Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

A héten megérkezett hozzánk is a tél. Hóval, meg csúszkálásokkal, ami azt jelenti, tökéletes az idő Murakami olvasására. Persze mindig tökéletes az idő egy jó könyvre, pláne, ha Murakami Harukiról van szó, mégis, hűvösebb időben jobban élvezem. Hogy is mondjam csak, igazán különös!

Tazaki Cukuru 36 éves, de képtelen komoly kötődésre, barátai sem igen vannak. Persze megvan mindennek az oka, nem tud túllépni gyerekkori barátai emlékén, akik alig húszévesen egyszerre döntöttek úgy, többé nem kíváncsiak ötödik barátjukra. A fiú mindig is úgy érzete, kevesebb, mint társai, Fekete, Fehér, Kék és Vörös, mert nincs szín a nevében, de ez az elutasítás kis híján a halál karmaiba lökte. 16 évvel később sem képes túltenni magát a fájdalmon. 

Pont tegnap írtam Nimának, ha Murakamira úgy tekintünk, mint festőre, akkor első ránézésre a képei rendben vannak. Érthető, világos, vidám és élénk. Aztán egy bizonyos szögből, egy adott pillanatban egyszerűen csak szétcsúszik, és hirtelen már egy Dali kép előtt ácsorgunk lelkesen. Semmi sem az, aminek látszik. Olyan ez, mint gyerekként nézni a látszólag mozdulatlan égbolton tovaúszó felhőket, és egymás után sorakoznak fel katonák, elefántok, denevérek és egy sereg más alak. Ezért némileg váratlanul ért, hogy a regény sok szempontból megérintett.

Stephen W. Hawking: A mindenség elmélete

Bizarr képzavar azt állítani, hogy Hawking az elméleti fizika fenegyereke. Egy üstökös, aki mindenhova tudást visz, és csóvájában sütkéreznek azok, akik értik is, miről beszél. Bizarr, de attól még nem kevésbé igaz.

Számomra  a matematika és a fizika mindig is egy megfoghatatlan, misztikus valami volt. A művelői pedig azok, akik a tudomány szellemeit irtják, sóval, kénnel, meg ami még van. Épp annyira éreztem lehetetlennek, mint kínaiul beszélni máról holnapra; talán elsajátíthatok egy-egy írásjelet, szót és kifejezést, de ezzel még a felszínt sem kapargatom meg. Nagyjából úgy, mintha fokpiszkálóval mennék dinóra. Elég az hozzá, teljesen sötét vagyok, sötétebb a fekete lyukaknál - amik biza sugároznak - upsz, spoiler veszély!-, mert én az iskolában elhittem, hogy ezt sosem fogom megérteni, és mind ez idáig szilárdan tartottam magam ehhez. Ezért aztán nem értem, igazán nem, mi ütött belém másfél éve, amikor megvettem ezt a könyvet. No de ha a legnagyobbak is tévedhetnek, én miért ne tehetném? 

"Elképzelhetjük, hogy az Isten teremtette a világot tetszőleges múltbeli időpontban. Elképzelhetjük ugyanígy, hogy a Nagy Bumm idején teremtette a világot, vagy egy tetszőleges későbbi időpontban oly módon, hogy az úgy nézzen ki, mintha a Nagy Bumm idején keletkezett volna. De értelmetlen lenne azt feltételeznünk, hogy Isten a Nagy Bumm előtt teremtette a világot. A táguló világegyetem nem zárja ki a Teremtőt, de behatárolja az időt, amikor munkáját befejezte." 

Rendszerint, ha nem teaser keddezem, akkor nagyon ritka, hogy idézzek egy könyvből, de most fizikai kényszer éreztem néhány kedvencem megosztására. Nem tudom megtagadni magam, szóval nem álltam ellen.

Új év, új fogadalmak. Vagy nem...

forrás

Már egy jó ideje nem érzem magam bloggernek. Vagyis, pontosítok, rendes bloggernek. Mindenki évzáró és kezdő posztokat ír, én meg csak arra gondolok, hogy nincs kedvem ilyesmikhez. Fogadkozni sem fogok. Minek? Úgysem tartom be.
A tavalyi próbalista olvasásomból három könyvet teljesítettem, egyébként sem olvastam sokat. Időm, energiám sem volt rá, ezért aztán elhanyagoltam az írást is. Viszont rengeteg filmet láttam, eljutottam többször színházba, és egyéb rendezvényekre, mint pl. koncertek, amik tagadhatatlanul jót tettek a szociális életemnek, de nem igazán használtak a Napi falatnak.

Persze az egyensúlyozás az oldalaim, a magánéletem, az íráshoz szűkséges ismeretek beszerzése, a munka és pihenés között helyenként szinte lehetetlennek tűnt, így aztán azt mégiscsak megfogadtam, hogy ezért nem vagyok hajlandó rosszul érezni magam.
Az első pillanatoktól kezdve nehéz az oldal profilját meghatározni, mert mindig is hoztam sztorikat, könyveket, filmeket, témákat a nagyvilágból. Soha nem akartam keretek közé szorítani önmagam, és nem szerettem volna öt blogot indítani ahhoz, hogy kiírhassam mindazt, ami foglalkoztat. Nos, ez az idén sem lesz máshogy. Szeretnék többet olvasni, no de ha nem jön össze, akkor majd találok mást, amiről elmélkedhetek.

Jonathan Stroud: The Whispering Skull (Lockwood & Co. #2)

A 2016-os év első értékelése mi más is lehetne, mint egy ifjúsági regény, méghozzá a kiváló fajtából. Jonathan Strouddal csupán most ismerkedem, és bár bőven akad behozni valóm, a Lockwood & Co. példásan bizonyítja, a jó dolgokra érdemes várni.

Amikor egy temetőket biztonságossá tévő társaság a segítségüket kéri egy illegális sír feltárásához, a trió igent mond. A munka rutinnak tűnik, az eset érdekes, aztán kiderül, egyenesen veszélyes, amikor a feltárás után a koporsót sírrablók fosztják ki, és elvisznek egy különös tükröt. És az intő jelek csak szaporodnak. A csapatnak nem sok lehetősége van, a DEPRAC (Department of Psychical Research and Control) megkeresését nem illik visszautasítani, még akkor sem, ha a leginkább utált Quill Kippsszel, és csapatával kell együttműködniük. A Scotland Yard keretei között működő szervezet ezúttal, nem állítja őket a falhoz, bűnbakot sem farag belőlük, ellenben fizetést ígér a munkájukért, amivel csodálatos módon esélyt kínálnak arra is, hogy bebizonyítsák, mennyivel jobbak a Fittes ügynököknél. Amikor az első hulla előkerül, a dolgok némileg felgyorsulnak.

Az űr a legvégső határ... Variálós vasárnap (#39), egy kicsit másként

Közeledik a Star Trek harmadik része, aminek kapcsán elméláztam a közelmúltban látott néhány filmen. Azaz egyetlen egyen, de az bőven elég is volt. Már kifejtettem, nagyon tömören, mi volt a bajom a Star Wars 7. részével - Németh Beatrix néven megtaláljátok -, de ha újra össze kéne foglalnom, azt mondanám, nagyjából a történet kétharmada, azaz majdnem minden. Pedig olyan gyönyörűen elterveztem, hogy az ünnepek alatt letolom újra az egész szériát - még akkor is, ha az utolsó ismétlés óta nem telt el fél év sem -, és a féktelem öröm helyett minden ismerősömtől, mindenkitől, akik az én korosztályomból került ki (jó, azért néhány fiatalabbtól is), azaz 35-45 közötti, ráadásul elkötelezett rajongó, a tulajdon gondolataimat hallottam vissza.
Sokan azok közül, akik most huszonévesek, nem érti, nem is érthetik, mit jelent nekünk Lucas sci-fi szüleménye, nem csak kultikus lett, ezen nőttünk fel, kalózfelvételeken néztük és videómozikban, egysíkú alánarrálással, néha német nyelven. Az átkosban gyereknek, tininek lenni még csak nem is hasonlított arra, ami ma van. '83 tájékán még színes tévénk sem volt, nem hogy videónk - A DVD még nem létezett -, és hétfőnként adás sem. Egyébiránt összesen két csatorna volt, meg néha egy cseh adó, ha jól tekertük az antennát. Amikor gyerek voltam, ezekről a különbségekről beszéltek az öregek oly felsőbbségesen, amit hallgatni is szörnyű volt, erre most hirtelen megértettem! Az egy egészen más világ volt, és mivel az utolsó rész megjelenése idején csak hatéves voltam, moziban nem láthattam, mégis ismerem, szeretem és rajongom érte.

Békéset és boldogot!

Időhiányában rövid és tömör leszek: Nagyon boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak, a kedvetleneknek pedig még inkább!
Így, a vacsorán túl és a gesztenye torta megvágása előtt csuda rózsás a hangulatom, nektek sem kívánok mást, csak csendes, békés és boldog napokat az év hátralévő időszákára, és azon is túl! 

He Named Me Malala

Akkor olvastam Malaláról először, miután a tálibok fejbelőtték, és Angliában kezelték. Elborzadtam a gondolattól, miként lesz egy gyerekből az eszme halálos ellensége, de bevallom, ezen a ponton kikerült a figyelmem középpontjából, mert arra gondoltam, ha túl is éli, élő mártírjává válik az ügyének. Aztán már csak arra eszméltem, hogy továbbra is kiáll, beszél, harcol a nők, lányok, és gyerekek jogaiért. Mire térült-fordult, megjelent egy könyve, megszámlálhatatlan talk showban szerepelt, szinte az összes jelentős vezető fogadta, és azok is, akiket itthon mi nem ismerünk. Megnyerte a Nobel-békedíjat, az alapítványával azon dolgozik, hogy minden lány, és minden gyereket megillessen a tanulás lehetősége, hiszen a nyomorból, kiszolgáltatottságból, elnyomásból kivezető út oktatással van kikövezve.

A legmegdöbbentőbb ebben a dokumentumfilmben kétségkívül az, hogy nem Malalára koncentrál, megjelennek a testvérei és az édesanyja is, de igazából az apjával, Ziauddinnal való kapcsolata dominál. Ez nem véletlen, ő volt az, aki egy hősi halált halt tinédzser lány után nevezte el elsőszülöttét, és ezzel szinte előrevetítette a sorsát is. Ő volt az is, aki a kérések ellenére sem volt hajlandó megváltoztatni azt, és aki kíséri, támogatja Malalát mindenben. A tanár és költő olyan alapokat adott, amik segítségével a lánya megtanult kiállni magáért, és több milliónyi sorstársáért. Nem látom többé egy távoli aktivistaként, emberré vált.
Esendő, és koránt sem tökéletes, viszonya a testvéreivel épp olyan, mint másoknak. Veszekednek, vitáznak, néha elfajulnak a dolgok. Nem ő a legjobb tanuló az osztályában, még mindig dolgozik az angol szókincsén, ugyanúgy nevetgél a fiúk kérdésén, mint más tini, csak nála a zavar talán kicsit nagyobb.

Teaser kedd #149

Őszintén megvallva, pokolian fáradt vagyok, ezért az olvasás gondolat ahogy megszületik, szinte egyből el is hal. Mivel alig-alig köt le valami, hosszas meggondolás után kezdek bele bármibe is. Persze akadnak kivételek. Pokolian nehéz ellenállni egy jó ifjúsági regénynek, főleg, ha egy olyan sorozat következő része, ami már bebizonyította, érdemes a figyelmemre.

A magyar megjelenéseket egyre kevésbé követem, de azt tudom, hogy a széria első része már megjelent itthon - talán a második is -, viszont ha karácsonyra keresetek könyvet egy érdeklődő, kalandokat kedvelő 9-13 évesnek, szerintem tökéletes választás A sikító lépcső esete.

"Maybe it's my natural style he envies, maybe my boyish charm."
"Or it could be the fact you once stabbed him in the bottom with a sword."

Jonathan Stroud: The Whispering Skull

Mark Lawrence: Bolondok hercege (A vörös királynő háborúja #1)

Mindenkit kérdezgettem, milyen az új trilógia, és az összes kérdezett készségesen beismerte, teljesen más, mint A széthullott birodalom volt. Volt, akinek jobban tetszett, akad, akinek kevésbé, de nagyjából abban kiegyeztek, nem volt rossz. Ennél a pontnál döntöttem végleg úgy, mások véleménye engem aztán nem érdekel, majd eldöntöm magam.

Jal a rettegett vörös-királynő unokája, azaz egy herceg. Annak se nem előkelő, se nem bátor, de még csak nem is áll előkelő helyen. A titulusa mindazonáltal arra jó, hogy behízelegje magát különböző nők lábai közé, de arra már kevés, hogy eltöröltesse a rengeteg, felhalmozott adósságát. Fizetni nem tud, folyton menekülnie kell valami vagy valaki elől, talán ezért vetemedik arra, hogy Snorrit, a viking harcost felhasználva kis anyagi haszonra tegyen szert. 
A dolgok ezen a ponton némileg felbolydulnak, mikor nagyanyja titokzatos tanácsadója, a Néma Nővér varázsa összekötik őket, ezért kénytelenek közösen útra kelni. 

Volt némi fogalmam arról, hogyan ír Lawrence, ezért persze élt némi elvárás a fejemben, de ezt hamar felülírta a felszabadult szórakozás. A két főhőse, Jorg és Jal nem is lehetnének messzebb egymástól, de néhány közös dolog mégis akad bennük. Egy világban, egy időben élnek, hercegnek születnek, az útjaik akaratlanul is keresztezik egymást, a saját érdekeiket tartják szem előtt, és egyikük sem túl hűséges. Nagyjából ennyi.

Bridge of Spies - Kémek hídja

rendező: Steven Spielberg

forgatókönyvíró: Matt Charman, Ethan Coen, Joel Coen

operatőr: Janusz Kaminski

zene: Thomas Newman

producer: Marc Platt, Steven Spielberg

vágó: Michael Kahn

szereplő(k): 

James Donovan: Tom Hanks

Mary Donovan: Amy Ryan

Francis Gary Powers: Austin Stowell

Rudolf Abel: Mark Rylance

Wolfgang Vogel: Sebastian Koch

Allen Dulles: Peter McRobbie

Carol Donovan: Eve Hewson

Blasco: Domenick Lombardozzi

Williams: Michael Gaston

Doug Forrester: Billy Magnussen

Thomas Watters: Alan Alda

Már az első előzetes elkapott. Főleg azért, mert tudtam arról, hogy valós eseményeken alapul. Lehettem vagy 18 éves, mikor valahol olvastam - már fogalmam sincs, hol -, hogy a hidegháború közepén lelőttek egy amerikai lopakodógépet a Szovjetunió felett. Nagy csinnadrattával elítélték a pilótát, majd kicserélték egy lebukott kémre. Megveregettem a vállam a jólértesültségem miatt, mégis csak megéri ennyit olvasni, aztán készültem a bemutatóra.

Rudolf Abel már egy ideje az FBI érdeklődési körébe került, idő kérdése, mikor tartóztatják le. Megőrizve az igazságosság látszatát felkérik James Donovant, egy jó nevű biztosítási védőt, legyen a férfi ügyvédje. Azt persze senki sem gondolta komolyan, hogy ugyanúgy teszi majd a dolgát, ahogyan más esetben is tenné. A közvélemény hamar a jogász és a családja ellen fordul, és természetesen elveszti a pert is, de annyit azért sikerül elérnie, hogy védencét ne végezzék ki. 

Amikor egy amerikai pilótát kémkedés vádjával elítél a szovjet bíróság, a politika és nemzeti érdekek kerekei mozgásba lendülnek, és Donovanra vár a feladat, hogy a nemlétező tárgyalóasztalhoz üljön.