2019. január 20., vasárnap

Esélyes - (Variálós vasárnap #50)


Nyilván mert öregszem, s mert szerencsére több gyerek van körülöttem, mostanában sokszor elgondolkodom azon, milyen lesz az életük. Vajon mit hoz számukra a jövő? Ahogy látom, érdekes irányba haladunk, az önmegvalósítás soha nem volt ilyen könnyű, igaz, ehhez nem árt tudnunk mit valósítanánk meg, de tény, többé semmi sem lehetetlen. Az esély persze nem kopogtat be minden ajtón és ablakon, és néhányaknak jobban meg kell dolgozniuk a sikerért.

A 1900-as évek, s benne a világháborúk szétzilálták az addig létező kasztrendszert. Többé nem volt jelentősége, ki milyen kutyabőrrel látta meg a napvilágot, az elszegényedett dzsentri réteg lassan beolvadt a középosztályba, és nem feltétlenül kívántak nevükért házasságot kötni. A polgári családok megerősödésével egy erős középréteg jelent meg, ahonnan vezethetett út egyaránt lefelé és felfelé is. 


Jóllehet munkás családból származom, a családi legendárium szerint nagyanyám grófi származású volt, akit kitagadtak azért, mert hozzá ment a nagyapámhoz. Gyerekként azt láttam, hogy mindenki, tényleg mindenki dolgozott, nagyjából reggeltől estig és ez a normális. Dolgozni kell, mindegy mit, de magadnak kell előteremtened az élethez szükséges pénzt. És ha megcsinálod a szerencsédet, senki sem fog lenézni érte. Hogy miből szerezted a vagyonod, többé nem számít, mert az társadalmi státuszt ad és ezzel együtt elismerést is. Viszont ahogy írtam feljebb neked kell megdolgoznod érte. A magam részéről ezzel léptem ki a munkaerő piacra, ha beleszakadsz, ha úgy érzed, nem bírod tovább, akkor is muszáj! Ha vinni akarod valamire, nincs más választásod!

Tehát önmegvalósítunk. Csakhogy teljesen máshogy képzelem én el ezt a folyamatot, és máshogy a mai húszévesek. Azt meg elképzelni sem tudom, a mostani ötévesek hogyan fogják. Nemrégiben olvastam, ha mindenki nekiállna valóra váltani az államit, akkor senki sem lenne, aki autót szerelne vagy takarítana utánunk. Ezzel nem értek egyet. A helyzet az, ha valamit jól megfizetnek, arra mindig akad jelentkező, még akkor is, ha korábban méltóságán alulinak érezte, és ezzel visszajutottunk a korábbi gondolathoz, miszerint a pénzből egzisztenciát építhetsz, az egzisztenciád meg biztos talajra helyezheti az életed. És igen, utána talán majd álmokat is vehetsz. 

Figyelem a környezetemben lévő fiatalokat, őket, akiket Y , Z  és alfa generációnak hívnak, és a magam X-ével, változó arányban ugyan, nehezebben azonosulok velük. Számomra mindig is egyenes volt, mit szeretnék, nem voltam tévelygő fiatal, aki csak azért dolgozik, hogy legyen pénze utazni vagy inni. Nem álltam neki keseregni 20-évesen azon, hogy merre visz az életem, mert adott pillanatban mindig jó sínen haladtam. 


Igaz, gyerekkorunkban nem is álmodoztunk arról, hogy elrepülhetünk ide vagy oda, és hiába vált a 20-as éveim elején elérhetővé, olyan ára volt mindennek, amit nem tudtam volna megfizetni. Az első munkahelyemen tizennyolcezret kerestem. Szóval nem, sosem kaptam rá az ízére. Lefoglalt, hogy letörlesszem édesanyámnak a szekrénysoromat, hogy kifizessem a rezsimet, ruhát vegyek magamnak, és ezzel kész, el is ment minden keresetem. Nem volt megtakarításom, nem jártam nyaralni, de volt hova hazamennem és úgy éreztem, halad az életem. És talán csak ennyi kellett.

Nem volt természetes repülőjegyet foglalni, és összedobálni néhány ruhát egy hétre. Egyébként maga a nyaralás sem volt megszokott dolog abban az értelemben, hogy eljártunk mondjuk a Balatonra vagy a Velencei tóhoz. A mi köreinkben ezek nem voltak normális, megengedhető dolgok, amikor kicsi voltam a szüleim nem tudtak négyünknek befizetni valahova egy hétre. Amikor pedig már megtehették volna, nem maradt rá idő. Jártam a vidéki rokonokhoz, kétszer voltam szanatóriumban, egyszer édesanyám cége táboroztatott, és kétszer, egész gyerekoromba kétszer voltunk közösen nyaralni. Az a helyzet, nagyon nehéz átlépni ezeket a korlátokat. Huszon évesen, amikor a bulizós korszakom javában tartott, akkor is legfeljebb inni jártunk a haverokkal, és nem is akartunk többet. Nem merült fel, hogy ugorjunk le a horvát tengerpartra egy hétvégére, mert senkinek nem volt rá pénze, de nem is fájt a hiánya.

Talán mert a világ nem jött velünk szembe minden oldalról, és nem harsogta a képünkbe színesen és villogón, mi az, amit soha sem érhetünk el. Bizonyos szempontból az egy nyugodtabb élet volt. Közben a ma felnövő generációk már azt látják, azt hallják, hogy bármi lehet belőlük, és minden, komolyan minden lehetséges. Így koránt sem csoda, ha megpróbálják kitárni a kezüket azért a toronyóráért lánccal. Nincs ezzel sem baj, az élményeinket nem veheti el senki


Kicsit irigylem a nemtörődömségüket, a tét nélküli kalandozásaikat, mert én sosem voltam, sosem tudtam ilyen lenni. Csakhogy azt is látom, mit tesz ezekkel a fiatalokkal az, amikor nincsenek sikerek, célok, mikor nem haladnak semerre, mert nem találnak utat sem. Ahogy azt is, sokan közülük tényleg elhitték, hogy nekik jár minden. Járna az az élet, amit elképzeltek, járna egy jobb ruhatár, hétvégi kiruccanások, elszórni való pénzkötegek. Járna, csak nincs! Ami természetesen sosem a saját, hanem mások, leginkább a szülei hibája - tisztelet a kivételnek. És miközben ezt nem tudom teljességgel elfogadni, azért az mégis csak a szülők hibája, hogy sok lehetőséget hajtó fiatal teljesen magára maradt  az álmaival, hiszen a szüleiket lefoglalta, hogy megtalálják a helyüket a rendszerváltozás után létrejövő, rohamosan változó világban. 

Elmúltam negyvenegy is, és nem jártam be a világot, de még a negyedét sem, jóllehet egy viszonylag kényelmes, nyugodt életet biztosítok magamnak, a kimaradt dolgok nem az Y generáció hibája. Azt hiszem a sajátom, amiért nem is vágyom rá igazán. Az biztos, hogy nem a szüleimé, mert jómagam az átkos végén születtem ugyan, de ők derékba kapták. Úgy látom, jó ez az élet, a sok lehetőség, az, ahogy próbálgathatjuk a szárnyinkat, és nem számít ha petúniára esünk, mert kezdhetjük előröl, csak nem szabad elfeledni közben, kik is vagyunk. És persze nem ártana nevelni - de legalább példát mutatni - a gyerekeinket, mert nyugdíjas korunkban már késő lesz reklamálni. És az sem az ő hibájuk lesz.   

4 megjegyzés:

  1. Jó ez az írás! Én is X-es vagyok, az Y-osokkal még tudok azonosulni, de ők még szerintem nagyjából a földön járnak. A fiatalabbak nagyon érdekesek, de biztos vagyok benne, hogy meglesz a böjtje az életszemléletüknek. A minap véletlenül láttam egy reklámot, ami az egész korszellemet jól jellemzi: valami kölcsönnyújtó cég kínált akciós kölcsönt az ünnepek utáni kiköltekezésre....:-o Minden lehetséges, minden megoldható azonnal vagy gyorsan, de hosszútávon nagy ára van.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi! :) Az Y eleje teljesen rendben van, a közepe még úgy ahogy, a végével viszont nem minden esetben kerülök összhangba. Igazából ez így normális, próbálok nyitott és megértő lenni, elfogadni az ő álláspontjukat és jó napokon tényleg értem. Rosszabbakon csak csodálkozom, de ugye ez is miattam van, nem miattuk. :)
      Minden egy karnyújtásnyira került, a hitel és az álmok egyaránt. Csak mindig az a kérdés ki melyiket éri el előbb. És "tök jó", hogy mindenki, de még a reklámok is ismerik a megoldást a problémánkra. A költs kevesebbet helyett jobb szlogen a költekezz ki, majd mi fizetjük helyetted. Persze végső soron mindig mi fizetünk, de abban adott pillanatban mégis jó ötlet. Mindenki megtanulja a saját kárán... Azt hiszem. :)

      Törlés
    2. Pontosan! El sem tudja egy bizonyos réteg képzelni, hogy milyen jó érzés néha visszafogni magunkat és abban látni az értéket. Az egyszerűségben, a kevesebben. De egyszer talán majd megértik. (A kevesebbről jut eszembe: ma beavattam a gyümölcsös vászonzsákomat a Lidl-ben és nagyon jól működött, a pénztáros lány szerintem már ismerte a jelenséget :D)

      Törlés
    3. Talán azért nem, mert ehhez kell már némi érettség, meg példa előttünk, és szabad gondolkodás, saját vélemény ahhoz, hogy függetleníteni tudjuk magunkat a kell-től.

      Juhú a pénztároslánynak, és hajrá neked! :) Mondtam én, hogy jól fogják venni az akadályt. ;)

      Törlés