Még a levegővétel is komoly fájdalmat okozott, folyamatosan szúrt az oldala, és sebesen kapkodott levegő után. Az üres csarnok sötét és üres volt, a hatalmas tér felerősített minden hangot. Úgy hallotta önmagát, mint valami gőzfűrészt. A tetejében még a keze is remegett, és a térdei alig tartották. Annyira sietett, amennyire csak tudott. Egyáltalán nem csoda, hogy ennyire kikészült, nem szokott hozzá a futáshoz. Hiába, genetikailag nem alkalmas rá a rövid lábaival. Alacsony volt és gömbölyű, azt mondták róla a háta mögött: könnyebb átugrani, mint megkerülni. Kár lenne tagadni, a tényekkel ugyan lehet vitatkozni, ámbár teljesen felesleges.
Mi a csuda van mostanában az emberekkel? A kérdés szigorúan költői ugyan, de jelentkezzen, aki érti ezt a világot! Mert én egyre inkább nem találom benne a helyem. A napok kétharmadában úgy érzem, megérett a pusztulásra, a maradékban pedig megzavarodva örömködöm és hitetlenkedem.
Vegyünk egy átlagos példát! Csütörtökön épp hazafelé bandukoltam, meglehetős nagy kitérővel, hiszen dolgom akad a város több pontján is. Már fél hét is elmúlt, egyre erősebben éreztem, hogy korog a gyomrom, ezért vettem egy szendvicset a Múzeum körúti bioboltban. A Kálvin téren sétáltam át, az eső szépen csepegett, ezért felhúztam a kapucnimat. S miközben három táska himbálózott a vállamon, fél kézzel próbáltam kibontani a szendvicsemet. Na, ekkor láttam meg, hogy egy csapatnyi ember táblákkal álldogál a metró felüljárójánál.
Emberek transzparensekkel bennem nem ébreszt kellemes emlékeket, tehát oda sem figyelve, hosszú léptekkel, ráérősen sétálva haladtam a körút felé. A szemüvegemet otthon hagytam, ezért már egész közel értem, mire el tudtam olvasni a feliratokat: Ingyen ölelés! - szólt a hirdetmény.
Nem vagyok érintett! Szóval nem is aggódtam, annyira a kijáratra koncentráltak, hogy gondoltam, simán elslisszolok mögöttük, amikor váratlanul egy idősebb hölgy, a tábláját mutogatva elém ugrott. Kicsit meglepődtem, ezért reflexből eltettem a szendvicsem, és a szélesre tárt karok meglapogattak. Fél pillanatig tartott, aztán további szép estét kívántam az ölelgető lelkületű aktivistának, ő megfogta a két karomat váll alatt, megszorította, és azt mondta: Szebb veled a világ!
Legalább ebben egyetértünk, gondoltam szerényen, mosolyogva elsétáltam, de azért két lépés után ellenőriztem, hogy megvan-e a pénztárcám.
A kérdés inkább úgy hangozna: Mi a csuda van velem? A társadalom 2/3-a úgy éli az életét, hogy fogalma sincs arról, mi zajlik a szeme előtt. A maradékot változó aranyban teszik ki a katasztrófaturisták, és a segítő szándékú szamaritánusok. Midig van egy jó ügy, amiért érdemes harcolni, amiért fel kell emelni a hangunkat, és miközben lelkes szószólója vagyok ezen eseteknek, afféle íródeákként viszem a híreket, vannak helyzetek, amiket én sem látok meg. Nem segíthetek mindenkinek, nyugtatgatom magam, és valahol ez igaz is, de miért nehéz azt elhinnem, hogy ismeretleneknek jól esik ismeretleneket ölelgetni az utcán?
Talán mert többet halljuk az ellenkezőjét.
2012-ben, sok százezer vagy millió társammal együtt izgatottan vártuk A sötét lovag trilógia befejező részét, a Felemelkedést.A film nem volt tökéletes, fél órát kivágtak belőle a premier estén bekövetkező vérengzés miatt. A 12 halálos áldozat közül négyen olyan férfiak voltak, akik a barátnőjük életét mentették. Lenyomták őket a földre, eléjük vetették magukat, tették mindet reflexből, nem gondolva a következményekre.
Nem tudom, mit tennék hasonló helyzetben, képes lennék-e ösztönből megmenteni azt, aki velem van, vagy visítva menekülnék inkább? Mitől lesz valakiből hős? Fogalmam sincs. De aligha lehetett annak a 8 éves kislánynak, aki megmentette az öcsét egy gyerekrablótól.
Követte a férfit a bátyjával együtt, aki 10 éves, méghozzá mindenféle megfontolás nélkül. Ebben a korban a gyerekek nem feltétlen képesek összerakni a képet tudatosan, de ahhoz már nagyok, hogy érezzék, ami történik jó vagy rossz.
A kislány kiordította a tüdejét, miközben üldözte a férfit, akiről kiderült, hogy csak 15 éves. A fiú a végén letette a 22 hónapos kisfiút és elmenekült. Persze nem sokáig, már a fiatalkorúak között tölti az idejét, de nekünk vajon lett volna ekkora lélekjelenlétünk? Szakeberek szerint ilyenkor épp ez a teendő, torkaszakadtunkból kell üvöltenünk, és ez az, amire ahogy növünk, egyre alkalmatlanabbak vagyunk. Azt tanítjuk a gyerekeinknek, hogy nem kiabáljanak, viselkedjenek jól, és amikor olyan helyzetbe kerülünk, amikor az életünk múlna rajta, ha hiszitek, ha nem, az emberek többsége megnémul. Képtelen egy bizonyos szint felé emelni a hangját, ezért ezt külön tanítják olyan tanfolyamokon, ahol a gyerekeket és szüleiket okítják arra, mi a feladat krízis helyzetben.
És ha már gyerekek, íme két tinédzser, akik egy ötéves kislány elrablóját követték biciklivel. A kocsit látták meg, amit mindenki keresett a környéken. Mivel nem adták fel, a vezető pánikba esett és kitette a lányt a kocsiból.
Nos, ezekből a gyerekekből talán olyan felnőttek lesznek, akik később odavetik magukat a szerettük és a golyók közé, én ellenben megnézem a pénztárcámat, miután megölelnek.
Velem született tartózkodásom csak bizonyos mértékig képes megbízni a legtöbb emberben, idegenekben pedig szinte egyáltalán nem. Innen nézve igazán mókás, hogy kortárs segítő szerettem volna lenni, ahogy az is, hogy idegeneket szólítottam le az utcán, szórólapokat és óvszereket osztottam, hajléktalanokat tájékoztattam a nyitott melegedőkről.
A legtöbben a kétharmadot erősítjük, de néha, ki tudja miért, magunkhoz térünk, és észlelünk egy sereg dolgot magunk körül. Igazi művészet, nem visszasüllyedni a kényelembe, és erre megtanítani a gyerekeinket is.
Hiszek abban, hogy minden változás kicsiben kezdődik, és amikor a fenti történetekhez hasonlót hallok, úgy érzem, már javában zajlik. Ha akarjuk, ha nem.
Hát most éppen nem akarom megköszönni a lehetőséget Ilwerannak, mert egy Top 10-es lista összeállítása alighanem a legaljasabb feladat, amit egy betűbanger kaphat. Tuti, hogy utána jut majd eszembe valami, amit lehagytam, és ezer százalék, hogy öt perc múlva már átírnám az egészet, de az élet már csak ilyen. Mocskosul igazságtalan.
Az olvasás éjszakája után íme az én listám szabadon:
Oké, nem tudtam dönteni, kövezzetek meg érte, de hogy a csudába lehet rangsort állítani?! És persze nem a Drakula a földkergeség legjobban megírt könyve, de 9 évesen beleszerettem, nem eresztett, és akkor még nincs itt a Machbet vagy az Angyali játszma, Virginia Woolf, Tolkien és ötmillió másik. Uuuuuutálom a listázást!
Kicsit rendhagyó lesz a mai rovat, mert nem hoztam egy videót sem, amiről unásig moralizálhatnék, csak mesélnék egy kicsit, már ha megengeditek. Ha nem, zárjátok be az oldalt, mert nem jó helyen jártok.
Akik ismernek személyesen is, pontosan tudják, vannak olyan időszakok az életemben, amikor hosszas bejelentkezés és egyeztetés után kerülhet valaki a naptáramba. Nincs ez mindig így, de ha biztosan találkozni szeretnél velem, jelezd minimum egy hónappal előtte, az a biztos. Néhány barátom előre lefoglal magának fix napokat, mások fél évvel korábban jelzik, hogy jönnének, és megint mások bíznak a vakszerencsében, meg hogy épp nincs este programom, nem vagyok fáradt, hisztis és erősen embergyűlölő hangulatban. Nem könnyű velem. A családom is rég feladta, hogy kész tények elé állítson, mert abból sosem sül ki semmi jó, és csupán három embernek van olyan engedélye, amivel bármikor jöhet hozzám. Ebből ketten nem élnek vissza a lehetőséggel, hiszen jól ismernek, a harmadik az édesanyám.
Nem szépítem, szeretek így élni, és ebbe belefér az is, ha besokallok, teljesen bezárom a boltot, azaz napokig életjelet sem adok. Nem vagyok depressziós, csak esetleg fáradt, tehát azt teszem ilyenkor, ami mindig segít, elvonulok olvasni, zenét hallgattatni és írni. Elmélázok az életemen, úgy általában az élet dolgain és élvezem azt a belsőcsendet, ami végre utat talál bennem.
Mostanában nem vágyom csendre, azaz jövök és megyek, ezért erősen felvontam a szemöldököm, mikor két hete szóltak, hogy húsz éves osztálytalálkozóm lesz és szeretettel várnak. Jó vicc, programom van! Akkor most mi van? Végén csak pénteken délben döntöttem el végeleges, hogy elmegyek, mert ha nem teszem, nagyon megbánom. Mivel alighanem én vagyok a világ egyik legrosszabb barátja, alig vették zokon, amiért lemondtam az estét, sajnos hozzászoktak már, és ezen azért érdemes lenne elgondolkodnom...
Szóval hazajöttem, beültem egy kád vízbe, kissé fáradt voltam - nem csak a hét volt hosszú, bár tény, hogy nem volt rövid sem, viszont előző este csapatépítő ivást tartattunk néhány kollégával -, és egyszerűen elszenderedtem a kádban. Gondoltam is, hogy ez igazán fényesen kezdődik, a szememet is alig tudtam nyitva tartani, már különben is késében voltam, valahogy mégis összeszedtem magam. Némi vargabetű megtétele után - mert természetesen összefutottam egy ismerőssel - csak megérkeztem, és rendkívül meglepett, hogy:
1. örülnek nekem;
2. rengetegen jöttek el.
A jelenlévők 95%-át húsz éve, a maradék ötöt 19 éve nem láttam, ezért aztán némileg megdöbbentett, hogy jönnek vissza a nevek, emlékek. Persze sosem voltam túl népszerű, már rég rájöttem, hogy a legtöbb osztálytársammal szinte egyáltalán nem, vagy csak igen keveset beszélgetem, és ha nem lett volna az általános iskolai barátnőm, aligha vettem volna részt bármiben is. Nem jellemző, hogy hívtak volna magukkal, és ez nem panasz, nekem sem volt igényem rá. Nem voltunk kiforrt személyiségek, de jómagam már alighanem ekkor is egy kicsikét furcsa lehettem. Sokat olvastam, hétfőnként nem ettem semmit, csak ittam, szívesebben üldögéltem egyedül, nem voltam se túl mogorva, se túl kedves, ó, és egyszer félévre vega lettem, bár nem hiszem, hogy ezt bárki is észrevette. Az otthoni életem egészen más volt, mire hazaértem a szüleim már aludtak, a bátyám, ha otthon is értem, hát tudott hallgatni. Levittem a kutyát és aztán órákat csavarogtam néhány kutyás barátommal. Ők mind kicsit különcök voltak, egy-két vagy akár több évvel is idősebbek nálam, tökéletesen éreztem magam köztünk, és nem gondolom, hogy akkor tudatában voltam annak, mennyire kívülálló vagyok. Legalábbis nem emlékszem rá, hogy fájt volna.
Egy csomó jó emlékem van, és egy seregnyi rossz, alapvetően szerettem az iskolát és az osztálytársaimat, csak én sosem voltam túl szélsőséges, ha érzelmek kifejezéséről volt szó. Tényleg elképedtem azon, ahogy többen átöleltek, mert én még mindig nem vagyok egy ölelhető fajta, ennél jobban viszont csak az sokkolt, hogy ösztönösen visszaöleltem mindenkit. Sőt, még jól is esett! Olyan volt, és tudom, hogy ez furcsa, mintha hazatértem volna. És a legkülönösebb, megint zavarban voltam, mint tizenöt évesen, mert nem állt a számra a tanáraim tegezése - akiknek különben megint elfelejtettem megköszönni, azt a sok jót és segítséget, amit kaptam tőlük. Sosem érettségiztem volna le a három kedvenc tanárom jóindulatú noszogatása nélkül, bár erről már több esetben írtam itt meg ott, csak lusta vagyok megkeresni. Vannak dolgok, amik nem változnak!
Érdekes és elképesztő volt, hogy bár most sem beszélgettem mindenkivel, szerintem rövid volt az idő, egyszerűen a csapat feléig sem jutottam el, több dolgot tudtam meg róluk, mint az együtt töltött négy évben valaha. Akad, aki rengeteget változott, és elbűvölőnek vagy érdekesnek találtam a személyiségét, és volt, aki pont ugyanolyan, mint ahogyan emlékszem rá. Az élet sokakat nem kímélt, másokhoz kegyes volt, többen magasabb pocizóba jutottak, bátrak, vállalkoznak, és néhányan még mindig keresik önmagunkat.
Az osztály legvagányabb arcainak többsége mostanra család apa vagy anya, és elégedett ezzel a szereppel. Előkerültek a régi fényképek, és közösen szörnyülködtünk azon, menyit változtunk. Mondjuk én leginkább a többieken, mert ahogy ezúttal sem, azelőtt sem kerültem rá sok fotóra, de alighanem jó ez így.
Alig néhány embert sokkoltam azzal, hogy vegán vagyok, a volt osztályfőnököm még azt is tudta, hogy hol dolgozom! Különös, hogy a véleményünk rendkívül hasonló a munkáltatómmal kapcsolatban, de mit tegyek, ha egyszer szeretem a munkámat! Alighanem ez is sokat elárult rólam, igaz-e, tanár úr?
A legelképesztőbb mégiscsak az volt, senki sem dicsekedett, nem éreztem, hogy másnak akar látszani, mint aki. Sőt, az is elhangzott többek szájából, mikor megdicsértük a sikereit, hogy igen, nekem sikerült, de tudjátok még kinek sikerült? És igazából neki jobban összejött. Aztán boldogan és büszkén mesélni kezdett egy másik osztálytársunkról. Nem számítasz ilyesmikre húsz év után, azt hiszem, ha kicsit több energiát fektetek a középiskolás éveimbe, most lehetne onnan néhány nagyon jó barátom, mert a látszat ellenére messze nem átlagosak.
Rendkívül kellemes néhány órát töltöttem köztük, de viszonylag korán hazaindultam. Fáradt voltam, a szociális vénám sem bírt befogadni többet, még mindig nehezen viselem a tömeget, és tudtam, hogy szombatra van egy kis munkám, ami próbára fogja tenni az idegeimet. Igazam volt, de legalább gondolhattam közben arra, hogy milyen jól tettem, amiért elmentem.
Azt hiszem, nem igazán változtam, persze, felnőttem és a magam ura vagyok, néha mégis csak egy gyereknek érzem magam, aki önfeledten tud nevetni, és nem érdeklik a következmények. Azzal majd, ha és amikor eljön az ideje, a komolyabbik énem foglalkozik. No és jóllehet, a tükör szerint határozottan öregszem, szerencsére ezt nem különösen érzem.
Rengeteget beszélgettem, leginkább beszéltem, nevettem, és meg sem lepődtem, amiért többen számon kérték rajtam az
általános iskolás barátnőm hiányát. Évek óta nem tudok róla semmit, pedig
titkon reménykedtem én is, ahogy mások is, itt majd találkozunk. Nem
sikerült. Persze, ha sértődékeny természetem lenne, komolyan a szívemre venném, amiért néhányan csak azért állítottak meg, hogy megkérdezhessék, ugyan merre kódorog a középiskolában hozzám nőtt jobbik felem! Megbocsájtom, nem voltam túl érdekes személyiség, most meg szerencsére nem vagyok egy érzékeny alkat, és a legtöbb esetben nagyon viccesen jött ki. A szurkálódásokkal, beszólásokkal együtt elnevettük, majd készségesen hagytam magam kiengesztelni. De azért, ha esetleg olvasol most, tudom, kevés az esély, de ha mégis, kérlek, jelentkezz!
Igen, fura ez az én számból, de néha hiányzol, mind hiányoztok! Ezért külön köszönöm a szervezőknek, hogy megtaláltak, és ha néha hisztizek is kicsit, mert nehéz mindent belepasszírozni az életembe, nem kell velem foglalkozni! Én megszoktam már, másokat úgysem érdekel, és baromi rég voltam 18.
Elég sokat gondolkodtam azon, hogy írjak-e erről a könyvről. Nem újdonság ugyan, de a megjelenéskor akkora hájp vette körül, hogy ösztönösen elzárkóztam tőle. Aztán mindenhol olvastam, mennyire jó, tehát egy akcióban mégis begyűjtöttem. Majd csak várt, várakozott...
Calderon felesége halála után különböző módokon, de rendkívül sikertelenül próbálja meg eldobni az életét. Mivel úgy tűnik, életben marad, kénytelenen valami munka után nézni, és hamarosan megkapja másvalaki almainak állását. Ő másodkapitányságra pályázott, azonban valahogyan kapitány lett. Az elejétől fogva bűzlik a nagy kaland, de a levitézlett főnemesben vonzalom támad a szamuráj ősökkel büszkélkedő kadétlány iránt, így nem ér rá foglalkozni a nagy talánnyal. ellenben leköti mindkettőjüket a környeztük manipulálása, egészen addig, amíg késő nem lesz, és már csak egymásra számíthatnak.
Magyar író könyvéről írni mindig rizikós, először is, mert büszkék vagyunk az íróinkra és hatalmas rajongói bázissal rendelkeznek. A kritika elmehet személyeskedésbe, főleg, amikor az embert megrohanják azok, akik imádták az említett darabbot. Számtalan példát láthattok erre különböző magyar blogokon, néha még az is előfordul, hogy az író vagy a kiadó emberei engednek meg maguknak olyan stílust, ami egyenesen minősíthetetlen, de szerencsére ez a része engem egyáltalán nem érdekel. Főleg, hogy a Napi falatot, tiszta szerencse, nem olvassák napi ötezren, és mert az ízlés egyedi és megismételhetetlen. Szóvak velem vitatkozni lehet ugyan, de az ízlésemet megreformálni nem. Miért írtam ezt le? Már olyan húsz oldal után azt gondoltam, hogy ez egy rejtői űropera, amit később mások, akik elvégezték a házi feladatukat, meg is erősítettek. Tehát ez egy ponyva, és ezért úgy is gondoltam, nem lesz itt semmi gond! Rejtő Jenőt biza szeretem. És ez miért fontos? Mert nem az, amire számítottam. Teli van suta szituációkkal, burleszkbe illőkkel, és még sutább párbeszédekkel.
Az ember eldöntheti, hogy csak a jóra koncentrál és élvezi azt, ami jutott, vagy morgolódik a hibákon, és bár nem vagyok egy morgolódós fajta, egyszer csak azt vettem észre, egyre kevesebbet nevetek, és többet bosszankodom olvasás közben. Persze sokáig nem értettem miért, mígnem egyszer csak bevillant, Rejtő azért jó, mert nem akar másnak látszani, mint ami. "Sorozatféléket" írt ugyan, hiszen ott vannak az újra és újra felbukkanó szereplők, de nem írt egy fia folytatást sem, ezért nem is jelent meg a történetben olyan szál, ami nem érdekelt. Fix oldalszám, tuti kaland, tudtam honnan és hová tartunk, nem volt függővég, nem akart mást, csak adott időben szórakoztatni. Erre számomra Calderon sajnos nem alkalmas. Túl hosszú laza szórakozásnak, de túl sete egy űroperának.
Az a manipulálás, a játszma, amit annyit emlegetnek inkább bosszantó volt, mint érdekes. Olyan szinten átlátszó és sokszor gyerekes, hogy én biztosan nem tennék meg semmit a hatására, a nemesi kőr és a politikai intrikák pedig unalmasak, szerátágazóak, túl magyarázottak, miközben valahogy mégis érthetetlenek. Bár az adott történetet végére pont kerül, számtalan kérdés nyitott maradt.
A helyzet az, hogy megvan a második része is, mert nem gondolkodtam előre, és olcsóért ugye megérte, de most akárcsak az első rész, csücsül a polcomon. Egyszer nyilván be fogom fejezni, csak nem tudom mikor. A legnagyobb baj, hogy egyedül a poénok miatt érte meg elolvasni, a történet maga egyáltalán nem érdekelt. Egy kötetben működött volna, de egy folytatáshoz szerintem kevés. Ne értsetek félre, nem vártam, hogy életszerű legyen, hiszen sci-fi lenne, de a karakterek több sebből véreznek, a párbeszédek pedig papírízűek. Azt viszont elismerem, a leírások jók, sőt! On Sai szárnyal, ha hagyják írni, és nem zavarja meg a történetet a főszereplője. Az az érzésem, hogy egy másik stílusban sokkal, de sokkal jobb lenne, csak sajnos, mivel ilyen az élet természete, fele ennyire sikeres is.
Szóval nem tudom... Nem volt olyan rossz, de nem volt olyan jó sem. Míg Rejtőt újra és újra kézbe veszem, mert hát szenvedélyem a ponyva irodalom, ennek a könyvnek sajnos új gazdát fogok keresni. Nálam nincs jó helyen. Nem tudom eléggé értékelni, márpedig minden könyv megérdemel egy olyan gazdát, akit boldoggá tesz. Ha befogadnád, jelentkezz nálam!
Az elmúlt néhány hetem rendkívül... nos, izgalmas volt. Igazi hullámvölgyek és hullámhegyek váltották egymást. Kapkodtam fejem, nehéz volt követni a változásokat, és azokat megelőző hangulatokat. Néhány emberben csalódtam, mások egyáltalán nem leptek meg, és ismételten rájöttem, nincs új a nap alatt.
Valahogy úgy alakul az élet, hogy az emberben él egy kép, magáról, a környezetéről, és vannak dolgok, amiket biztosra vesz. Mégis kezdtem úgy érezni magam, mint egy öreg, megcsontosodott 70 éves aggszűz, aki botját emelve fenyegeti a szemben lévő parkban boldogan visítozó gyerekeket. Aztán, mivel semmit sem használ, hát kitotyog, és ellopja vagy kiszúrj a labdájukat.
Nem hat meg mások véleménye, annak a képnek akarok megfelelni, ami bennem létezik, nem keresek - legalábbis általában nem - önigazolást mások szemében. Tudom, ki vagyok, merre tartok, mit akarok, miben hiszek.Vagyis, tudtam.
Mert még mindig, ennyi idő után is képes ez az életnek nevezett társasjáték meglepni, és szabadon szórakoztatni. Minden folyamatos változásban van, de milyen világ az, ahol Gordon Ramsay a kedvességével bőget meg valakit?
Tényleg, milyen? Jönnek a brit tudósok, sorra megdöntik az összes dolgot amiben hittünk, esetleg újakat találnak ki, mi meg csak pislogunk. És néha megfeledkezünk arról az egyszerű igazságról, hogy egyetlen mosoly, jó időben elhangzott kedves mondat megváltoztathatja az életünket.
Semmi sem fekete és fehér. Amikor Isten elvesz valamit az egyik kezével, ad a másikkal. Csak rajtunk múlik, mit látunk meg belőle, mi az, amivel élünk. Lehet valaki vak, és így is megnyerhet egy szakács showt, elvesztheti a lábát, és még mindig lehet paralimpikon.
Lehetőségeink száma határtalan, és amikor valaki azon kesereg, hogy megint nem jöttek össze a dolgai, mert leszúrta a főnöke, hátba támadták a kollégái, összeveszett a családjával vagy a kedvesével, a macska pedig ellopta éjszaka a párnáját, inkább gondolkozzon el azon, mit profitálhat az adott helyzetből. Mert senkinek sem ígérték születésekor, hogy könnyű lesz, csak azt, hogy rajta múlik.
Minden tőled függ! A saját életed kulcsait csörgeted a zsebedben, és ha megtaláltad végre a hozzá passzoló, tökéletes ajtót, kérlek, nyiss be rajta! Majd megköszönöd később...
Nos, ha jól számolom, vagy 3 évet várt a sorára. Először is, mert nem tudtam eldönteni, Dani Mega O'Malley kalandjai érdekelnek-e annyira, hogy kézbe vegyem, meg valahogy sosem adódott rá alkalom. Szóval nyújtottam, mint a rétestésztát, és ha őszinte akarok lenni, nem is terveztem mostanában, még akkor sem, ha felvettem az idén olvasandók listájára. Ha fogadnom kellett volna, mit nem húzok le, akkor ez lett volna az. Nem tudom, mi történt, a kezembe akadt, és csak úgy beleolvastam, aztán meg nagyjából már mindegy volt.
Dani egyszer már elutasította Ryodan ajánlatát, másodjára már erőszakosabban kéri. Szeretne kitáncolni az egyességből, és azt tenni, amihez a legjobban ért, azaz tündéreket gyilkolni, akik a fal leomlása után szabadon garázdálkodnak, de nincs olyan helyzetben, hogy nemet mondjon. A városban egyre több jeges pontot találni, ahol halára fagynak tündérek és emberek egyaránt. Nincs lehetőség a menekülésre, talán nem is tudják mi történik velük. A lány szívét nem hatják meg az Unseelie áldozatok száma, de az emberek miatt egyre jobban aggódik. És ha nem lenne elég baja, Danceren, a legjobb barátján kívül, még két férfi osztatlan figyelmét élvezheti. Egyik furcsább, mint a másik. Ryo a főnöke, és csak az ég tudja, miféle szörnyeteg, Christian MacKeltar pedig napról napra változik át egy Unseelie hercegé. Nem kevés energiát öl bele abba is, hogy elkerülje Macet is, akinek biztos lenne egy-két rendkívül erőszakos ötlete arra, hogyan danitlenítse a várost. Nyomozzon így az, aki tud!
Újabb hónap újabb téma, mégpedig nem is egyszerű. Éppen azt kellene eldöntenem, ha lehetőségem adódna rá, mégis melyik képzeletbeli országot/fantáziavilágot látogatnám meg. És baromira nem tudom, mit mondjak. Írtam már erről sokat, több témázásban is előkerült, gyakorlatilag az össze kultikus széria vonz, és azok is, amiket alig néhányan ismerünk. Tulajdonképpen nem is tudnék választani, mert még a legrosszabb könyves élményeim is érdekesek lehetnek. Tudni szeretném, igenis kíváncsi lennék rá, hogy jó volt-e az ítéletem, vagy csak az író nem tudta átadni azt, ami a fejében volt.
Maradjunk annyiban, bajban vagyok. Ültem a gép előtt és gondolkodtam, hogy most miről is írja, ismételni sem szerettem volna magam. Várhatóan előjön majd Jasper Fforde: Thursday Next sorozata, amiben az irodalmi zsaruk bebújhatnak akármelyik történetbe. Alighanem ez lenen a tökéletes munka a legtöbbünk számára, de sajnos nem olvastam. Szóval akkor mi marad? Mi az, ami mindennél jobban vonz? Létezik olyan könyv, amit mindennek fölé helyezek? És akkor rájöttem valamire: számomra elképesztően izgató maga a fantázia. Csak ennyi! Szexinek találom, ha valaki meg tud írni egy olyan könyvet, ami leköt és szórakoztat. Még szexibbnek, ha napok múlva is eszembe jut és egyszerűen bepörgök, ha sosem felejtem el.
Csodálatos lenne barangolni a Megyében, vagy akár az Abszol úton, Percy Jackson követném a hét tengerre is, és mivel az űr a legvégső határ, a galaxisokat is fel kéne végre fedezni valakinek, a gyilkosságokkal tarkított kisvárosok sosem voltak ennyire vonzóak, de megnézném magamnak Amerika déli városkáit, a zárkózott 1700-as, s a lassan csordogáló 1800-asokat, a robbanó és vibráló '920-asokat, vagy a zavaros negyvenes éveket. Mert hát mindennél jobban vágyom a kedvenc íróim elméjébe. Na de most komolyan! El tudjátok képzelni mi lehet a fejükben? Hát én nem, azonban tudni szeretném. Mert aki megír egy, sőt több olyan könyvet is, ami a bőröm alá mászik, tisztában van azzal, mit szeretne, szilárd elveket vall, és nem fél azokat kimondani. Pártolhatja a melegházasságot, lehet ellene, hihet az egyenjogúságban, vagy visszaállítaná a rabszolgaságot, adakozhat és gyűjtögethet, teljesen mindegy. Fejben él, színes élénk és lüktető képzelettel, ilyetén nézve, hogy mélyenszántón avagy sekélyesen, az már tökéletesen mindegy.
Kívülállók, különcök, akiknek a társadalom elnéz mindent, mert megéri. Olyan munkájuk van, amit az esetek nagy részében egyedül, magányosan folytatnak. Görnyednek a jegyzeteik, író-, vagy számítógépük fölött, és csak öntik, ömlesztik a lapokra azt, ami a fejükben él. Senkinek ne legyenek illúzió, a töredékét kapjuk meg mindannak, amit átadni szándékoznak, mert szinte lehetetlen úgy leírni, úgy megfogalmazni valamit, annyira intimen, ahogy ténylegesen van. A szerkesztők is kihúznak egy csomó dolgot, és minden változtatás csorbítja a tényleges képet. Rendezetté, olvashatóbbá teszi, de akkor is csorbítja.
Vágyom az egész képre, még akkor is, ha egy csapatnyi összedobált, kusza gondolat, mert petúniára csüccsenek a kerek, tökéletesen ép dolgoktól. Imádok mindent tudni, még akkor is, ha ez lehetetlen kívánság. Szívesen felpattintanám néhány író koponyáját, csak hogy megnézzem, mi van benne. No nem, nem úgy mint Dr. Hannibal Lecter, nem vágyom elfogyasztani, csak úgy megkukucskálnám, mennyivel másabb mint egy átlagos emberé. Nem tudom ki és hogyan érez, de az én világomban a legizgatóbb emberi testrész az agy. Félre kockás has és izmos combok, ha nincs semmi a koponyában, sehogy sem éri meg. Erről trécseltünk néhány napja egy barátnőmmel, én már ittam egy kis bort, őt csak az élet részegítette, aztán már fogalmam sincs hogyan, de kilyukadtunk a hálószobánál. És akkor hirtelen belém hasított, csodálatos dolog, amikor minden klappol, de ha választanom kéne, jobban viselném, a kevesebb akrobatikát, mint hogy lemondjak az intellektuális orgazmusról.
Ha már ilyen pikáns témáknál tartunk, az összes olvasott élmény mélyen belém hatolt. Némelyek az agyam eldugott részeiben, mások az egész lényemben, és egy pár szerencsés a szívemben lelt otthonra. Valahányszor lehunyom a szemem, újra átélek mindent. Talán nem tudatosan, mégis állandóan. Amikor álmodom, blogolok, vagy amikor én is írni próbálok. Az elolvasott élményeket ugyanis nem lehet elvenni tőlem.
Elkísérnek akárhova is megyek. Számtalan életet élek, tengernyi kalandon veszek részt. Közben félek, rettegek, boldog vagy boldogtalan vagyok, sírok és nevetek, a szívem pedig megtelik ezernyi érzelemmel. Kitörölhetetlenül.
Gondoljatok erre és képzeljetek el egy végtelen hosszúságú folyosót, amelynek mindkét oldalán ajtók nyílnak, ameddig csak a szem ellát, és még tovább is. Minden ajtó mögött egy lehetőség rejlik, csak egy, de kívülről természetesen még nem tudod, milyen. Hogy hová nyitnék be? Fogas kérdés, hiszen az ajtóra ragasztott címke ugyanúgy nem elegendő ismeret a képzeletbeli barangolásokhoz, mint egy könyv címe. Annak érdekében, hogy megtapasztaljak mindent, az összes hullámhegyet és a völgyeket is, biztos, ami biztos, bekukkantanék mindenhová.
Az olvasás elfeledteti velem, valójában miért is olvasok, már csak
merő vágyakozás vagyok, elepedek az után a pompázatosság és totális
eredetiség után, amelyet itt oldalról oldalra fölfedezek.
Annyit tudtam az írópárosról, hogy Pacskovszky József filmrendező, a testvére, Zsolt fordító, és mindketten tevékenykednek forgatókönyvíróként is. Készségesen belátom, ez nem olyan sok információnak. Aztán az Agave beharangozta a Nő kutyával és holddal-t és mint annyian, én is kíváncsi lettem az új siker thrillerre.
Emma Skóciában kirándul a barátjával, mikor Alan, lopva lefotózza. Bár egyből beszélgetni kezdenek, és közös szimpátia alakul ki köztük, mégis tíz évnek kell eltelnie, hogy az addigra rendőrként dolgozó nő és a fotós újra egymásra találjanak. A nő hatalmas reményekkel érkezik, és eleinte minden jól is alakul. Gyertyafényes vacsora, szép, eldugott vidéki nyaraló, aztán a férfit felhívják, és azt mondja, el kell szaladnia egy fél órára. A bökkenőn csak az, hogy másnap reggelre sem tér vissza. Emma bejelenti az eltűnését, majd mégis maga kezd el kutakodni, ugyanis a helyi rendőrök mintha nem állnának a helyzet magaslatán.
Ha őszinte akarok lenni, már a könyv címes sem fogott meg, de mindenki annyira imádta. Persze ismerhetném magam kicsit jobban, azért mert mindenki imád valamit, én nem biztos, hogy fogom. Sőt! Ha nagy a hírverés, még kritikusabb leszek, mert a középszerű többé nem megengedhető. Viszont a leírás akkor is érdekesnek tűnt: "A Pacskovszky fivérek bemutatkozó
regénye rózsaszín felhős romantikus történetként indul, ám a komor
hangulat, a baljós előjelek, a szereplők rejtett szennyes szándékai
hamar kizökkentik az olvasót a komfortzónájából. A krimi, noir és
thriller elemek alkalmazásával a regény igazi műfaji bravúr, hiánypótló a
hazai szórakoztató irodalomban."
Aha! Szóval hiánypótló? Nos, ha valakinél hiány mutatkozik, hát olvassa, de én nagyjából a 200. oldalig rendkívüli módon untam. Emma, a főhősnőnk idegesítően ostoba, és tulajdonképen minden szempontból rendkívül idegesítő. Olyan reményekkel és vágyakkal érkezik meg a tíz éve nem látott férfihoz, mintha élete szerelmével találkozna. A szerző páros szerint ilyen egy harmincas éveiben járó, egyedülálló nő. Szánalmas, magányos életében kétségbeesetten és görcsösen keresi A FÉRFIT, aki majd élete szerelme és gyerekeinek apja lesz. Nos, a vicces az, hogy a huszonéves Emma egy cseppet sem más, már akkor is nagyon egyedül és keserű volt, és ezen természetesen a pályaválasztása sem segített - amihez egyébiránt egy hangyányi józan ész sem társult. Hiába foglalkozik bűnmegelőzéssel, nincs benne egy cseppnyi gyanakvás vagy fenntartás sem, nem látott elég szörnyűséget ahhoz, hogy csak úgy átgondolja a dolgokat. Bízik, reménykedik, de továbbra is szerencsétlen és megtört. Született áldozat. Ha egy könyv főhőse idegesítő, akkor független a történetben rejlő lehetőségektől, nem szórakoztat. Ráadásul a legtöbb karakter vagy önzetlennek tetsző módon segíti a lányt, vagy fenntartással kezeli, már-már utálja. Valahogy mindenki iszonyú felszínes, senkit, egy karaktert sem ismerünk meg mélyebben, és akit mégis megkapargathatunk, egyszer csak kikerül a történetből. A sztori kiszámítható, és rendkívül elkeserítő, hogy senki sem derít ki szinte semmit, majd Emma többszöri nekifutásra, a jelek ellenére is nehezen, de azért csak összerakja a képet, aminek örültem, mert ez azt jelentette, lassan a történet végére érünk.
Bevallom, engem már az elején elvesztettek. Az első oldalak még érdekesek voltak, addig, amíg Emma nem kezdi el elemezgetni a kapcsolatát, aztán megint lekötött, és hirtelen ugrunk tíz évet az időben. Nem tudjuk meg mi történik közben, mert nem érdekes (?), ehelyett belecsöppenünk egy barátság tragédiájába, és oldalakon keresztül baromira nem értettem, hogy most mi történik. Nem azért, mert nem értek magyarul, hanem mert olyan éles a váltás. Szerencsésebb lett volna a jelenben kezdeni és visszaemlékezni, akkor az olvasót nem érdekli, mi történt közben. Tudjuk, hogy szép, a pasik vonzódnak hozzá. Köszönöm, ez sokat segít! Kikkel találkozott, hogy ennyire keserű lett? Miért lett rendőr, és miért maradt egyedül? Mivel a főszereplőnk ismerete nem fontos, engedjük is el! Ezzel viszont az a gond, ha a főhős karaktere nem elég részletes, akkor megszerethetetlen. Miért tesz egy csomó dolgot ennyire logikátlanul? Mi lehet a mozgatórugója akkor, amikor keresztbe tesz a nyomozásnak? Miért van felháborodva azon, hogy gyanúsítottként kezeli, amikor lerí róla, hogy hazudik? Hiszen rendőr, az ég áldja meg! Emma nem más, mint egy "tipikus", szinglinek csúfolt harmincas nő karikatúrája, és számomra mélységes csalódás. Többen azt mondták, jól szórakoztak közben, de egy hónap múlva már nem emlékeznek belőle semmire, mert tulajdonképpen felejthető, laza szórakozás. Hát nem tudom... Laza szórakozás nekem Agatha Raisin, Nikki Heat vagy Aurora Teagarden - mert olvasás közben tényleg szórakozom -, komoly például Maigret. Agatha Christie kicsit mindkettő, de sorolhatnám tovább. Nem, nem azt vártam, hogy első könyvesként teljesen magával ragadjon az írópáros, viszont ennél azért mégis többet. A feléig ugyanis, ahogy írtam, untam, aztán a következő száz oldal már kezdet kicsit érdekesebb lenni, végül az
utolsó százon gyorsan áthaladtam, mert ahogy a mozaik darabok elkezdenek
összeállni, kimondottan felpörög a sztori. Ez határozott pozitívum, csak kevés. Sok szálat nem varrtak el, jellemzően azokat, amik érdekeltek.
Nem tehetek róla, nekem thrillernek nem elég thriller, ahogyan kriminek sem elég krimi. Kiszámítható, nem találtam benne egy pinduri csavart sem, ami meglepett volna. Szóval lehet hiánypótló, de annak azért erősen középszerű.
Az elhatározás könnyen megszületett, de a végrehajtás során felmerült néhány bökkenő. Sunsheen mint jó nevű ügyvédi család sarja, már korai éveiben is rendszeresen szerepelt az újságok lapjain. Eleinte főként a társasági rovatban, mint a gyerek, akinek az édesanyja egy-két jótékonysági rendezvény fővédnöke, és akinek az apja a szegények támogatója, de a középiskola végére átnyergelt a botrány lapokra. Egyszer még le is tartóztatták ittas vezetésért, amit persze elsimítottak, az úgy nem sok port kavart. Később a jogi egyetem alatt ismét feltűnt a társasági rovatokban, hírtelelen jó partinak számított a tehetős szülőkkel rendelkező jóvágású fiú. Semmi rendkívüli hír nem kapott szárnyra vele kapcsolatban, jól tanult, sportolt, és az egyetemi újság fotói alapján hosszú haja volt. Aylward ezt az ellenállás végső bástyájának tekintette, legnagyobb döbbenetére álmélkodva állapította meg, a gondosan vágott, zselézett frizura jól állt a huszonéves fiúnak. Sőt, igazán jól nevelt úri kölyöknek tetszett. Annak a fajtának, aki megkap ugyan minden támogatást, de akire ezért cserébe hatalmas nyomás nehezedik.
A diplomája kitűnő lett, majd természetesen egyből munkát kapott az apja cégénél. Az ügyvédbojtár fél évre rá jelent meg először a bíróságon. Elképesztően elegánsan, fölényesen és még hosszú hajjal. Nagyon szokatlan, hogy valaki ennyire kevés gyakorlattal saját ügyet kapjon, valószínűleg hivatalosa nem is ő volt a vezető ügyvéd, de magabiztosan és arrogánsan érvelt, a már így is hónapok óta húzódó perben. Az esetet tulajdonképpen érdekesnek találta, két ismert újságíró szerelméből született gyerek felügyeleti joga körül ment a huzavona. A szülők sosem esküdtek meg, ez önmagában még nem lenne különös, de a bíróság az anya ellenében, aki egy reggeli műsort vezetett, az apának ítélte a gyermeket. A fiúcska mindössze négy éves volt akkor, az apja pedig oknyomozó riporter, aki nem ritkán háborús közvetítőként is tudósított, így aztán sokszor nem is volt otthon. Mindezek dacára még így is jobb gondviselőnek találtatott, mint az anya, aki helyben volt. Sunsheen nem sározta be a nő hírnevét, nem akarta bebizonyítani, hogy alkoholista, vagy számtalan szeretőt tart, egyszerűen olyan piedesztálra emelte az apát a beidézett tanuk segítségével, hogy külső szemlélőként akár a szenté választásáért is lobbizna. Méghozzá fennhangon.
A fiatal ügyvéd nyilván beleszületett a jog világába, mindent tudott a szakmáról, jóval az egyetem előtt is, és a jelek szerint élvezte a rivaldafényt. Ennek ellenére még újabb két évig nem dolgozott önállóan. Ez egyáltalán nem volt szokatlan, mert sem az életkora, sem a tapasztalata nem tette lehetővé, azért a neve bizonyára kitárt előtte számtalan ajtót.
Minden jól ment, a frizuráját a jelek szerint imádták a nők, számtalan barátnője akadt, akikben egyetlen közös kétségkívül akadt, gyönyörűek voltak. A fiú sikerre született.
