Teaser kedd #67

Forrás

Szeretem a novellákat, szeretem, mert sokszor olyanok, mint egy-egy kiragadott pillanat az életből. Hogy mire is gondolok pontosan? Hadd idézzem magam: "Kislányként gyakran álltam a szobám ablaka előtt, néztem ki rajta és azon gondolkodtam a végtelen számú lakások fényében: Milyen lehet most máshol? A sok láthatatlan anyuka mind veszekszik, ha nincs rend, az apukák mind azt mondják: amíg az én asztalomnál ülsz, meg kell enned a levest is? Minden gyerek éjszakába nyúlóan olvas vagy csavarog a kutyájával, barátaival? Persze hogy nem, minden élet különböző, de akkor is, miben más máshol?Erre adtak választ a könyvek, és én hódolattal ittam szavaikat."

Tehát egy pillanat valaki más életéből, én pedig - mit tagadjam- perverz módon várom, hogy felfedje előttem titkait. Hát nem ez az olvasás igazi öröme? 

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Heti ízelítő:


"Válogatott novelláskötet: ez úgy hangzik, mint egy olyan kitüntetés, amelyet csak halála után kaphat meg az ember. Ennek szellemében én most másodszor kerülök a halálomon túlra. "


Vámos Miklós: Majdnem összes

Pasta

파스타 / Pasta

színes, dél-koreai tévéfilmsorozat, 66 perc, 2010
rendező: Kwon Suk Jang
forgatókönyvíró: Seo Sook-hyang

szereplő(k): 
Hyo-jin Kong (Seo Yoo-Gyeong)
Lee Sun-gyun (Choi Hyun-wook)
Lee Ha-nui (Oh Sae Young)
Alex Chu (Kim San)

Az történt, hogy már vágytam valami jó kis doramára, mert hát ezer éve nem szórakoztattalak titeket az ázsiai sorozatok iránti rajongásommal. Ez olyan hiba, amit hajlandó lettem volna gyorsan orvosolni, de nem olyan könnyű választani.
Eredetileg a Vampire Prosecutor harmadik évadára gondoltam, mert annak szeptemberben kellett volna indulnia, de kiderült, hogy kihagynak egy évet. Hogy az a...!
Nem voltam boldog, nagyon nem, de ha már így alakult, hát nem sírtam rajta sokáig. Először is, mert gyorsan megnéztem pát filmet, másodszor meg folyton a szemem elé ugrott a Pasta. 
Emlékeztem rá, hogy ezt a magyar tévében is adták, és hogy a kolléganőm mennyire imádta, valamint arra is, hogy azt mondtam neki: Na, majd egyszer megnézem! Hát ha már megígértem... 

Seo Yoo-Gyeong már három éve kisegítő egy jó nevű olasz konyha éttermében. Azóta súrolja a lábasokat, készíti elő a zöldségeket, kagylókat, azóta kezdi a munkát mindenkinél korábban és fejezi be utoljára. Ennek azonban vége, a séf megígéri neki, hogy végre főzhet is. Csakhogy a derék olasz úriembert elbocsájtják az állásából és alkalmazzák helyére Choi Hyun-wookot, akiről csak annyit lehet tudni, hogy minden jel szerint Gordon Ramsay vére folyik az ereiben, nem szereti a nőket a konyhájában, tehát tesz arról, hogy egy nap után már csupán férfi beosztott maradjon.
Szegény Seo Yoo-Gyeong, aki enyhén ügyetlenke és hát még nő is, azonban nem a semmiért gürcölt annyi évet, eszébe sem jut eltűnni, így a gyanútlan új séf azzal szembesül, hogy ezt a lányt valahogy nem elég csak kirúgni. Mint a jó bumeráng, mindig visszatalál, bár azt senki sem tudja, miért tűr el mindent. Egy biztos, az indokai sorához hamarosan csatlakozik még egy tétel, a pokol konyhájának vezetője ugyanis megdobogtatja kicsi szívét. 

Hát igen, ez pont az, mint aminek hangzik: egy vérbeli tingli-tangli, de bevallom, rendkívül jól szórakoztam közben. Szokatlannak találtam a felépítését egy sereg dologban, néhány sablonnal szakított, aminek kapcsán  azt kell mondjam: Hála az égnek! 

Már az első részek is nagyon jópofák voltak, de szinte mindegyikben volt valami drámai elem is, ami néha bizony megkönnyeztetett, ahogy azonban halad a történet, egyre több dolgon lehetett nevetni. 
Azt már ugye régóta tudjuk, hogy a kihívó felek álltálában jobb képűek, szebbek és csinosabbak, talán ez is egy olyan momentum, amivel megmutatják a szereplők eltökéltségét, ráadásul a nők valamilyen szinten alárendeltebb szerepet játszanak. Legalábbis látszólag. A konyhában és tulajdonképpen azonkívül is Seo Yoo-Gyeong szót fogad az ő séfjének, de néha minden átmenet nélkül le is tolja, de úgy, hogy a domináns férfi csak pislog.
Természetesen van intrika, de meglepően nem onnan érkezik, ahonnan eleinte vártam.

Akkor dőlt el végleg, hogy ezt a sorozatot szeretni fogom, amikor Lee Sun-gyun megszólalt. A drága úriembernek olyan hangja van, hogy... Nem tudom, milyen lehetett a magyar szinkron, biztos jó, de koreaiul zseniális volt. Eleve szeretem, ahogyan beszélnek. Már a stílussal önmagában kifejeznek egy sereg dolgot, ami nincs leírva sehol, ráadásul a főszereplőnk, és ez szent meggyőződésem, kicsit pösze is. Rám zsigerileg hatott. 
A karaktere arrogáns, önimádó, igazán tenyérbemászó és iszonyúan pofátlan. Miután kirúgta a legfiatalabb szakácsát, még van képe randira hívni!  

Hyo-jin Kong  is nagyon meggyőzően alakítja a sutácska lányt, aki állandóan bajba keveredik.Pl. megvádolják, hogy kenőpénzt fogadott el, ami az erkölcsi kódexek szerint elfogadhatatlan. Egy hős fehér lovon kerestetik. Vagy fehérben? 
Szerintem nagyon bájos, az egész karakter elképesztően energikus, kitartó, hűséges, csendben tűri a gigantikus letolásokat és nagyon-nagyon szerelmes, de nem megy randizni. Minden adott egy klassz kis szórakozáshoz.

A drámák nem a kapcsolatukat, hanem sok esetben a környezetüket rengetik meg. Itt minden a konyháról szól, az összes szereplő élete szinte ott kapcsolódik egymással, és ez azért fantasztikus, mert nem szeretem, mikor két résszel a vége előtt zokogni kell, ugyanis a gerlepár hülyét csinál magából. Ettől az egész könnyed lesz, és teljesen jó szívvel tudtam nevetni. Márpedig rengeteget kacarásztam, és ha valami, akkor ez tény. 

Megint felmerült, hogy keressem-e szinkronosan, vagy maradjak az eredetinél, de miután elbeszélgettem olyanokkal, akik látták, abban maradtam magammal, szükségem van a mélyebb jelentésekre, azokra, amik szinkronban nem jöttek át. Rákérdeztem ugyanis néhány apróságra, és kiderült, hogy magyarul nem így hangzottak el. Márpedig szerintem nem mindegy, hogy az ember csak szeret, avagy szerelmes valakibe.
Különben a szokásos tizenötös karikával futott kint, idehaza tizenkettessel, ami azt jelenti, elcsattan vagy 3-5 csók az egész évadban. Semmis szex, semmi trágárság, semmi olyasmi, amit nyugatról kapunk. Alighanem ez az egyik olyan dolog, ami miatt szeretem ezeket a sorikat. A maguk naiv és nem életszerű módján rendkívül ártatlanok. Abszolút a klasszikus és bevált romantikus klisékkel dolgoznak, soha nem is értem, mitől, miért és meddig működnek még. 

Szóval vannak drámák, szerelem, rengeteg poén, csomó miniatűr tészta étel, de totál függést okoz, a huszadik részt én speciel vagy háromszor láttam. Normál agyammal találnék benne háborogni valót, de mint átmosott agyú és titkon romantikus (nagyon mélyen titkon, még én sem szoktam tudni) nő, pontosan tudom, így volt tökéletes.
Mindenki engedje el a szokásos elvárásait és előítéleteit, ha a negyedik rész végére nem kerül mókuskerékbe, akkor sosem fog. És végül megsúgom, ismerek olyan férfit is, aki nagyon-nagyon jól szórakozott a nézése közben. 

9/10

Sajna nem találtam magyar előzetest, pedig hát szinkronosan adták...

Amikor majd úgy érzi... (A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #5,5)

A haja továbbra is a szeme elé lógott, de órák óta most először nem kívánta hátradobni. Kesernyés mosollyal nyugtázta, hogy alighanem beletörődött a helyzetébe. Mindig eljön ez a pillanat, de nem gondolta, hogy ennyire hamar.
A szája kiszáradt, a szeme égett, minden porcikája sajgott, zsibbadt vagy aktívan fájt, nem tudta eldönteni, hogy pontosan melyik érzés szalad végig a testén, de mintha már ez sem számított volna. Felnevetett. Hangosan, szomorúan, aztán ugyanolyan némaságba burkolózott, mint előtte. Csendesen nézte a plafonról beszűrődő halvány fénypászmát és hirtelen úgy érezte, teljesen üres. Sosem hitte, hogy lehet érezni az ürességet, mégis itt volt. Valami furcsa lyuk, egy kis rés a szíve helyén, a minden mindegy keserűsége. A feje felett halk léptek koppantak, amik lassan távolodtak, aztán elhaltak.
Az első órában még követelőzött, a szokásos arroganciájával ordibált, később már könyörgött, aztán csak úgy nem túl férfiasan sírdogált kicsit. Egy ideig talán még reményedet, aztán félt és most ímhol az üresség.

Nem volt meleg, mégis érezte, ahogy az izzadságcseppek végigszaladnak az arcán, orrnyergén, összegyűlnek az állán és hízott cseppekként a föld felé szálnak. Furcsa, mennyire mindegy az ember testének, hogy mi történek a pszichével, akkor is dolgozik, lüktet és él, amikor az elme lassan magába zuhan. Ha lenne kedve, hosszasan boncolgathatná ezt a kérdést,úgy látszik, ideje volna rá. Életében először nem rohan sehová, órák óta mozdulatlan, de őszintén megvallva, nem érdeklődött a téma iránt. Már az is meglepte, hogy ilyesmik egyáltalán az eszébe juthattak.

Teaser kedd #66

Egy kicsit összevissza olvastam mostanában, tágítottam a kereteimet is, amit nem bánok, de ezért égető szükségem volt valami lazán levezető olvasmányra. A határok kitolása ugyanis, bármennyire élvezetes, fárasztó is, tehát kell utána valami, amitől helyre áll az univerzum rendje, hogy aztán bátran kalandozhassunk tovább. Nekem ezt a biztonságot jelenti Agatha Raisin fáradhatatlan puffogása számos gyilkossággal tarkítva. Laza, szórakoztat, kikapcsol, miközben az előző könyvem még a fejemben kavarog. Ilyenkor, ha akarnék sem tudnék valami nagyon komoly témára koncentrálni, így ez a sorozat a tökéletes számomra.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Heti bemutató:


'The way women talk to their hairdresser! You should hear them.'


M. C. Beaton: Agatha Raisin and the Wizard of Evesham

Orson Scott Card: Ender's Game

Már egy ideje készülök erre a könyvre. Minden ismerősöm elismerően beszélt róla, és mivel jön a filmfeldolgozás - Harrison Forddal,- hirtelen előreugrott  képzeletbeli 150-es listámon. De jól tette!

Ender harmadikként születik egy olyan világban, ahol csak két gyerek engedélyezett, de úgy tűnik az övék egy igen tehetséges család. A testvérei után őt is felmérik, és mivel a legjobbnak ítélték, hamarosan egy titkos, űrbéli katonai bázison találja magát. A családjától teljesen elvágják és folyamatosan, könyörtelenül képzik, hogy ha majd eljön az ideje, vezetheti a hadsereget egy olyan földönkívüli fajjal szemben, akik egyszer már kis híján megszállták a Földet. 
Ender felrúgja a kötött szabályokat, fiatal, zseniális elméje megoldást talál olyan lehetetlen helyzetekben is, amiket mások már feladnának. Nagyon úgy tűnik, hogy tényleg ő az, akit kerestek, de az árat ezért a kivételességért csakis neki kell megfizetni.

A világfelépítése káprázatos, de nem a harci játékok vagy a jövőben játszódó történet nyűgözött le leginkább, hanem a könyv pszichológiája. A föld túlnépesedett, a forrongó elégedetlenséget csak a közös ellenség, és az ezért szükséges központi hatalom köti össze.
Ifjúsági könyvhöz képest elég komoly gondolatok húzódnak meg a háttérben. Nem hiszem, nem gondolom, hogy ezt a vonulatot túl sokan megértik majd a korcsoportból. A gyermeki "gonoszságot" mindenki ismeri, de az okokat, a láthatatlan kapcsolatokat nem feltétlen látják át. Te jó ég! Ez eszméletlen volt.
Persze tetszett a történet is. Teli volt új ötletekkel, szokatlan megoldással és rengeteg "mi lenne, ha" felvetéssel. Épp nekem valóan volt kusza, sötét és kicsit más. Briliánsnak találtam a csatajeleneteket, az ötletet, amire ráépítették az egész programot. Néha hangosan óztam, úztam és még jól is eset.

Tisztelet, egyenjogúság, képzés (Variálós vasárnap #12)

Nem először fordult elő velem, hogy nézek egy videót és elgondolkodom. Az életről, ami nekem jutott, arról, hogy ami az egyik embernek áldás, a másiknak átok. Hogy miként kényszerítjük egymásra a véleményünket, miként korlátozzuk mások életét. Akár úgy, hogy bezárjuk, akár úgy, hogy elvesszük tőle a gondolkodás szabadságát. Ezek vagyunk mi emberek, és mégis káprázatos az, ahogyan néhányan felállnak és hangosan nemet mondanak. Mindent kockára tesznek az igazság nevében. A saját igazságuk nevében, mert a másik oldalon az erő hangjával valaki szintén a saját igazságát hirdeti, nekünk pedig el kell döntenünk, mit hiszünk, kinek hiszünk.

Malala Yousafzai minden idők legfiatalabbja, akit Nobel-békedíjra jelöltek. Nem is olyan régen még Suvát-völgyben élt a jelenleg is csupán tizenhat éves lány, aki tizenegy éves kora óta felemeli a szavát az oktatás fontossága és ehhez kapcsolódóan a nők jogai mellett. Tizenöt évesen túlélt egy tálib merényletet, minek során fejbe és nyakon lőtték, de ez sem állította meg. Angliában kezelték, jelenleg is ott él, és Christina Lamb segítségével megírta az Én vagyok Malala című könyvét.

The Daily Show
Get More: Daily Show Full Episodes,The Daily Show on Facebook

Érdekes hallgatni a szavait, miként éltek előtte, hogy egy igazi paradicsomban nőtt fel, és amikor a tálibok megjöttek, sokan örültek nekik. Szabályokat és rendezettséget hoztak, de aztán korlátozták az emberek szabadságát. A nők nem járhattak iskolába, nem tanulhattak, még a piacra sem mehettek el. Ez a tökéletes elszigetelés, a szabadság teljes elvétele. Hogy erővel, vagy a vallásukra hivatkozva miként gyakoroltak nyomást az emberekre, hogyan nyomták el őket a saját igazuk nevében.

The Daily Show
Get More: Daily Show Full Episodes,The Daily Show on Facebook

Malala, aki még mindig csak egy gyerek, először nem vette komolyan a tálib fenyegetéseket, mert azt gondolta, nem fognak bántani egy gyereket, tévedett, viszont mostanra már szimbólummá vált. A nevét viselő alapítvány pedig nem tesz különbséget gyerek és gyerek, vallás és vallás között. Mivel a szegénység, a nyomor és az elnyomás megoldását a képzésben látja, célul tűzte ki a szűkölködők segítését.

The Daily Show
Get More: Daily Show Full Episodes,The Daily Show on Facebook

Nekem egyből Mahatma Gandhi jutott eszembe. Amikor ránézek, a mosolyára, az eltökéltségére, ahogy fegyver nélkül akar harcolni az erőszak ellen, és nem csak akar, mert azt is teszi, az valami olyan belső erőről tanúskodik, amely keveseknek jut osztályészül. Képtelenség nem észrevenni a párhuzamokat. Hiszek abban, hogy mindannyian jó okkal születünk erre a világra, de akadnak köztünk olyanok, akik nem saját magukért, hanem mások jogaiért harcolnak. Lehet az ember, állat vagy a természet, mindegy.

Mindig is úgy gondoltam, hogy az elveim határozzák meg azt, ki is vagyok valójában. Azok adnak erkölcsi tartást, gerincet, ha úgy tetszik, és ha lemondok róluk, megszűnök annak lenni, aki most vagyok. Az elveink nemcsak építő köveink, de tartó oszlopaink is, és mégsem hiszem, bármennyire is felemelem a szavam valami mellett vagy ellen, hogy olyan helyzetben, amikor az életem a tét képes lennék ilyen erőt mutatni.
Malala élete nem csak az elvekről szól, hanem a bátorságról is, arról ami kilökte a nyilvánosság felé vezető ajtót és bármi is történt közben, erősen tartotta, hogy ne csukódhasson be.

Büszke vagyok erre a kislányra, aki tizenévesen többet vitt végbe, mint én valaha is fogok, nem lehet őt úgy nézni, hogy közben elhatárolódjunk attól a fénytől, ami belőle sugárzik.
Az élete, szenvedése, harca ellenére boldog, mert hisz. Allahban, az egyenjogúságban, a tanulás fontosságában és bármennyire fura, az emberekben.
Köszönöm neki, hogy megszületett, és nagyon köszönöm, hogy tanít - az elfogadásra, a megértésre, az igazán fontos értékekre. Most már csupán a könyvét kell beszereznem...

Teaser kedd #65

Hát még ugyan nem kezdtem bele a mostani könyvembe, de egyértelműen ő következik, így egy kicsit semleges, a cím ihlette képet választottam. De nem baj, mindig van valami izgalmas a vakon ugrásban, utólag majd kiderül, mennyire nyúltam mellé.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Heti ízelítő:


Rettenetesen éreztem magam. Akkor és ott azt gondoltam, hogy azt a napot sosem fogom elfelejteni, és ennél rosszabb nem történhet velem soha. 


Dragon György: Űrcsilliárdos

Acélmagnóliák

Steel Magnolias

színes, magyarul beszélő, amerikai filmdráma, 117 perc, 1989

rendező: Herbert Ross
forgatókönyvíró: Robert Harling
zeneszerző: Georges Delerue
operatőr: John A. Alonzo
jelmeztervező: Julie Weiss
producer: Ray Stark
vágó: Paul Hirsch

szereplő(k): 
Julia Roberts (Shelby Eatenton Latcherie)
Daryl Hannah (Annelle Dupuy Desoto)
Sally Field (M'Lynn Eatenton)
Dolly Parton (Truvy Jones)
Shirley MacLaine (Louisa "Ouiser" Boudreaux)
Olympia Dukakis (Clairee Belcher)
Dylan McDermott (Jackson Latcherie)
Sam Shepard (Spud Jones)
Tom Skerritt (Drum Eatenton)

Csak egészen ritkán történik meg, hogy valami jó kis drámára vágyom, amolyan igazi, könnyed szórakozásra, amiben ugyan nem váltják meg a világot, de nem feltétel a másfél órás bambulás sem. Ilyenkor általában valami régebbi darabhoz nyúlok, hiszen azokat már ismerem, és az újakkal rendszeresen meggyűlik a bajom.

Néhány hónapja, amikor tényleg szerettem volna valami csajosat nézni, a bátyám felvetette: „Miért nem nézed meg az Acélmagnóliákat?” Tényleg, miért nem? Édesanyám nagyon szereti, nyilván azért, mert klasszikus értelemben női filmnek tekinthető, de azon kevés darabok közé tartozik, amit az egész családunk szeretett. Ültünk közösen a tv előtt, és együtt nevettünk, sírtunk. Kevés ilyen film akad a történelmünkben, talán még a Sült zöld paradicsomsorolható ide, amiről már szintén régóta tervezek írni. De ami késik…

Shelby az esküvőjére készül, és míg édesapja próbálja elhessegetni a magnólia fájukon megtelepedő madarakat, édesanyjával, M’Lynnel (Sally Field) Chinkapin egyetlen szépségszalonja felé veszik az irányt. Az üzletet Truvy vezeti, és épp egy frissen végzős fodrászt tanít be. Annelle-ről (Daryl Hannah) hamarosan kiderül: „bizony van múltja”. A szalon törzsvendégei pedig, Claire (Olympia Dukakis), a volt polgármester felesége, és a kiállhatatlan, ámbár gazdag Ouiser (Shirley MacLaine) rendkívül kíváncsi természetüknek engedve szeretnék kipuhatolni az ifjú segéd titkát. Az esküvő után a barátnők szétszélednek ugyan, de időről időre újra összeverődnek Truvy-nál (Dolly Parton), hogy megbeszéljék, kipletykálják az elmúlt időszak történéseit.

A legmegkapóbb ebben a filmben az élet maga. A körforgás, amit tökéletesen figyelemmel kísérhetünk a hölgyek szemén át – elvégre a férfiak itt csak kísérők, kiegészítők, hogy adott esetben teljes legyen a kép, de nem számottevő a jelenlétük. Az esküvő a tökéletes remény megtestesülése. Az ifjú pár bízik benne, hogy ez az érzés örökké tart, hogy együtt öregednek meg és közösen nevelik a gyerekeiket, majd felügyelik az unokákat. Ezek nem tűnnek irreális álmoknak, és Shelby (Julia Roberts) ebben nem különbözik más menyasszonyoktól. A történet gyakorlatilag ezt a vonalat követi, de mivel az ifjú pár élete kihat másokéra is, a szálak rengeteg irányba ágaznak szét.

A film igazán szélsőséges: az egyik pillanatban még hangosan nevetünk, a másikban pedig már megszeppenve, vagy éppen szipogva pislogunk, és az is megesik, hogy ezután újra nevetünk. Azt hiszem, a világ egyik legfelemelőbb érzése, ha sírásból váltunk nevetésre; ez a két mély emberi pillanat mindig is ellentétben állt egymással, talán mert ugyanazon dolog két végét képezik, de az Acélmagnóliákban könnyedén megtapasztalhatjuk egyszerre mindkettőt.

Szereplőink folyamatosan keresik a megoldásokat kisebb-nagyobb problémáikra, de közben nem felejtik el, mi a fontos az életükben. Jóllehet különböző társadalmi helyzetből jöttek, más háttérrel rendelkeznek, és általában véve nem neveznénk őket jó barátnőknek, mégis valami olyan mély és hihetetlen kapcsolat köti össze őket, ami újra és újra visszavezet minden hölgyet a kezdetekhez. Részt vesznek egymás életének főbb pillanataiban, szembenéznek nőiességükkel, emberségükkel, az élet viszontagságaival és erős hittel vallják: „Amibe nem halunk bele, attól megerősödünk”.

Közben számtalan esetben képesek nevettetni. Szórakoztatóak, mert nincsenek eltelve önnön tökéletességüktől, mert ha hibáznak is, képesek újra és elölről kezdeni. Élvezettel köszörülik a nyelvüket mindenkin, és az álmaik érdekében mégis képesek mindent feláldozni. Emberi karakterek, gyarlók, esendőek. Ha valaki mindezekből arra következtet, hogy ezen a filmen csak sírni lehet, akkor téved: a mai napig könnyesre tudom nevetni magam bizonyos jelenetein, hiszen a filmet átható finom irónia épp annyira sajátom, mint a bőröm. És persze a főszereplőinké is.

Valóban igazi csajos darab, de egyúttal vicces és szellemes is. Nem a mostanában annyira divatos otromba poénokat felsoroltató filmek sorát erősíti, ezért talán nehezebb elé leültetni az urakat. Viszont ha már egyszer ott vannak, ők sem állnak fel a tv elől, és le fogják tagadni, ha menet közben elhullajtanak néhány könnycseppet. Hagyjuk rájuk!

Valahányszor csak megnézem ezt a filmet, függetlenül a mély és változatos érzelmektől, a végén könnyű lélekkel állok fel. Furamód ez a történet valahogy tényleg felszabadító, mintha egy hűs patak mosná el minden problémámat, fájdalmamat. Az egész világ madárdaltól hangos, és hatalmas magnólia virágokat sodor felém a szél. Olyan élmény ez, amitől tizenöt éves korom óta nem tudok szabadulni, és amit újra és újra átélek. Valahogy így tűnik helyesnek. Ezzel az erős kötődéssel fizetek a rengeteg újranézésért, de úgy érzem, bőven megéri.

10/10

 

Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi

Teaser kedd #64

Nagyon régen szemezek Jo Nesbø több könyvével is. Miután láttam  két regényéből készült filmet is (Fejvadászok, Jackpot ), mindennél jobban kezdett érdekelni a norvég krimi nagymestere. Annyira, hogy nem is sorrendben vettem meg a könyveket. De most komolyan, kit zavar? Elég jól tudom követni, hogy ki kivel van, elmém Agatha Christie-n nevelkedett, logikám pengeéles, és... Maradjunk inkább csak annyiban, hogy igazán üdítő olvasmány.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Heti teaser:

Az útépítők meztelen felsőtesttel hajoltak a munkagépek fölé, a kőművesek a régi Rikshospital állványairól a kihaltan ásítozó utcákat vizsgálták, a taxisofőrök pedig árnyékos pihenőhelyekre vadásztak, ahol csoportokba verődve tárgyalták az ullevålsvei gyilkosságot. Mindössze az Akersgatán mutatkozott egyre erősödő mozgolódás, ahol az uborkaszezonba kiéhezett szenzációhajhász riporterek igyekeztek rávetni magukat a még viszonylag friss gyilkosság részleteire.

Jo Nesbø: Boszorkányszög

Alan Bradley: De mi került a pitébe? - Flavia de Luce rejtélyei #1 - Blogturné Klub

Október 15-én, azaz ma, a Maxim Kiadó gondozásában jelenik meg a Flavia de Luce rejtélyei sorozat első kötete, De mi került a pitébe? címmel. A 2009-ben kiadott széria kezdő kötete számtalan díjat zsebelt be és még több jelölést kapott. Elnyerte többek között az Agatha, Anthony, Arthur Ellis  és a Macavity  díjakat is.
Az ifjúsági krimi kategória mint olyan számomra hiánypótló. Talán ha több lett volna az én gyermekkoromban is, akkor nem Agatha Christie-n nevelkedem, bár azért erre nem vennék mérget.
 
A bűbájos, gazdag képzelőerővel megáldott Flavia de Luce két undok nővérével és özvegy édesapjával Buckshaw valaha jobb időket látott kastélyában él. A szemfüles és kíváncsi lány a családi birtokon felfedez egy elhagyatott viktoriánus laboratóriumot, ahol kitanulja a vegyészetet - főként a méregkeverést.
Egy különös haláleset és számos megmagyarázhatatlan rejtély arra sarkallja Flaviát, hogy nyomozásba kezdjen. Mikor édesapját letartóztatják gyilkosság vádjával, felgyorsulnak az események. A félelmet nem ismerő lány a kémia segítségével fedez fel ellentmondásokat és kapcsolódási pontokat, és fejti fel a bűnügy szövevényes szálait.
Lendületes stílusú, lebilincselően izgalmas regény, amelyben a fiatal elbeszélő-főszereplő igazi Agatha Christie-krimibe illő leleményességgel és logikával ered a bűnügy nyomába. A De mi került a pitébe? egy hatkötetesre tervezett sorozat első része.

Kiadó: Maxim Könyvkiadó Kft

Oldal:340

Fordította: Lázár Júlia

Megrendelhető: 
http://olvas.hu/termekek/view/1058/de_mi_kerult_a_pitebe_

Szerintem:

Ez a könyv szerelem volt első látásra. Amikor ránéztem a borítójára kusza érzelmeim támadtak. Először is egyértelműen látok némi hasonlóságot Flavia és az ifjú Wednesday Addams között, másfelől az egész hangulatában van valami Emily the Strange-es is, ami ugye nálam már plusz pont.
Igaz, a legtöbb ifjúsági regényben koránt sem szokás gyilkolászni, de szerencsére mindig akadnak kivételek. Még ha nem is annyira bizarr a történet, mint a Nem vagyok sorozatgyilkos, de azért kellemes kis krimi, ami olyan 4-5 oldal után végleg belopta magát a szívembe.

Flavia igazán különös kislány. Nem csak azért mert a méregkeverés a hobbija, és már mindent tud erről a témáról 11 éves korára, hanem azért is, mert nagyon tájékozott. Nem olyan mint a többi kislány. Az 1950-es években azért alapvetően más női modell volt az ideális, mint manapság, de az a helyzet, hogy Flavia mai mércével nézve is furcsácskának számítana, hát még egy kisvárosban, ahol mindenki tudja, legalábbis tudni véli, mi tesz jót egy kislánynak.
Igazából csak azzal nem számol senki sem, mivel a hullára saját keretükben talál rá, szükségét érzi, hogy fellebbentse a fátylat nem csak erről a rejtélyről, de egy több évtizede feledésbe merültről is. Amikor pedig édesapját letartoztatják, már egyértelműen a gyilkos nyomában jár. Csak az még nem tud róla.

Szerettem ezt a karaktert. Azért szerettem, mert akármilyen különös személyiséget is takar a Flavia de Luce név, alapvetően mégis csak egy kislányról beszélünk, aki ugyan megvan győződve arról, hogy mindent tud, mégsem tévedhetetlen. Szívós, aprólékos munkával szedi össze a tényeket és próbál belőlük egy kerek történetet építeni.
Nem mondom, hogy végig rágtam a körmömet, azt sem, hogy minden mozzanat különösen sokkolt volna, de fel kell hívnom rá a figyelmet, hogy nem én vagyok a célcsoport. És ennek ellenére igazi szerelembe estem.

Angolul jövőre várható a sorozat hatodik kötete, amit egyes híresztelések szerint 10 részre terveztek. Persze, ha most morbid szeretnék lenni, és miért ne, illik a témához, azt meg is kell élni. Alan Bradley 75 éves jelenleg, vagy akörül jár, és bár a széria olvasottsága a kezdeti kötethez képest valamelyest visszább esett, kiépítette a saját rajongóbázisát, akik nem kevesen vannak világszerte. Az író, bár több novelláját is felolvasták egyik-másik rádióban, igazi ismertségét Flaviának köszönheti.
A világ amit megteremtet a számára rendkívül különleges. Nem csupán a hangulatára gondolok, mivel a története az '50-es években játszódik, nincs net, wi-fi, meg cset, ez egy igazi régi vágású krimi. Hősnőnkre komoly lábmunka, vagyis pedál munka és könyvtári kutatás vár. El kell beszélgetnie az emberekkel, mert nem minden információ lelhető fel ott, ahol kereste, nem dőlhet csak úgy hátra, túl sok minden múlik azon, hogy az eset végére járjon.

Bradley csupán annyit tett, hogy a saját tini és huszasévei elejére helyezte a történet idősíkját, amit nyilván jól ismer, és amire talán egy kis nosztalgiával is gondol.
Mindegy is, hogy miért döntött így, mert működik. Rendkívül laza, szarkasztikus, kicsit sötét tónusú ifjúsági irodalom, sajátságos hangulattal.
Ezt különben a könyvhöz készült olasz és a személyes kedvencem, a német trailer is megerősíti. Remélem, hogy hamarosan olvashatom a második részt is.

10/10

És akkor játszunk egy kicsit:

a Rafflecopter giveaway

Feltétlenül olvassátok majd el azt is, hogy wilwaren mit gondolt a könyvről.

Olvass bele:

De mi került a pitébe.pdf by