Noble, My Love

Tudom, tudom! Ezer éve nem írtam semmit, erre a sok kiváló fantasy és egyéb regény helyett, amikkel még mindig adós vagyok, sajnos maradok is, egy tingli-tanglit hozok! Nincs mit tenni! Amikor már semmihez nincs kedvem, de komolyan semmihez, a krimik és az ifjúsági regények sem kötnek le, nem gondolok az írásra, hiába örök szerelem, akkor baj van. És amikor baj van, szokatlan megoldásokat kell bevetni. 

Lee Kang Hoon a D.O.L nagyvállalat igazgatója, rendkívül sikeres, jóképű, minden lányos apa álma, egyetlen probléma van vele, eszébe sincs házasodni. Különben sem igen kedveli az embereket, a természete közelít a kiálthatatlan szinthez. Amikor elrabolják, menekülés közben belebotlik Cha Yoon Seonba, a különben életvidám, kissé szeleburdi, felvágott nyelvű állatorvosba. A nő, bár embereket nem kezelhet, mégis ellátja a sérüléseit. A minden jel szerint gengszter pasas reggelre eltűnik, ami miatt nem is sír különösen, csakhogy a neheze ezután következik; a "páciensének" az lesz a fixa ideája, hogy meg kell hálálnia a segítséget. Minden áron. Akkor is, ha a doktornő ezt nem akarja. És ha nem megy szép szóval... nos, maradjunk annyiban, talál másik megoldást.  

Ha már régóta szeretnél valami vicces, egyáltalán nem komolyan vehető, viszonylag kevés drámát tartalmazó sorozatot, ráadásul szereted az ázsiai filmkészítést, ez a dél-koreai darab érted kiállt. Hoztam én már korábban is olyan doramát, amit a környezetemben több férfi is a párjával nézett végig, és mindkét fél nagyszerűen szórakozott rajta, és szerintem a Noble, My Love is ide tartózhat. Bár 20 részes, de mivel egy webtoonbol készült websorozat, a részek hossza 16-20 perc közé esik, és ezért kicsit több mint öt óra alatt le is darálható. Ugyanakkor benne van minden, ami a romantikus vígjáték kategóriába eső doramákat jellemzi.

Nagycsoportos vagyok

Az áldóját, megint megfeledkeztem a blog születésnapjáról! Már ötéves, nagycsoportba lépett. Képes az összetett gondolkodásra, jó helyen és jól káromkodik, persze csak ha nagyon akar, de általában eszébe sem jut.
Képes hosszabb versek megtanulására, már virtuóz módon járatja a száját és néha ezzel az agyamra is megy, ráadásul alig hallani, hogy alul hiányzik egy metszőfoga. Állandóan zaklat, hogy írjak, és a szemre veti, amiért nagyjából 20 könyvvel vagyok adós. Próbálok vele türelmes lenni, de néha, bevallom, leküldöm a virtuális játszótérre homoktortát sütni.

Szóval igen, keveset írok, kevesebbet olvasok, több filmet néznek, több moziba, színházba járok, de a beszámolók rendre elmaradnak. Nincs lelkiismeret furdalásom miatta, ha majd a napok 32 órából állnak, és én nem akarom megfejelni az asztalt a tizenötödikben, na, majd akkor többet írok. Most egyelőre élvezem az életem. A kiegyensúlyozottságom, aminek hála derűsen tudom üdvözölni az újabb napokat, a hosszú sétákat, kiváló társaságot, nevetéseket, privát, csak nekem íródott történeteket, a zenét, ami kizárólag az én lelkemben képes úgy rezonálni, ahogyan sehol máshol.

Kipróbálok új dolgokat, és elhagyok néhány régi megszokást. Az életem, ahogyan az elmúlt években is, a szüntelen változásról szól, még akkor is, ha vannak olyan dolgok, amik örökre megmaradnak. Én magam alakulok, és bár kevesebb időm jut mindenre, a Napi Falat nem zárja be a kapuit. Most úgy tervezem, soha. Ha havonta egy bejegyzés születik is, ha újra visszajutok a kezdeti időkig, amikor csupán egy maroknyian olvasnak, akkor sem.
Amíg velem vagytok, addig köszönöm nektek, mert nagy szerepetek van abban, hogy eddig eljutottam. Legyetek velem türelmesek, és szeressétek az életeteket. A dolgok gyakran nem úgy történnek, ahogyan előre eltervezzük, ennek ellenére elképesztően sok csodára lelhettek benne, amikor végre elengeditek az elvárásaitokat.

Absolutely He Never Mr. Right - filmekről röviden

Ahogy egy újszülöttnek minden vicc új, úgy én is rácsodálkoztam egy sereg filmre, amikről korábban nem is hallottam. A mai választottaim mind 2015-ben készültek, és bár az utolsót biztosan adják itthon, az első kettőben nem vagyok biztos. Mindenesetre, jóllehet változó intenzitással, de kellemesen szórakoztam rajtuk.

Grantchester, azaz a krimik meg én

Ahogy az ifjúsági irodalom megvéd és elvarázsol, úgy a laza krimik szórakoztatnak. Nem kell rajtuk gondolkodni, a gyilkost mindig elkapjak a végén, a világ újra megmenekül, hála aaaaaaa pandúroknak. Minden évben, vagyis az utóbbi két évben szinten folyamatosan küzdök azzal a jelenséggel, aminek során nemigen tudok folyamatosan koncentrálni, ilyenkor szeretem olyan történetekkel körbevenni magam, amik kikapcsolnak, nem igényelnek elmejátékot, szellemesek, és hát izé, gyilkolnak benne. Az elmúlt hónapokban ezen megfontolásból, s mert az olvasás nem kötött le, ledaráltam a Father Brown és a Death in Paradise eddig fellelhető részeit. Egyik sem volt rossz választás, gyakran nevettem rajtuk, élveztem a karaktereket és a krimiket is, csakhogy mindkét sorozatból kifogytam. Na, ekkor jött velem szembe a Grantchester!

Sidney Chambers (James Norton) Grantchester anglikán lelkésze. Fiatal, szereti a munkáját, bár némileg kaotikus a szerelmi élete, és nem mindig egyszerű kijönni a házvezetőnőjével sem. Amikor gyanakodni kezd, hogy a közösségének állítólagosan öngyilkos tagját inkább meggyilkolták, felkeresi Geordie Keating (Robson Green) felügyelőt. A férfi először természetesen nem hisz neki, aztán mégis azon kapja magát, a lelkész oldalán űzi a tettest. A nyomozó hamar rájön arra, az emberek hamarabb mondanak el dolgokat egy egyházfinak, mint egy rendőrnek, tehát ez olyan kapcsolat, amiből profitálhat.

Mark Lawrence: A Hazug kulcsa (A vörös királynő háborúja #2)

A Bolondok hercege olvasása után biztosan tudtam, hogy Mark Lawrence új trilógiája is érdekes lesz, úgyhogy némi nosztalgiával ugyan, de mostanra végleg elköszöntem Jorgtól, és élveztem a hozzá képest szinte tökéletesen ellentétes karakter nyújtotta izgalmakat. Elvégre a gyáva, alakoskodó, örök túlélő Jalan komplett filozófiát épített a túlélés köré, ami minden időben és helyzetben megállja a helyét – és bár az ember folyamatosan gyanakszik, hogy mégsem lehet egy ember ennyire felszínes, hamarosan rájön, de igen, és ami a legmegdöbbentőbb, ennek ellenére szórakoztató.

Jal jól érzi magát a hideg északon, saját kocsmája van, és minden éjszakára jut egy-egy széplány is az ágyába. Épp ez lesz a veszte: sietve távozna, amire egyetlen lehetősége adódik, Snorri csónakja. Mire észbe kap, Tuttuguval együtt hárman hánykolódnak a tengeren, nyomukban csörtet a Holt Király és Kék Hölgy minden csatlósa.  És ha ez nem lenne elég baj, az északi a fejébe veszi, hogy kinyitja a Halál ajtaját, és visszahozza a családját. A makacs emberekkel nincs mit kezdeni, így Jalan megfogadja a saját tanácsát – mindig a pénzt válaszd –, és úgy tervezi, kiszáll inkább Vöröshatárnál. Aztán mire kettőt pislog, már egy völva és egy elárvult parasztgyerek sorsa is nyomhatná a lelkét… Már ha lenne neki hasonló.

Vámos Miklós: Beatles és én

Az utóbbi években gyakorlatilag a tartalom ismerete nélkül mondok igent Vámos Miklós könyveire. Eljutottam ugyanis arra az olvasói álláspontra, hogy számomra mindegy miről ír, biztosan szeretni fogom – ha másért nem, hát azért, ahogyan ír. Azért ennél a könyvnél, őszintén megvallva, először rezgett a léc…

Aligha akad ember, aki ne ismerné a The Beatles számait, és aligha akad bárki is, aki ne tudna közülük néhányat eldúdolni. Az átkosban ilyesmit hallgatni talán sikk volt, de koránt sem veszélytelen, a nyugati dekadenciát megtestesítő gombafrizurások ugyanis csak a fiatalság körében voltak népszerűek, az idősebbek veszélyt láttak bennük, és az őket körülvevő jelenségben. Bomlasztónak és erkölcstelennek titulálták, így aztán vonzónak tűntek a Szabad Európa Rádión, szigorúan titokban nevelkedett közönségnek. Tehát a cím alapján egy korrajzra, és számtalan bulizós sztorira számítottam, ám az elvárások sokszor nem találkoznak a realitásokkal. Azt késséggel elismerem, mindezek megjelentek ebben a könyvben, de akad más is: valami, amire nem készültem fel.

Charlaine Harris: The Aurora Teagarden Mysteries: Omnibus 1 (Aurora Teagarden Mysteries #1-4)

Charlaine Harrist a Sookie Stackhouse sorozat  - gyengébbek kedvéért True Blood - miatt került a figyelmem középpontjába. Nem titok, hogy imádom, a filmsorozattal ellentétben sokkal lassabb, mindig is érezhető volt, hogy az író más műfajban kezdte. Szinte az összes részben akad egy két kinyomozni való, amolyan szórakoztató, ráérős, déli módon, és ezért számomra a sorozat akkor sem vált unalmassá vagy lapossá, amikor Alexander Skarsgårdra izgult nézők mérgesen a falhoz vágták. Annyira, hogy az utolsó részt, bár többször majdnem neki álltam, mindig félretettem, nem akarom, hogy véget érjen.

Szóval valahogy így. Akcióban 10 fontért vettem meg ezt az omnibus, azaz gyűjtő kötetet, amiben a 8 részből álló sorozat első fele található, és nagyjából 3 évet csücsült a polcomon. Aztán tavaly ősszel kellett valami lazítós. Bevallom, Agathába kicsit beleuntam - valószínűleg azért mondom ezt magamnak, mert kifogytam a könyveiből -, logikus döntésnek tűnt, főleg, miután kiderült, az első két rész nemrégiben megfilmesítették, és a 2003-ban véget ért szériához az írónő hamarosan kijön egy új, 9. résszel.
A leírások spolert tartalmaznak az előzményekre nézve! 

Pittacus Lore: Tizedik küldetése (Lorieni Krónikák #6)

Annyira vártam ezt a részt, hogy még a The Iron Druid Chronicles 8-részét is csúsztattam. Hiába, az ötödik kötet vége után egyszerűen muszáj volt megtudnom, mi történt, és rendkívüli módon büszke voltam, amiért nem vetettem rá magam az angol kiadásra. Pedig ugye...

Negyedik és Sam embereket ment, közben teljesen kiégetik önmagukat, Hatodikék még nem értek vissza a Szentélytől, Sarah-ról sincs semmi hír, és Kilencedik mindenről megfeledkezve Ötödiket gyilkolja. A Mog invázió gőz erővel folyik, aki ellenáll, meghal, a többiek talán szerencsések, és fogolyként folytathatják az életüket. A kormányok tanácstalanok, senki sem tud semmit, amit igen, az megrémíti őket. Bízzanak egy csapat idegen tinédzserben? És vajon a Lorien  bajnokai bízhatnak bennük?  

Azt a leborult szivarvégét! Ezt nevezem én reea kínzásnak! Szerintem nem ís írok a könyvről semmit, mert minden ártatlan utalás spoilerek tucatjait rejti magába. Már az 5. rész is nagyon izgalmas volt, azaz én az összeset imádtam, de kellően izgi volt. Azt tessék megszorozni hárommal, és akkor járunk a valóság közelében. Az események olyan szédítően pörögnek, hogy rajongó legyen a talpán, akit nem kavarnak meg.

Dan Wells: Az ördög egyetlen barátja

Volt ugye a Nem vagyok sorozatgyilkos trilógia, és van most a John Cleaver-trilógia, ami miatt ugyan némi zavart érzek – már hogy akkor most mi a sorozat neve –, de az fix, hogy ez egy új, három részből álló sorozat első darabja. A történet az előző trilógiát folytatja, és ha szabad megjegyeznem, oly hevesen jelentkeztem érte, hogy majdnem leestem a székemről.

A Nem akarlak megölni értékelésem írása közben is jeleztem, lehetne ezt a sztorit folytatni, és egyenesen kínzásnak neveztem a befejezését, mégis, amikor egy sikeres sorozat véget ér, majd előkapják a kalapból a folytatását… – nos, én erősen kétkedem. Talán tovább lehet csavarni a szálakat, de a kérdés mindig az: érdemes egyáltalán? És hogy ne áruljak zsákbamacskát: de még mennyire!

John, Brooke-kal együtt az FBI elit egységénél dolgozik, de egyikük felett sem múlt el nyomtalanul a Senkivel folytatott kaland, nap nap után nyögik a győzelem árát. Városról városra járnak, hogy levadásszák a Sorvadtakat, de a fiú egyre inkább kényszernek érzi ezt az életet. Minden megváltozott, többé nem egyedül dolgozik, be kell tartania a szabályokat, pedig az ő módszere nem azért olyan hatékony, mert hagyja, hogy mások mondják meg, mi legyen, hiszen nála kevesen tudnak többet a sorozatgyilkosokról. Hogy most természetfeletti, avagy emberi szörnyetegekről van szó, szinte mindegy is! Az új városban a szokásosnál több ellenségbe ütköznek, ráadásul a csapatmunka megtagadja tőle a munkája igazán jó részét, a cserkészés izgalmát. És ha nem lenne elég baja, hamarosan megérkezik Vadász is, aki azon kívül, hogy összerágott emberi tetemeket hagy maga után, a bűnüldöző szervekkel folytatott fogócskában is nagypályásnak tűnik.

Az emberi természet margójára - (Variálós vasárnap #40)

Kiültek a vénasszonyok a padra, a padra.
Úgy is tudom, hogy rólam folyik a pletyka, a pletyka.
Nem kérem én a jó Istent csak arra, csak arra.
Ragassza le valamennyit a padra, a kispadra.

Ismeritek ezt a nótát? Nem? Szerencsések vagytok. Én nem csak hogy ismerem, de kimondottan a bőrömön érzem. A pletyka ugyanis, bár elkerülhetetlen minden olyan helyen, ahol többen dolgoznak összezárva, természetéből adódóan rombolja a közösséget, és az emberek hangulatát.
Az a szörnyeteg, akinek levágott feje helyett, akárcsak a hidrának, kettő nő. Különös természete, hogy futótűzként terjed, az érintet tudja meg utoljára, és kivétel nélkül mindenki részt vesz benne, akár így, akár úgy. A terjesztők,  a hallgatók egyformán bűnösek, még akkor is, ha igyekeznek egymásra mutogatni.
Azok az emberek, akik pusztán rosszindulatból kombinálnak, megmérgezik a levegőt maguk körül, de maradjunk annyiban, a pletykák mindig rosszindulatúak. Még akkor is, ha eredetileg nem áll ártó szándék mögötte. Hiszen megbánthatunk vele másokat, és meg is bántunk.