2012. október 30., kedd

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Mr. Rochester, meg tud nekem bocsátani?!

A történetet kicsit messziről kell kezdenem, de hát ismertek. Bőbeszédű vagyok, és  alighanem még a teremtéstörténetet is úgy kezdeném: Isten felébredt egy vidám hajnalon (ez akkoriban történt, mikor még a napoknak nem volt nevük), és úgy érezte, szükség van egy olyan helyre, ahol az álmában látott kedves, két lábon járó, tudatlan és csupasz lények felszabadultan játszhatnak. Egy csipet csodát, port, csillagokat, égitesteket, meg halomnyi más hozzávalót vett elő szerszámos ládájából, és elkezdte megtervezni kedvenc babaházát.

Tehát nagyjából két hete már, hogy egy baráti társaságban szóba került az egyik idei sorozat. Természetesen a magam módján rendkívüli rajongással ecseteltem, miért való épp nekem, amire az a felelet érkezett: Ez fura. Pedig nem is te vagy  a célcsoport. Bár már nem emlékszem pontosan a -tól -ig-ra, de kiderült, hogy 20-as éveikben járó férfiak számára készítették, ami ugye nem én vagyok.
Oké, de akkor mégis mi vagyok? Harmincöt éves nő, fura ízléssel. És ugyan hol van az megírva, hogy én nem szerethetek mást?! Miért van az, hogy a szingliket és egyébként a háziasszonyiakat is beazonosítják egy stílussal és mást nem is lehet?
Miért kell nekem könnyes, megható, szerelmetes drámákat néznem és olvasnom? Mi van akkor, ha nem léteznek tiszta csoportok? Sőt, mi van, ha akadnak átfedések? Na?

A gondolatot tovább fűzve azért rájöttem valami nagyon különösre. Hónapok óta nem néztem semmi csajosat. Csak akciófilmekre jártam, sorozatgyilkosos könyveket olvastam, rockzenét hallgattam. A boldogsághormonként funkcionáló k-popot is elhagytam jó ideje, és doramákat is vagy ezer éve néztem már (Az ázsiai romantikus vígjátékokon ugyanis régebben igen jókat tudtam szórakozni.). Jelenleg semmi lágyság nincs az életemben.
Mondjuk, vontam meg a vállam, nem is oly nagy baj ez. Úgysem szeretem a romantikus, csöpis cuccokat. Csakhogy, ismertem be ezen a ponton, ez nem teljesen igaz.

Így esett, hogy a barátnőm rám csodálkozott, mert hát én tényleg imádom a klasszikusokat. Akkor is, ha nem olvastam sokat. Mégis, Jane Eyre az egyik kedvenc könyvem.

Jane nevelésének gondja szülei halála után nagybátyára, a férfi távozásával pedig annak özvegyére száll. A kevély Mrs. Reed nem szívleli a szókimondó lányt. Saját gyerekeit többre becsüli hiába elkényeztetettek és ostobák. Idő kérdése volt csupán, hogy az árvát intézetbe adják, mégpedig egy elég kegyetlen, zord nézeteket valló lelkész álltak felügyelt intézetbe, amit csak a csodált igazgatónő képes elfogadhatóbbá tenni.

Az idő azonban telik, a dolgok pedig, természetükből adódóan változnak.  Jane okos, szorgalmas diák, és utolsó két intézetben töltött évében már maga is tanár. Amikor elhagyja Lowoodot, elszegődik Thornfield Hallba, Edward Fairfax Rochester gyámleányának nevelőnőjeként. A férfit körüllengi valami hatalmas, sötét titok, ami lassan felemészti, miközben van benne valami rendkívül vonzó és felkavaró.

Muszáj volt a bennem lévő nőt is megetetnem, miután a gyermekről és a férfiről oly jól gondoskodom. És ha már eszembe jutott, hamarjában meg is néztem A büszkeség és balítélet 1995-ös sorozat feldolgozását ( Mr. Darcy, ó!), és a 2011-es Jane Eyre filmet( Michael Fassbender, te jó ég!). De nem bírtam magammal, előkaptam a 1972-es kiadású könyvemet, mert a késztetés, hogy olvassam, erősebb volt annál, mint amit könnyedén figyelmen kívül hagyhattam.

Olvasni épp olyan varázslatos volt, mint első alkalommal. Nem rég azt mondtam 15 évesen vettem kézbe először, de utána számoltam és becslésem szerint minimum két évet tévedtem.  Nagyjából tizenhárom lehettem, amikor a szívemet, akkor másodízben, adtam át egy könyvkarakternek. Az első természetesen Drakula volt (hamarosan újraolvasom), a második pedig Mr. Rochester. Szóval... Mr. Rochester, meg tud nekem bocsátani, hogy az utóbbi évtizedben oly kegyetlenül megfeledkeztem önről?

A közhiedelemmel ellentétben ez nem egy romantikus, vagy pusztán romantikus könyv. Az akkori korral élesen szemben álló női karakter megkapó, őszinte és kendőzetlen tükröt tart a mindennapok elé. Az akkori szokások, a nők helyzete, kiszolgáltatottsága, társadalmi elvárások és a szégyen mind velejárói voltak a viktoriánus világnak. Többet számított, ki és mit gondolt, mint a tényleges helyzet, amin még Jane maga is csak nagy sokára tud felülemelkedni.
Emlékszem, mennyire nem értettem, ha szeretik egymást, mit számít az a néhány akadály? Miért szökik meg Jane, miért töri össze az én Edwardom szívét? Persze most már tudom. Valószínűleg akkor is értettem, csak a gyermeki, őszinte énem lázadozott.

Jane egyes szám első személyben mesél az életéről, annak fontosabb álomsásairól. A kegyetlenségről, a fájdalomról és a boldogságról is. Bár ő maga egy átlagos, az akkori igényeknek talán kissé csúnyácska női alak, de belső ereje, határozottsága, az ahogyan hangoztatja önálló akaratát, koránt sem mindennapi. Alighanem ez az, ami Mr. Rochestert ráébreszti, mire van szüksége. A férfi már tizenöt éve él hazugságban, nem mellesleg jóval idősebb Jane-nél,  és a lány ártatlansága, határozott, tiszta világnézete olyan kuriózum, ami meglepi, és egyszerre el is bűvöli.

Érdekes, hányszor, hányféleképpen hangzik el, hogy egyikük sem szép. Nos, mint írtam Jane véleményem szerint talán csak átlagos, ellenben a szeméből sütő elfojtott tűz egyáltalán nem az. Mr. Rochester pedig minden jel szerint olyan alkat, akire ma azt mondanánk, rendkívül férfias. Az akkori szépségideálok manapság talán kissé nevetségesek lennének, miközben Jane és Edward maradna az, aki. Egy határozott és eltökélt nő, aki mégiscsak törékeny és lágy, valamint egy impozáns, erős és kissé kegyetlen férfi, aki olyan őszinte odaadással képes szeretni, ahogy csak kevesen. Két sérült ember, akik együtt éppé válnak.

Számos hozzáértő lát a könyvben számtalan szimbólumot. A rejtett szexualitást épp úgy, mint a felnőtté válását. Hát én nem tudom. Bár jó voltam irodalomból, ez a része a dolgozataimnak mindig a belehazudás érzetét keltette. Tagadhatatlan, hogy ott húzódik a felszínen, de egy bolond nő mitől nem lehet az, ami? Egy bolond nő.
Eközben azért mégis ott van, míg Rochester szemében Jane a megtestesült nő, pedig ő azzal vádolja, hogy lélektelen automatának nézi, addig St. John Rivers csak egy eszközt lát benne. A gyorsan tanuló, szorgalmasan dolgozó robotot, és pusztán erre van szüksége akkor, amikor megkéri.
Mekkora különbség van a két férfi között! A tiszteletes szép, művelt és elhivatott, miközben Edward vonásait baltával faragták, széles vállú, szellemes társaság, de szeszélyes és néhol kegyeleten. Mégis az a furcsaság derül ki,  hogy Rivers az agresszor. Uralja a nőt, kegyetlenül. Csak azt akarja tőle, amire szerinte egy jó nő való, tehát igazából az akkori értékrend szerint minden, amit tesz jogos, mégis ezzel megfojtja Jane-t és a benne lévő életet. Közben pedig Rochester az égig emeli és magasztalja, babusgatja és kincsként kezeli. Szóval ki itt a hittérítő, és ki az oroszlán?

Az azonban tény, hogy azok az alapok, melyeket akár a Brontë nővérek, akár Jane Austen lefektetett, a mai napig kötelező érvényű. Adott egy nő és egy férfi. A férfi szellemes, önérzetes, odaadó és igazi macsó. A nő rendszerint szürkébb mellette, de ez legfeljebb csak külsőre igaz, vagy még arra sem. Jön néhány áttörhetetlennek tűnő akadály/félreértés, de a végén mindenki elnyeri méltó jutalmát, vagy nem.

Jane és Edward riposztjai már-már a Mac-Barrons párost vetítettek elő. Mert igen, ezek azok a bizonyos kezdetek. Sokkal műveltebb, bonyolultabban, szebben fogalmazott, de néha épp olyan csípős és az adott korszaknak megfelelően szabad szájú.  Ezeken felszabadultan nevettem, és hát ne szépítsük, sírtam is ahol kellett.

Természetesen imádtam minden pillanatát. Még akkor is, ha az én kiadásom lapjai már sárgák és merevek. Azért megjegyezném, hogy negyven évvel ezelőtt tudtak könyveket készíteni. Még mindig masszívan egyben van. Nem jár ki egy oldala sem, a ragasztás és varrás is tökéletes állapotban maradt. Az anyaggal borított keménytáblás borító fénye megkopott ugyan, de számomra így is szép.
Különben nem értem, hogy némely kiadásban a fordítók: Ruzitska Mária, Görgey Gábor. Máshol meg csak Ruzitska Mária. Ki tudja, hogyan van ez? Mindenesetre gyönyörű nyelvezettel fordított, fantasztikus könyv.

Most is ugyanolyan jó volt, mint gyermekkoromban. A világirodalom gyöngyszeme! Nem tudtam szabadulni a hangulatától, és ráadásul nem is akartam. Elhatároztam, hogy ezentúl rendszeresen juttatok a belső nőcimnek valami finomabb falatot. Szóval újra k-popolok és előhalászom a klasszikusokat is.

10/10

Kiadó: Európa Kiadó
Fordította: Ruzitska Mária, Görgey Gábor


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése