2011. május 19., csütörtök

Job 1.2 - avagy véres torkú motivációs levél

Miközben szörfölök az állásajánlatok között és igyekszem hihető motivációs levelet füllenteni (a hazugság olyan csúnya szó), zajlanak helyben is az események. Amit különben össze tudok foglalni egyetlen mondatban. Imigyen: jelenleg egyetlen egy dolog biztos,  hogy  minden bizonytalan.

Mielőtt bárki felhördülne, ez bizony jó hír! Nagyon olybá fest, aki időt nyer, életet  nyer és perpillanat ez a lehető legjobb dolog.

Eme kitérő után, vissza az ördögi és kegyetlen motivációs levélhez!

Aki ezt kitalálta, valószínűleg születése pillanatában (nem kizárt, még előtte), eladta lelkét az ördögnek. Az is lehet, hogy a pokol forró bugyraiból szállt fel erre a mérsékelt, ámbár meglehetős tüzes érzelmeket és helyzeteket produkáló kéregre. A gyehenna ehhez édeskevés. Ha momentán nem is ég az öröklétig, majd fog!

Miről is van szó? A motivációs levél nem kisebb szerepet lát el, mint győzködésünk eszközévé válik minden ismeretlen felé. Alátámasztja tökéletességünket, amivel minden munkáltató álmává válunk. Sőt, álmodni sem mertek ilyen. Nem csak utolérhetetlen, csoportjátékos, önzetlen, a munkájának élő kollegát, de önállóan dolgozó, kreatív, független embert nyertek személyünkben.  Vagyis tudok dolgozni egyedül, de kiváló vagyok társaságban. Magam oldom meg a konfliktushelyzeteteket, miközben hűségesen és pontosan követem az utasításokat.  Ajjaj!
Telve vagyok korszakalkotó ötletekkel, amiket úgy valósítok meg, hogy  nem valósítok meg semmit sem.

Kissé meg vagyok zavarodva. Persze ez nem a jelen helyzetnek köszönhető.  Mondhatnánk, születési rendellenesség, amely mégsem vigasztal.

Egy csomó személyzetis (Ups! HRS, munkaügyes, humán politikás.) teljes lelki nyugalommal arra  kér, hazudjunk neki.  Senki sem gondolhatja komolyan, hogy minden jelentkező kiváló munkaerő, nagyszerű alkalmazott, konstruktív és józan ítélőképességű, problémamegoldó és kerülő! Még a kilencéves unokaöcsém is gyanúsan csillogó szemekkel olvasná e leveleket. Nem a meghatottságtól, ellenben a kétségbeeséstől!
Jómagam is összedobtam két remekművet, és az a minimum, hogy szociálisan magasan érző, etikailag példamutató, munkámat tekintve felülmúlhatatlan vagyok. Vitatkozzon velem, aki akar, bárkit meg tudok győzni (feltéve, hogy behívnak beszélgetésre).

Szinte látom, ahogy a temetkezési vállalkozónál ömlik a sok együtt érző, vigasznyújtó, pszichológiai képzettséggel rendelkező önéletrajz. Valószínűleg senki sem dicsekedik azzal, hogy a kedvenc könyve A nekrofil (Gabrielle Wittkop; ha valaki olvasta mesélje el, mert a címe elrettentett), vámpírirodalmat forgat, Drakulás a pizsije is, és a fogorvosához jövőhónapra van előjegyezve műagyar beépítésére. Ahogyan a munkáltató sem azzal nyit, hogy családi kedvezményt biztosít az első elhunytra.

Olyan ez, mint az első randi. Hiába láttad korábban a partneredet (jó esetben), nem tudhatod, milyen valójában. Amikor hangosan böfög mozi közben, csak az vigasztalhat, a vak sötétben négykézláb kiosonhatsz. Talán észre sem veszi...

Ezzel a gondolattal egy könyves cégnek hosszan ecseteltem, minő gyönyört jelentene számomra ez a munka. Én lennék az ideális, hiszen a könyvek szeretete genetikailag kódolt. Nem csupán munkaként tekintek rá, hanem igazi élvezet forrásként. Nem tértem ki a perverziómra, gondoltam az már sok lenne, és valójában nem is ennyire fellengzősen, de tényleg ezt írtam. Ha ezek után mégsem vesznek fel, akkor van valaki, aki jobban tud vetíteni.

Igen ám, de mi van akkor, ha felvesznek, majd közvetlen utána kiderül, hogy bár nem böfög hangosan, mégis a főcím alatt fújja az orrát, végig kommentálja a látottakat, nevet, ahol sírni kéne, és azt hiszi, egymásnak vagytok teremtve?

Fogas, ravasz kérdés...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése