Daryl Gregory: Spoonbenders

Ez ismét egy olyan könyv volt, amibe Gábot ajánlására fogtam bele. Bár, ha őszinte akarok lenni magamhoz, túlzás lenne állítani az ajánlás részt. Megkérdezte, ismerem-e, a kezembe nyomta, elolvastam a tartalmát és ezután haza is hoztam. Valamiért bűvészekre, illuzionistákra asszociáltam, bár ezt semmi sem támasztotta alá, és a magam részéről egyenesen imádom a minőségi szemfényvesztést.

A Telemachus család kissé elüt az átlagostól. Ránézésre meg nem mondaná róluk senki, hogy többen rendelkeznek közülük különleges képességekkel. Frankie tárgyakat tud mozgatni az akaratával, Buddy látja a jövőt, Ireine pontosan tudja, mikor hazudsz. Az anyjuk, Maureen képes volt elhagyni a testét, és nélküle utazni akár kontinensnyi távolságokra is, Teddy pedig... nos, ne szépítsük, a családfő szélhámos, annak viszont a legjobb. Egy balul elsülő fellépés után megbélyegzik őket, független a valós tehetségüktől, és ez mind anyagilag, mind érzelmileg megterhel mindenkit. A következő generáció egyik képviselője, Matty, mindenről keveset tudva és még kevesebbet értve, Frankie tanácsára hallgatva épp egy rablásra készül. Mi is sülhetne el balul?!

Rákerestem az íróra, és kiderült, hogy számos könyvet írt már, és ebből jelentek meg magyarul is, bár sajnos nem futottam össze vele sehol. Jóllehet a Spoonbenders nem tartozik ezek közé - még -, mégis többen olvasták már idehaza is, és a vélemények nem túl jók. Így aztán igazán örülök, hogy nincs mivel összevetnem, mert nekem egészen tetszett.

A történet kicsit lassan indul, Matty fejében nem annyira szórakoztató lenni, a kanos tizenéves életében először hagyja el a testét, miközben meglesi az unokatestvérét egy barátnőjével együtt. Ostoba és kínos is a szituáció, semmi szórakoztatót nem találtam benne, már majdnem úgy is döntöttem, nem nekem való ez az egész, dacra a hívásnak, de szerencsére a család minden főbb szereplőjének gondolataival megismerkedhetünk, és bár nem egyforma mértékben, mégis sokkal érdekesebbek.

Leginkább Teddy és Ireine részeit élveztem, azt sem igen bántam volna, ha mindent csak az ő szempontjukból ismerünk meg, vállalva ezt úgy is, hogy akkor nem ismerünk meg minden fontos infót. A váltott szereplők ugyanis újabb fontos részletet fednek fel a múltról, jelenről, várható jövőről, a reményeikről és mindarról, amit tudni vélnek. Ezek állnak össze egy egységes képpé, feltárva az irányt, ami felé tartunk.

Teddy elbájoló, mindenki tudja, hogy nem talpig becsületes, és túl nagy terhet tett a lányára felesége halála után, elképesztőn vak tud lenni némely dolog iránt, de éles szemmel mégis mindent meglát, azt is, amit nem kéne. Legfeljebb csak nem érdekli. Ireine rossz kapcsolatokkal, összetört álmokkal a háta mögött, és egy tinédzser fiúval együtt költözött vissza a szülői házba. Nem így képzelte el az életét, ráadásul igazán kellemetlen, hogy mindig tudja, ha valaki hazudik neki. Mennyivel jobb lenne boldog tudatlanságban!

Frankie egész életében az apja nyomdokába vágyott, de ahogy mondani szokták, a hajlama megvan az ügyeskedésre, csak éppen tehetsége nincs hozzá. Amibe csak bele fog, befuccsol. Szerencsésnek érezhetné magát a feleségével és gyerekeivel, de ki sem látszik az adósságból és nehéz hinnie Buddy, minden rendben lesz kijelentéseinek. Matty kapóra jön szorult helyzetében, mert egy olyan megoldást kínál, aminek segítségével könnyedén kilábalhat a kalamajkából, és épp csak egy picit törvénytelen.

Ami pedig Buddyt illeti, az egész család meg van róla győződve, hogy nem normális, furcsán viselkedik, alig beszél, és közben az Isten tudja miért, néha kiver egy falat vagy egyéb átalakításba fog. Mindenki megfeledkezett a képességéről, aki pedig nem, az sem tudja elképzelni, milyen lehet úgy látni még meg sem történt dolgokat, mintha azok elmúltak volna. És ha mindez még nem lenne elég, néhány bűnöző és a múltból előbukkanó árnyak egyformán kavarnak egyet, a már így is meglehetős hevességgel bugyogó kulimászon.

Lassan indult, ez igaz, de a karakterek, az összetett történet egyformán magával ragadott, szóval nem bántam meg, amikor olvasni kezdtem. Bár aztán, ahogy annyi minden mással, ezzel is elakadtam, így áttértem a hangoskönyvre. Ari Fliakos a kissé unalmas, és ne szépítsük fájdalmasan esetlen és szerencsétlen tini Mattyt is izgalmasabbá tudta tenni, ami azért nem semmi.

A váltott szemlélődők lehetővé teszik olyan családi titkok feltárását is, amit adott estben az érintett nem szívesen ismertetett volna, és ahogy ugrálunk a visszaemlékezések és a jelenkori események sűrű történések halmazában, lassan elkezd kirajzolódni merre tart a történit. Látni véljük, hogy Maureen távozása után lassan széthulló, díszfunkcionáló család tagjai miként reagálnak hasonló kihívásokra, és saját kudarcaikba kapaszkodva miként próbálnak, sokszor öntudatlanul közelebb kerülni egymáshoz. Több-kevesebb sikerrel.

A mesélés módja, a váltott szereplők és a történet maga egységet alkot, nem lóg ki semmi, és nem is okozott hiányérzetet. Kerek és egész. Ha ilyenek Daryl Gregory gyengébb regényei, akkor el sem tudom képzelni, milyenek lehetnek a jobbak. Az idegesítő karakterek is jó célt szolgáltak, még az ő szerencsétlenkedésük is érdekes volt, mert eltérő hangot és gondolatokat szólaltattak meg. Mivel tökéletesen megnyert magának, biztosan folytatni fogom az életművét.

8/10