2011. május 27., péntek

Életem megrontója

Nos, aki még soha sem osztotta meg otthonát egy másik élőlénnyel, nem is igen érti, miről lehet szó. Nevezetesen a házi kedvenceinkről, akik kissé komolyan veszik magukat és rendkívül lekezelők velünk szemben. Igen, a macskákról beszélek.

Jómagam erősen kutyapárti voltam. Kilencévesen kaptam egy fehér alapon barna foltos, kis jószágot, akivel tizennyolc évig boldogítottuk egymást, és akin édesanya könyörült meg, mert nem tudtam rászánni magam az elaltatására.

Szegény Picurom, azon kívül, hogy úgy festett, mint egy nagyon szőrös mini tehén, hűségesen csavargott velem fiatalságom hajnalán, öregségére (három sérvnek köszönhetően) a lépcsőkön legfeljebb lemenni tudott, fel rajta már nem jutott.

Képzeld el azt a helyzetet, mikor egy faházban alszol. Éjszaka van, néma csend, csak a bogarak motoznak. Ekkor egy nyolcvankilós komondor, mintha mopedet rúgtak volna be,  elkezd horkolni . Pont a fejednél lévő fal külső oldalán. A nyolckilós  kutyus, a fejeddel egy vonalban, az ágyad mellett visszhangozza. Csodásan fantasztikus élmény!

A pandúrokra visszatérve, macskusz házikusz mindig is volt a telken. Közel volt az erdő, mindenféle jószágok masíroztak be a tél közeledtével. Egér, patkány, nyest, sündisznó. A sor végtelen. Az egerek miatt macska márpedig kell! Én nem félek a mini patkányoktól,  de édesanya képes klasszikusan visongva ugrálni. A macska nem is lelhetett vita tárgya.

Cicukák jöttek-mentek. Szerettem őket, hízelegtek, ha kellett valami, és derekas szolgálatot láttak el a ház körül. Nem ápoltunk szoros kapcsolatot, de azért jók voltak nálam egy kis simire, én pedig bevágódtam a megdorombolandók jegyzékébe. Békésen éldegéltünk efféle távolságtartó kapcsolatban, mígnem majdnem tizenhét évvel ezelőtt, egy ismerős beállított Banyussal.

A jószág nagyon félt, elég rossz állapotban volt. Teljesen fekete, tömött szőrös pofájából, sárga szemek ragyogtak ki. A testén tíz centis szőrtincsek álltak szanaszét.  A hatalmas férfitenyérben összehúzódva egészen aprónak tűnt és folyamosan reszketett.

Kifejlet példány volt, sanyarú, utcán töltött hónapokkal a háta mögött. Egy asztalos fogadta be, de a gyermekei folyton szekálták és nyúzták , ő maga sem tudott megfelelően gondoskodni róla. Így, mint faj macskát(nem az, bár ez nem von le az értékéből), beszámolta egy fuvar költségeibe és a fuvarosnak adta. Ő pedig, a szüleim ismerőse volt. Elhozta nekünk ajándékba, már ha kérjük.

Belenéztem a szemébe, a félelemtől megzavarodott állatra és azt mondtam: anyu tartsuk meg!

Így került hozzánk.

Az első, amit tudni kell egy macskáról:

Amikor egy kutya rosszat tesz, a bűnjelbe nyomod az orrát egy –két alkalommal. Megtanulja, hogy többet nem tesz ilyet. Ha a macskával ugyanezt teszed, megtanulja, többet nem csinálja... ha a közelben vagy.
Óriási különbség ez emberek!

A pulton, asztalon, ablakban szteppelés alap. Mondhatni, munkahelyi követelmény. A keresztségben Kormos nevet kapó cicó kerti macs lett ugyan, de éjszakára gyakran bekéredzkedett, amikor tört és zúzott. Nem volt olyan kicsi hely, ahová, véleménye szerint legalábbis, ne fért volna be. Sorra rombolta a porcelán díszeimet. Jómagam, az érzelmi értékük függvényében tartottam haragot, néhány napig, vagy akár hétig is.

Különösebben nem zaklatta fel.

Először is nem tetszett a neve. Kormos. Ehh! Fantáziátlan. Nekem a fekete szőrös pofáról és a villogó szemekről egy híres méregkeverő, Lucrezia Borgia ugrott be, így én Lukréciának hívtam, a nagyikám Lízikének. Szerencsétlennek van egy tucatnyi neve, amikre nem feltétlen hallgat, azonban csodával határos módon, a hűtőajtó hangján pöpecül ért.

Amikor költöztem, ő jött velem. Öreglány volt már, elmúlt tizennégy. Lenyugodott, egy baleset következtében pedig egészen megszokta a benti létet; és mivel inkább vált szobacicává, mint kerti vadásszá, nem okozott gondot a beilleszkedés sem.

Neki. Nekem voltak aggályaim, mert azért térült fordult, kiment az udvarra, de a 33nm alapterületű lakásban nem sok helyre kirándulhat.

Amire egyből rájöttem, hogy olyan, mintha a feleségem lenne.

Mikor hazaérkezem az ajtóba vár, és elkezd kerregni. Levegőt sem vesz, be nem áll a szája. Csak akkor hallgat el, amikor vacsorázunk. Ha tőle függne, folyton hajtana dolgozni, aggódik a betevőjéért. Örökösen elégedetlen, találgatnom kell, mit szeretne, mert ha nem tetszik valami, olyan mélyen lesajnál, hogy komolyan szégyellem magam. Kizárólag akkor közeledhetem hozzá, ha kedve van. Különben hátat fordít, és ha továbbra sem tágítok belém harap. Azt még nem közölte, hogy fáj a feje, de ez nyilván a nyelvi akadályok számlájára írható.

Az ágyneműtartóban ágynemű nem lehet, mert az az ő helye, az ablakból kopjanak a virágok. Ha máshogy nem megy, hát törjenek. Kétszer vacsorázik, de még jobb, ha háromszor. Az udvar az ő területe, örüljek, ha kienged.

Ja!  A legfontosabbak!

Nem szereti:

- az idegeneket;

- a hangoskodókat;

- a gyerekeket

- és a férfiakat.

Valójában a két utolsó pont a best. Mint mindenhol, itt is létezik pár kivétel.

Élet ölében halálosan jól elvan. Igaz, ha rosszul mozdul a vére bánja. Professore barátomat körülrajongja, kölcsönösen udvarolnak egymásnak, de a fiatalember nem hajlandó ölbe venni, így kicsit megrekedt a kapcsolatuk.

A keresztfiamnak megengedte nyolc hónaposan, hogy megsimogassa, bár a bátyámhoz nem ment oda. Én lehívtam. Lukrécia leült a lépcsőn és nem fordította el a fejét, amikor kinyúlt a legény és kétszer megtapicskolt a feje búbját.

Az a pillanat, igazi epic volt. Lukrécia ült és felnézett. Egyenesen a kisgyerek szemébe (a macskák nem díjhazák a farkasszemezést), a gyerkőc  pedig vissza rá. A kis ujjait laza ökölbe szorította, és elkezdte dörzsölni. Nagyon készült arra a simire. A cicus rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rá.  A bátyám ezt rossz jelnek vette és hátralépet. Mondtam, hogy hagyja! Engedni fogja. Biztos voltam benne, ugyanis észleltem a jeleket, bár ilyet még soha nem láttam. Az én macskám, aki a barátnőmék látogatása után, két hétre beköltözött a fürdőszobába (Ott heverte ki a fáradalmakat, ami nem is lett volna nagy baj, csak éppen közelharcot vívtam vele a  kád használati jogáért.), engedte, hogy megérintse egy gyerek a feje tetejét.

Elég veszélyesnek ítélte meg ahhoz, hogy amikor megérkeztek elbújjon, mégis kegyet gyakorolt.

Azelőtt, a legtöbb amire hajlandó volt, hogy az unokaöcsémmel egy lépcsőfokon ült. Igaz annak is  a másik végén, és nem érhetett hozzá. Lassan változnak a dolgok.

Különben, akkor ment el végleg az eszem, amikor olyan nyakörvet vettem neki, amin csengő van. Azt gondoltam jó ötlet, mindig tudom majd merre gengszterkedik. Azelőtt nyakörve sem volt. Amikor a városba költöztünk, kapott egy névtáblát. Biztos, ami tuti!

Néhányszor megrázta a fejét, vagy háromszor beszüntette a nyargalászást, aztán nem érdekelte többé. Most pedig, olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy amikor este, szigorúan a két vacsi között, lenyom nekem egy vad csörtét, szimultán hallgathatom a nyakörvén, valamint a labdában lévő csengőt. Az utóbbi pattog is. Zseniális!

A hölgy nem érzi szerencsére a korát. Este közeledtével egyre aktívabbá válik. Jön a játszás, a legyekre, pókokra vadászás, és az én szórakoztatásom. Ehhez a részhez nagyjából éjszaka kettő tájékán érünk el. Körülbelül akkor, amikor éppen elaludtam. Oda bújik mellém és meglökdösi a karomat. Erre morgok valamit, így a kezembe fúrja a fejét. Messze vagyok az ébrenléttől. Megnyalja a kezem. Ilyenkor kezd éledni a tudatom. Nagyon recés nyelve van. Mivel a reflexeim még nem járnak csúcson, nem reagálok rá. Ettől teljesen elszállhat az agya, mert belém harap. Olyan édes!

Sötét éjszakákon arra is volt már példa, hogy tíz körömmel dagasztotta a fejbőrömet és boldogan dorombolt hozzá. Amikor a fájdalomtól felüvöltöttem és félkómában felültem, megsértődve elvonult. Tüntetőleg rám sem nézve bevackolta magát a polc és egy papírdoboz közé.

Ha megsértem, mert éppen fájlalom, hogy végigszántotta  a lábszáramat, esetleg nem értem haza időbe(csúszik a vacsi), netalán elutazom és egy éjszakát egyedül tölt, hátat fordít és tüntetőleg másfele néz akkor is, amikor enni adok neki.

Néhanapján, szőrköpő időszakot élük, ami különösen guszta. Viszont, ha bent marad, akkor beteg lesz. Ültettem neki cicafüvet. Na, nem beszív tőle, már így is fel van pörögve (hiperaktív Killercat), csak rendbe tartja a gyomrát. Mindenki jobban jár. Mondjuk tegnap megfedve érzetem magamat, mert a fű már elég hosszú, egyedül annyit nem legel le. Csúnyán szemrehányt a tekintetével, megyek is és visszanyírom.

A macskák önérzetesek. Csak akkor ül a lábamhoz, ha beteg, vagy közeledni érzi az étkezési időt. Ha egyszer elkezd nyávogni, perpetuum mobile módjára, sosem áll le. Olyankor dorombol, amikor neki tetszik. A tisztánlátás kedvéért, nem a gazdája vagyok, hanem csupán a rabszolgája.

Csak Garfieldet tudom idézni: "John több nekem mint a barátom, ő az ebédjegyem".

Hogy akkor miért tartok macskát? Azért, mert szeretem. Az ember hajlamos olyasmiket szeretni, amik nem tesznek neki jót.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése