 |
| Forrás |
Azt hiszem, 2019 év elejére tehető az az időszakom, amikor mindenkinek, aki hajlandó volt velem megállni két percre, ömlengve meséltem két, újonnan talált és imádott humoristáról, Daniel Slossról és Russell Howardról. Így amikor kiderül, hogy jönnek hozzánk is, ujjongva rohantam jegyet venni. Kicsit aggódtam, hogy fogom érteni, milyen lesz élőben, de minden elvárásomat felülírta november 3-án az X. Sőt, megtörtént az is, hogy utána nehezemre esett beszélni, ahogyan most írni is, mégis hosszan teszem...
Akinek volt már alkalma megcsodálni Sloss munkáit, pontosan tudja, hogy amit ő képvisel, koránt sem átlagos. Miden estés műsorában van egy kérdés, egy központi momentum, ami felé szépen, apránként, de leginkább észrevétlenül araszolunk, és amikor elérjük, egy kalapácsgép erejével üt meg.
Ebből a letaglózott állapotból nagyon nehéz visszatérni, de elképesztően bánik a feszültségek, és a hirtelen gyomros után mesterséges lélegeztetésben valamint gyors hátsimiben részesít, amitől könnyebbé válik a mellkasunk, és mintha egy hatalmas súlytól szabadulnánk, könnyedebben is távozunk. A gondolatok azonban velünk maradnak, mint kutyára a bogáncs, úgy tapadnak.
Így esett, hogy sírtam az akkor még nem teljesen egységes, mégis tökéletlenségében tökéletes Darkon - amire kevésbé számítasz ebben a műfajban-, és mélyen elgondolkodtam a Jigsaw-n, aminek a végére felismertem azt is, nem vagyok egyedül azokkal a gondolatokkal, amik nagyjából 9-10 éves korom óta kisértettek. Csak értek és duzzadtak bennem, mire 28 évesen megszületett az a hitvallásom, ami meglehetősen sok ponton találkozik Danielével. S miközben egyik sem elvárás, pont attól, hogy mutat valami mást, a komoly témákat, amiket fel lehet oldani humorral, segít szembenézni egy sereg dologgal, feldolgozni, de legalább elgondolkodni a problémákon. A vicces rész után jön egy TEDx talk, ahogy ő fogalmaz.
Azt mondják, azok a jó humoristák, akik igazán érzékenyek, és jóllehet láttunk néhány kiválóságot az elmúlt évtizedekben, az is kiderült, hajlamosak kilengésekre, túlkapásokra, erőszakra vagy éppen sebezhetőnek bizonyulnak ott is, ahol senki sem várná. Daniel szeret személyes élményekkel érkezni, olyasmikkel, amiket maga is átélt, amikkel ugyanúgy küzdött, mint bári más tenné az ő helyében, de az X volt az első, ami bár érintette, mégsem a saját története.
Meg kellett küzdenie a dolgok utóhatásával, de nem ő viselte a tényleges terhet. Talán pont ezért, és a téma választassa miatt többektől hallottam, hogy zseniális volt, de a vége kevésbé érintette meg őket, nem igazán "jött át". Érdekes, mert nekem ezúttal is sikerült sírnom.
De ne rohanjunk ennyire, elsőnek Kai Humphries érkezett, és bevallom, ahogy sokan, úgy én sem ismertem korábban, ennek ellenére, akár csak az előzenekaroknak, az ő feladata sem volt lebecsülhető, hiszen meg kellett alapozta a hangulatot Daniel barátja előtt. Alapvetően a párkapcsolatával, a friss, egy éves házasságával foglalkozott, egy rakat ezekkel és szexszel kapcsolatos viccet szállított, ami szépen működött. Nem is indulhatott volna jobban az este, de a végén felhívták rá a figyelmünket, hogy a következő részben olyasmiket hallhatunk, ami felkavarhatja azok érzelmét, akik érzékenyek az erőszakra, nemi erőszakra, csúnya beszédre.
A cím, az X és a figyelmeztetés, ami az amerikai verzió előtt is megtalálható, nem alaptalan, mivel ezúttal a mérgező férfi energiák kaptak teret, és bár eddig ez még ugye Sloss is lehetne, a sok nevetés, levegő után kapkodás ellenére már vártam, mikor kapom a gyomrost. Igen, vicces a sérülékeny férfi egon és a barátokon csattanó poénokon elmélkedni, de tudtam, valami még hátra van. Mert két dologra számíthatok, ha Slossról van szó, hogy vegánkánt érintett leszek néhány jó poénban, és hogy lesz valami, hiszen mindig van valami más is. Mindenesetre eközben csak figyelni is maga volt a csoda.
Daniel a színpadot minden rezdülésével uralja, járkál, nevet, arcokat vág, magyaráz, lüktet és vibrál, úgy is, hogy az este jelentős részében a mikrofonállványon támaszkodik, és hisztérikusan, gonoszul vicces. Képtelen vagy levenni róla a szemed, sőt, nem is akarod levenni róla a szemed. Vele tartasz végig, így közösen elmélázunk kicsit a nemek különbségén, hogy mit tudnak, vagy nem tudnak a férfiak a nők menstruációjáról, ráadásul itt még a me too sem tabu téma. Potyogott a szememből a könny, úgy nevettem, és akadtak pillanatok, mikor levegőt sem kaptam.
De amikor már úgy érzetem, ennél jobb nem is lehetne, előbújt a téma, és tényleg nem kaptam levegőt, mivel ismeretlen ellopták a tüdőmből, én pedig hiába keresem. A vicces me too-zás után a valóságos nemi erőszak bontotta ki rút szárnyait, és ez, ebben a formában, nem az a téma, amin nevetni tudnál.
A témát rengetegen felhozták már, és fel fogják ezután is, de borzasztó nagy különbség van a két-három beköpött vicc, és a fájdalmas valóság között. Ilyen mértékekben Hannah Gadsby Nanette-je volt számomra az egyik nagyon komoly és hiteles darab. De míg Gadsby a maga fájdalmával áll a figyelem középpontjában, hiszen azok az ő múltjának elemi, az ő érzései, haragos humora, addig Sloss úgy mutat rá a problémára, mesél a barátnőjéről, az erőszakról, a barátjáról, aki elkövette, hogy végig kicsit hátrébb van, mert nem ő a fontos, hanem a történet, amit megoszt. Hosszabb monológját többe esetben az érintett saját vicceivel oldotta fel, de azt sem tagadta le, hogy a történtek miként érintették őt és a környezetét, mert ezek hullámok mindig tovább és messzebb terjednek.
Levonta a következtetést, miszerint a szemlélő is bűnös, mert nem tesz semmit, pedig hatalmában állna kilökni maga közül a kisebbséget. Ezen a ponton arra gondoltam, hogy pár barátom humorosnak találta azt, ahogy több esetben is követni próbáltak hazáig. Mert ha akadt a környéklen egy perverz, az biztosan megtalált, de úgy tűnik, az öregedésnek is vannak előnyei, mert már vagy két éve - kopp-kopp - nem történt hasonló, és a gerontofilokig van még néhány évem. Komolyan azt hitték, mivel baj szerencsére nem történt - az más kérdés, hogy ezt csak a saját talpraesettségemnek köszönhetem - hogy ez vicces, amíg azt nem mondtam: Csak addig fogtok nevetni rajta, amíg a lányotok nem kerül ilyen helyzetbe.
Az ismerősi körömben akadnak páran akik átélték az elhangzottakat. Ez csak egy gyors lista - kérlek ne feledjétek, mindegyikhez tartozik egy név, egy élet - amiben az érintettek megtanultak együtt élni azzal, hogy megerőszakolta az apjuk, a volt férjük, az édesanyjuk barátja vagy éppen a nagyapjuk, mert a legtöbb esetben ismerősök, rokonok, barátok az elkövetők. Ezekről csakis azért tudhatok, mert beavattak a bizalmukba néhány pohár bor után, hiszen akármennyire szégyelljük a történteket, nagy az igényünk arra is, hogy végre kiadhassuk magunkból.
No persze itt vagyok én is, és több olyan történetem is van, amiből komoly baj lehetett volna, ha nem én vagyok, és nem reagálok úgy, ahogy. Például egyszer beugrottam két vadidegen férfi közé, és beléjük karoltam, amire az a férfi, aki a metró óta loholt utánam megtorpanva hátraarcot vágott, és elsietett a másik irányba. Elnézést kértem és szépen megvárva a villamost, ami különben nemszokásom két megállóért, hazamentem. Viszont a legérdekesebb, hogy a srácok nem kérdeztek semmit. Látták, hogy követnek, hogy valaki hátra arcot vág, hogy fél percig szótlanul szobrozom köztük, de nem volt semmi komment, kérdés, semmi. És én voltam az is, aki végignéztem, hogy egy tizenéves lány után a Szentendréig tartó HÉV-en erőszakosan nyomul egy felnőtt férfi, és bár mindenki látta, csak én álltam közé és az ismeretlen közé, úgy téve, mintha ismerném a lányt, de amíg élek nem fogom elfelejtetni a tekintetét. Nos, valójában egykéjükét sem.
Hallottam a rádióban, hogy egy svéd lányt megerőszakoltak az albérletében, amin két másik lánnyal osztozott, és túl azon, hogy mindenkit, aki ennyire képes szabadulás esélye nélkül élete végéig bezárnék, tudom, azért lett hír, mert az érintett nem magyar, és biztosan nemzetközi sajtóvisszhangot fog kapni. A afgán menekült erőszakoskodása miatt, állami nyomásra ugyan, külön nyomozócsoport alakult, és miközben nagyon örülök, hogy a tettest elkapták, egy becsült statisztika szerint, mivel senki sem ismeri a pontos számokat, idehaza az elkövetők kétharmada, mások szerint a 90%-a semmiféle büntetést nem kap. Még akkor sem, ha az áldozatok felvállalják a megalázó procedúrát, és feljelentést tesznek, ami valójában kevés esetben történik meg.
A NANE 2015-ös statisztikája több mint elborzasztó, és ezzel válaszolnék arra a naiv kérdésre, amit kaptam az X után: De annyi nőt csak nem erőszakolnak meg, nem? Ha csak egyetlen nővel, gyerekkel vagy férfivel esne meg, az is borzalmas lenne, de a statisztikák szerint sokkal többen tapasztalják meg életük során, és mivel az esetek kevesebb mint 1%-át leszámítva nem menekült az elkövető, nem érdemelnek annyit, hogy kivizsgálják őket.
És még csak nem is azért, mert nem akarják, hanem mert lehetetlen esetek, és a tárgyaláson - ha ugyan eljut az ügy addig - a védőügyvéd még meg is alázhat emberi mivoltodban, hiszen ezért kapja a fizetését. Ráadásul az egész rendszer úgy ahogy van botrányos. Szóval engem megcsapott. Megcsapott, mert sokat láttam és tapasztaltam, mert többeket ismerek, akik éléletük során legalább egyszer átélték, és mert azzal is tisztában vagyok, sokkal több eset lehet az én környezetemben is, amiről sosem fogok hallani.
Szóval igen, nehéz volt beszélni utána, és még akkor is, ha nevettem és élveztem az egészet, vaskos téma, és nem kevésbé az a konklúzió sem. Le a kalappal Sloss előtt, amiért több mint egy éve járja ezzel a világot, és le a kalappal, mert férfiként olyan érzékenységgel, humorral, de kérlelhetetlenül beszél róla, ahogy kellene. Rengeteget.
Az igazsághoz azért hozzá tartozik, hogy tegnap éjszaka megnéztem a Kanadában és Amerikában már elérhető hivatalos változatot is. Jóllehet számos apróság van, amikben eltér, a hatása ugyanaz. Nevettem rengeteget, később sírtam, néha pedig mindezeket egy időben tettem. Ha korábban nem imádtam volna Sloss stílusát, mostanra végképp megvett volna magának, csak attól az egytől tartok, életemben talán most először, hogy nem tudom, sőt, képtelen vagyok visszaadni mindazt, amit jelentett, és amit jelenthet, ha sokakhoz eljut, ahogyan az érzéseimet sem, amik kicsit még most is fojtogatnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése