életem, és közösséget vállalni az íróval úgy is, hogy megtapasztaljam az ember teljesítőképességének határait. Jóllehet az elején voltak kétségeim, de a negyedénél már biztosan tudtam, alighanem mindent elolvasnék Murakamitól. Még ha átnyergel a romantikus műfajra, akkor is. A Miről beszélek, amikor futásról beszélek? hamisítatlanul hozza azt a hangulatot, amit elvártam tőle. Intim, kitárulkozó, egy olyan világba enged betekinteni, amit máshol nem tapasztalhatnék meg. Minden sorát szerettem, de akad egy nagy hibája, sajnos rövid.

10/10

Magyar kiadó: Geopen Könyvkiadó
Fordította: Nagy Anita

A könyv adta, a könyv elvette

Ma a könyvek személyiségformáló hatásáról kéne írnom, erről egyeztünk meg a témázó társasággal, de az az igazság, hogy első nekifutásra azt mondanám, engem az égadta világon semmilyen irányba sem formáltak. Azonkívül, hogy tetemes mennyiségű, és rendkívül hasznosnak bizonyuló szókészletet adtak, más előnyét nem igen látom az olvasásnak. De ki tudja, talán már ez is személyiségformáló!

Vannak olyan történetek, amik megfognak, és bár normálisan is minden figyelmem az olvasott soroké, ami igazán magával ragad, a befejezés után is velem marad. Mégsem lettem bűnöző a Keresztapa után, Lidérceket sem kezdtem kergeti a Gyűrűk Ura bezárásával, falról sem akartam fejjel lefelé lemászni a Drakulát követően, ahogy boszorkánynak sem álltam a Harry Potter végeztével. Nem éreztem magam bátrabbnak, erősebbnek, ügyesebbnek Rick Riordan felfedezésével. Nemesebb és ékesszólóbb sem lettem, dacára Doris Lessingnek vagy Gabriel García Márqueznek. Murakami Haruki irányítása mellett sem vágytam a szép női fülekre, és Vámos Miklós munkássága ellenére sem élem mások életét.
A fikció csak fikció, és az élet... Nos, az bizony egészen más.

De ahogy számot vetettem magammal, rájöttem, valamit azért mégis kaptam: a fantáziámat. Igaz, a
kreativitásom már akkor is megmutatkozott, mikor még
olvasni sem tudtam - a bátyám tudna mesélni arról, milyen rafinált módszerekkel szereltem szét az ő játékait -, de a könyvek sok-sok színt adtak hozzá. Egyenesen megszámlálhatatlan árnyalatot. Hogy ez milyen emberré tett, vagy milyen lettem volna nélküle, nem tudom. És alighanem jó ez így.
Mert most lehetek nyomozó, gyilkos vagy áldozat. Nevethetek, nevettethetek, elveszett világokat fedezhetek fel, ismeretlen helyekről térképeket rajzolhatok, és benépesíthetem rég elfelejtett mitológiai lényekkel. Feltalálhatok számtalan csodát, és szórakozottságomban össze is keverhetem azokat. Kémkedhetek és megmenthetem a világot, viszont ha úri kedvem úgy tartja, romba is dönthetem. Univerzumok és dimenziók közt utazhatom, érthetem az állatok nyelvét, lehetek hős lovag, törpe, tünde, tolvaj, Balrog és varázsló! Választhatok a jó és rossz szerepek közül, ellenben ha úgy akarom, lehetek mindkettő egyben. Ráadásul még le is írhatom.

Világok felet uralkodom, sorsokat tartok a kezemben, egyszerűen bármit megtehetek!
Táplálhatom Fantáziát, és dönthetek úgy, hogy nem kell felnőnöm. Mégpedig azért, mert a gondolataim szabadok! Igen, megtanultam gondolkodni, többé kevésbé még értelmesen is, és a szabadság, az a szellemi és határtalan szabadság, ami ezzel jár, mind a könyvektől eredeztethető.

Ha körbenézek az otthonomban, mindenhol könyveket látok. Rengeteget, változatos műfajban, számtalan írótól, és mindegyik, amit elolvastam egy újabb kis szilánkot adott a lényemhez. Kézzelfoghatóan persze nem kaptam semmit, de itt belül, magamban, azzá válhatok, akivé csak akarok. És ezt szeretem, hiszen minden, ami megragadja a figyelmem, gyökeret ereszt bennem, és minden gyökérről egy új élet sarjad, azaz teremthetek vele, újra és újra. Ez az, amit sosem unok meg, amibe sosem fáradok bele.

Na jó, kívülről mindebből csak annyi látszik, hogy képes vagyok az értelmes és összefüggő beszédre, a logikus gondolkodásra, azt azonban senki sem tudja, hogy fél perce még viking voltam. És még egyszer, alighanem jó ez így.
Szerintem a frászt kapnának tőlem, ha egy akkora pallossal, mint jómagam, véresen és kormosan, de rendkívül büszkén nézném a levágott fejeket és a felgyújtott falvakat.

Jóllehet, a könyvek nem tanítottak meg a fennköltségre, de arra igen, hogy felismerjem a korlátaimat, és próbáljak tenni ellenük. No meg arra is, hogy az elmémben mindig menedékre lelek. Akkor is, ha sárkány vagyok, és nem különben, ha félresikerült sárkányölő, kard helyett egy lapáttal.
Az olvasás tehát egész életemben, és megszámlálhatatlan irányba formált. Folyton feltüzeli a szűnni nem akaró kíváncsiságomat, és eszközökkel is ellát, hogy megvédhessem magam. Odakint és idebent egyaránt. És amikor rám tör a romantika, sétálhatok Mr. Darcy balján, vagy akár Babyvé válhatok. Patrick Swayze oldalán táncolni? Viccelsz?! Azzal a szexi, billegő járásával? Bármikor! Ugyanis ebben a homokozóban mindenki olyan szerepet kap, amit csak el tud képzelni. Enyém a világ összes szabadsága, na és ha valamit, akkor ezt tényleg köszönöm!

"A könyvben nem is az az érték, ami le van írva, hanem amit kiolvasunk belőle." 
Kosztolányi Dezső

A témában részvevő bloggerek:
Miamona
Zenka
Andi
PuPilla
Szeee  
Ana
Nima 

Utólag csatlakozott:
Bubu Maczkó

Hajnalban még a nap is más

Az élet csodálatos, tehát  ismételten esélyem adódott a helyzet jobb oldalát néző technikám gyakorlására. Az események valamikor hajnali öt óra magasságában kezdődtek. Nem akartam ugyan felkelni, de Killercat ütemesen kapirgálta a redőnyt, és mindehhez még nyivákol is. Ezzel természetesen kiverve az álmot a szememből. Egy darabig hallgattam, hátha befejezi, de nem tette. Arra gondoltam, ki akar menni, mert az ablak nyitva volt, és a redőny leengedve, úgy, hogy nagyjából öt centi sáv maradt alul szabadon. Imád kint aludni az ablakpárkányon, de éjszakára nem szeretem, ha ott héderel. Jobban fel kéne húzni a redőnyt, és aggódom, hogy valamitől megijed és esetleg leesik vagy valami.Tudom, macska nem porcelán, de egyszer már alvás közben lepottyant, és másfél óráig kerestem.
Szegény sanyarú sorsú jószágom, épp úgy rontotta az életem, mint már megszoktam, nyivákolt és kapart, így hát türelmemet vesztve lekiáltottam, hogy ugyan nem hagyná-e abba, és nem. Nagy nehezen feltápászkodtam, azt sem tudtam merre vagyok, irányba álltam, ledöcögtem a lépcsőn, és ámulva láttam, hogy ő gyilkossága az ablakban van ugyan, de kívülről! Hát ezt meg hogy?!

Nem értettem, miként került ki, mert a feje sem fért át ránézésre, mégis kimászott, csak visszajönni ugye már nem tudott. Hát ezért nyivákolt olyan panaszosan szerencsétlen! Jól van - mondtam neki, - semmi gond, már húzom is a redőnyt.
Megfogtam a gurtnit és rántottam rajta egyet. Csak erre várt a szenyadék, hatalmas robajjal a zsinór el-, a redőny pedig leszakadt. Egy pillanatig döbbenten álltam, macska kint, én bent és tök sötét van. Aztán megpróbáltam megemelni a redőnyt a kis kezemmel. Természetesen nem sikerült. Killercat szerintem teljes pánikban, talán azt hitte, kizártam, vagy egyszerűen csak érezte a helyzet súlyát, mert hosszú idő óta először meg se nyekkent.

Néhány másodperc ácsorgás után neki álltam felöltözni, és közben magyaráztam, mintha gyerek lenne, hogy el ne mozduljon, behozom kívülről. Földszinten lakom, csak igen magasan. És természetesen nem érem el az ablakot, csakhogy ez akkor nem jutott az eszembe. Ezért magamra kaptam a ruhámat, negyed hatkor megkerültem a tömböt és lentről integettem macskusznak, hogy legyen oly bátor cica, ugorjon, majd én elkapom. A sztori itt véget ért volna, ha megteszi.

Ekkor már derengeni kezdett, hogy vissza kéne menni egy székért, de a cicus kétségbe volt esve, így megnéztem, mire tudok felkapaszkodni. Harminc centire a földtől van egy pince ablak, igaz, hogy a falba mélyesztve, az ablakpárkány pedig elégé kiugrik. Nem baj, elég furcsa pozícióban találtam magam, a lábam valahol  bent, a felsőtestem kifelé dőlt, még véletlen sem álltam egyenesen, és ez is csak annyira volt elég, hogy egy kézzel kapaszkodtam, a másik kezemmel meg pont elmartam a csacska egyik mellső lábát. Kis híján leestünk mindketten, de nagy boldogságomra a kis híján az nem tényleg. Az összes karmát érzem a vállamon, most mégsem bánom.

Jelenleg már a másik párkányon kívülről levegőzik - ez az elfogadott kifejezés az indokolatlan alvásra. A virágokat el kellett pakolnom onnan, ha valami útban van, hát lelke rajta, csinál magának helyet, legfeljebb lever mindent. Édesdeden szuszókál, én persze nem tudok. A héten, hiába voltam szerdától szabin, minden nap felébredtem valamiért, legkésőbb fél hétkor. És igaz, hogy leszakadt a redőnyöm, hétfőn szakit kell hívjak hozzá, viszont legalább nem a cicusra. Ennek kimondottan örülök.
Mindazonáltal azt, hogy hajnalban más lenne a nap, megerősíteni nem áll módomban, viszont az tény, nagyobb a csend és rohadt korán is van.

Pittacus Lore: Hetedik bosszúja - Lorieni Krónikák #5

Az előző részben úgy érzetem, ezt a szériát képtelenség lesz befejezni a hatodik kötettel, és felkészültem rá, hogy gazdasági okokból majd rádobnak egy-két újabb részt, mégis nagyon vártam már a következő könyvet. Van bárki, aki ezen csodálkozik? Rajongó lennék, vagy mi a szösz!

Úgy döntöttem, most nem írok összefoglalást sem, mert háromszor fogtam neki, és egyik spoileresebb lett, mint a másik. Egyszerűen olyan stádiumban jár a történet, hogy egyedül talán a névelőkkel nem esnék a fordulat és poén lelövés bűnébe. Épp ezért csak egy nyúlfarknyi poszt érkezik arról, miért is imádtam annyira. Mert nagyon-nagyon, sőt borzasztóan szerettem.

Először is, mert látom, hogy a történetet akár be is lehetne fejezni a hatodik kötettel - mindazonáltal nem fogják, - másodszor pedig annyi minden történik, hogy egy pillanatra nem lehet lazítani. Az események több szálon haladnak, ahogy az utolsó részek mindegyikében, emiatt a felváltott hangok, a cselekmények és az érzelmek teljesen magával ragadóak. Az előző könyv miatt, no meg mert nő a tét, valahogy személyesebb minden. Feszültebb voltam olvasás közben, mondhatni izgultam.

Azért most is volt egy apróság, amit kitaláltam előre, de ez megint nem vont le az értékéből semmit. Ugyanis arányaiban még mindig meg tudott lepni. Viszont, függetlenül attól, hogy sejtem a végét, van egy erős holtpont, amit semmilyen oldalról nem látok.

Talán a  felépítése miatt, de az újabb fordító váltást most sem lehet érzékelni. Ahogy az is különös, hogy akármennyi év is telt el az első kötet megjelenése óta, a sorozat hangulat semmit nem változott. Igazából nem tudom, hogy a írópárosnak, az azóta csatlakozott szellemíróknak, vagy a gondos szerkesztésnek köszönhető, mindenesetre rendkívüli módon élvezem. A szereplőink ugyanazok, szinte megállt volna az idő, és én olyan elégedettséggel süllyedek vissza a sztoriba, mintha újra 2010 lenne.

A hatodik résszel a szokásos augusztus helyett idén szeptember 1-jén jelentkeznek, mégpedig a The Fate of Ten címmel. A jelenleg befejezőnek tartott hetedik kötetről egyenlőre nem sok dolgot lehet tudni. Annyi bizonyos, hogy jövőre érkezik, és bizonyos pletykák szerint a The End of Eight címet viseli majd.


Nálam ezúttal is:
10/10

Magyar kiadó: Cartaphilus Kiadó
Fordította: Stier Ágnes

 

És végre összeállt, hogy is jönnek ezek a kis novellák. A vastagon és ferdén szedett címek az e-bookok, alattuk a tartalmazott novellák. Ez négy önálló kötetet is megtöltene, remélem, kiadják végre itthon is. Az utolsó, a Rebel Allies, e hónap 28-án várható.

I Am Number Four: The Lost Files: The Legacies

I Am Number Four: The Lost Files: Six’s Legacy

I Am Number Four: The Lost Files: Nine's Legacy

I Am Number Four: The Lost Files: The Fallen Legacies

I Am Number Four: The Lost Files: Secret Histories

I Am Number Four: The Lost Files: The Search for Sam

I Am Number Four: The Lost Files: The Last Days of Lorien

I Am Number Four: The Lost Files: The Forgotten Ones

I Am Number Four: Eight's Origin - Lost Files Bonus

I Am Number Four: The Lost Files: Hidden Enemy

I Am Number Four: The Lost Files: Five's Legacy

I Am Number Four: The Lost Files: Return to Paradise

I Am Number Four: The Lost Files: Five's Betrayal

I Am Number Four: The Lost Files: Rebel Allies (07.28)

I Am Number Four: The Lost Files: The Fugitive

I Am Number Four: The Lost Files: The Navigator

I Am Number Four: The Lost Files: The Guard

A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #11 - a nyomozó

Amikor belépett az irodába, még szilárd terve volt. Gondosan felépíttet terve, ami szerint az ügyvéd némi bűnbánat gyakorlása után kihátrál az ügyből, és eközben megadja azokat az információkat, amire szüksége van. Titkon számított rá, hogy majd előkerül a nyomozás akadályozása, és talán kénytelen lesz vádolást is emlegetni. Persze nem akart komolyan megszabadulni Sunsheentől. Fanyar félmosollyal ismerte be, igenis élvezte volna, ha megizzaszthatja. Sosem gondolta magáról, hogy bosszúszomjas, és most mégis csak egy hajszál választotta el ettől.

 Mégsem tette. Először még nem tudta, mi zavarja, bár tény, mostanában minden zavarta az ügyvéd körül. Valahogy megváltozott a kisugárzása. Elmosolyodva nyomta el a cigarettát, aztán beszállt a kocsiba. A megváltozott kisugárzás a felesége kissé pontatlan, de bevett szófordulata volt olyan esetekre, amikor megfagyott valahol a levegő, vagy kellemetlen, kínos csend állt be. Az autó halkan felbúgott, bearaszolt a forgalomba, és a lomha, délutáni csúcsban lépésben elindult a rendőrség felé.

A lépcsőn felfelé gondolatai akaratlanul is visszaszálltak Sunsheenhez. Amikor körbenézett az irodájában, hagyta, hogy megragadják a figyelmét azok az apróságok, amik máskor is segítik a munkáját. A képek hiánya épp olyan beszédes volt, mind az átlagosnak látszó, de méregdrága berendezés, vagy a Silver Tips Imperial Tea, amiből 25g-os csomagot közel 29 font. És igen, ez messze nem a legdrágább fajta, de közel áll hozzá. Egy átlagos család számára ismeretlen, ebből nem kap a gyerek a reggeli, vagy a nagyi a vajas süti mellé. Az ügyvéd figyel a részletekre.

Odaát is esik?

Szerintem senkit sem sokkolok, de kint szakad. Már amikor indultunk, tudtuk, hogy a villamosig sem jutunk el, és bár egész szárazon szálltunk fel rá, a helyzet folyamatosan romlott. Aztán szegény szárgaszág áramtalan maradt, így bár nem akartam, mégiscsak sikerült sétálnom hazáig. Van valami suta bája annak, ahogy 0, 01 másodperc alatt szétázol. Elengeded az egészet, kerülgeted a letört fél, és kicsavart egész fákat, türelmesen törlöd a szemedből a faleveleket és fél gallyakat, aztán rájössz: mégis ki a csudát érdekel?! Tehát eme felismerést követően, adott pillanatban elengedtem a vihart, meg a riasztást, meg hogy esik, mert az van, hogy akkor is megmarad a vihar, a riasztás, és még esik is.  

Rájöttem, hogy talán a harmincnyolc éves énem nem, de a bennem lévő gyerek ennek is tudna örülni, hát engedtem. Szandálomból úgyis vidáman kifolyik a víz, a szoknyám szélét sem kell kecsesen és nőiesen felhúzni, mert rég bőrig áztam. A táskámból, hajamból, ruhámból egyformán csurog, a szemüvegemet is levettem, mert fura, de nem láttam vele, és hogy akkor mi maradt?

Nos, lábszárközépig érő víz, amit én, és tényleg nem tehetek róla, de nevetve rúgtam.
Többen furcsán néztek rám, ami szintén nem gond, tudom én, hogy furcsa vagyok, de ez így nagyon, sőt bitangul jól esett.
Engedjétek el, aztán jó lesz! A tűzoltók, szegények most nagyon sok hívást kapnak, mindenhonnan szólnak a szirénák, de ők a hőseink. No meg aztán Malackát is megmentették a végén.

Richard Castle: Heat Rises (Nikki Heat #3)

Bár már magyarul is kapható a harmadik kötet, én a második után angolra váltottam, ahogyan tettem más könyvek esetében is. Biztosra vetem, hogy nem lesz a nyelvváltásból semmi gond, hiszen annyi krimit nézek angolul, hogy bárkit képes lennék megölni az említett nyelv kifejezéseivel. No, nem mintha  a végeredmény nem lenne egyetemes, de azért ez is fontos szempont volt. És igazán nem csalódtam. A nyelvezete nem túl komoly, semmiképpen sem emelt szint. Őszintén J.K. Rowling bármelyik regénye, még a Harry Potter is komolyabb nehézségeket támaszt, viszont épp ezt vártam. Csak lazítani szerettem volna. Könnyeden szórakozni, közben hullákat számolni és gyilkosokat üldözni. Láthatjátok, igazán nem dédelgetem extra kívánságokat, így maradéktalanul valóra is váltak az álmaim.

Jameson Rook a városon, azaz az országon kívül nyomoz fegyvercsempészek után, Nikki Heat nyakába pedig egy bizarr pap gyilkosság hullik. Csak a szokásos dolgos hétköznapok köszöntenek be, de a dolgok sosem azok, mint aminek látszanak. Rook viharos bulvárhírekkel bukkan elő, a papról pedig kiderül, olyan titkok birtokában van, amire meglepően sokan, sok helyről pályáznak.

A történet igazán nem okozhat senkinek csalódást. Épp azt a vonalat követi, amit az első kettő, bár nem egy átfedés megjelenik a filmsorozattal. Elég sokat kapunk Rook és Heat kapcsolatáról, az abban felmerülő problémákról és megoldásokról. Ez külön jó pont, mert nem kínoztak minket az ötödik részig. Persze, ha eljátszunk a gondolattal, hogy Castle írta a regényt, aki ekkor még csak reménykedett Beckettel egy hasonlóban... Nos, érdekes, ahogy a fikció írta a fikciót. Elismerem, ez egy pöttyet zavaros, de ugye nem a fikció írta az életet, vagy az élet a fikciót, még jó, hogy zavaros.   

A történet ezúttal sem igényel komoly fejtörést. Néhány része kiszámítható, de a pont elegendő csavart, őszesküvést tartalmaz ahhoz, hogy a szórakoztató faktora maradjon az ismert szinten. Néhányszor megnevettetett, elgondolkodtatott. Olyan észrevétlenül fogyott el, hogy szinte egyből hiányérzetem  támadt.
Viszont megvan a következő rész is, így nem szükséges sokáig tűrnöm a késztetést.

Aki szereti a sorozatot, imádni fogja, aki egy laza, lazítós krimire vágyik, az is. Még mindig fogalmam sincs róla, ki írja a szériát, de mostanra eljutottam addig is, hogy nem is érdekel. Amíg jönnek a könyvek, én együtt tudok élni eme rejtéllyel.

8/10