Charlaine Harris: Midnight Crossroad (Midnight, Texas #1)

Charlaine Harris mindig is a szívem csücske volt. Laza krimiket ír, szórakoztatóakat, könnyen olvashatóakat, ebből a szempontból pedig egyáltalán nincs jelentősége, hogy pararomantikus, avagy klasszikus kisvárosi krimik, az aprólékosság az életből merített mindennapi csetlések és botlások szerethetővé teszik a legtöbb figuráját.
Amikor megtudtam, hogy újabb sorozatából készítenek filmsorozatot, méghozzá egy általam még nem ismertből, két dolog vált egyértelműen biztossá:
1. nézni fogom;
2. de előtt olvasnom kell, mert ha úgy járok vele, mint a True Bloddal, arról előre tudni szeretnék.

Könyvelő Jack - filmekről röviden

Két akciófilmet néztem meg mostanában, amik meglepő módon teljesen különbözőek voltak. Oké, hát lőttek, ütöttek és rúgtak bennük, még az okok és okozatok sem leptek meg, de a körítés annyira elütött egymástól, én pedig annyira élveztem mindkettőt, hogy muszáj írnom róluk.

A tökéletes pillanat

 Az adrenalin üvöltve száguldott ereiben, így próbálta rábírni a hirtelen cselekvésre. Egész testében megfeszült, az agya már alig bírta visszatartani izmait, amik sikoltoztak a mozgásért, a tétlen megfigyelés után izgalmas nyújtózkodásra vágytak. Valamire, amivel megnyugodhatnak. Akármennyire érezte a késztetést, tartotta a pozícióját, mert a sikere azon múlt, mennyire alaposan ismeri azokat a részleteket, amiken elcsúszhat. Lassan, kiegyensúlyozottan lélegzett, hagyta, hogy újra ellazuljon. 

 Berozsdásodott az elmúlt években, határozottan kijött a gyakorlatból, nem mozog olyan könnyedén sem, mint régen, ezért biztosra akart menni. Már negyedik napja figyelte a környéket és a célpontot. Mostanra mindent tudott. Hogy mikor eszik, végez házimunkát, alszik, dolgozik, tényleg mindent, és csakis arra volt szüksége, hogy elcsípje a tökéletes pillanatot.

 Nagyszerű búvóhelyet talált magának, és épp ezért nem mozoghatott sokat, felhívná magára a figyelmet,  márpedig ezt akarta  a legkevésbé.
 Soha sem értette, miért építenek az emberek játszóházakat a gyerekeiknek. Idővel kinövik, szinte sosem néznek felé sem, de a hátsó udvarról és a fa tetejéről tökéletes rálátás kínálkozott mindenre. Egyszerűen logikátlan és értelmetlen volt, ráadásul nem is biztonságos. Elmondaná, ha megkérdezné valaki, de mindenki csak utoljára, a saját kárán tanulja meg a leckét.

A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #13 - a nyomozó

- Elképesztő, mennyivel másabb arcát mutatja ilyenkor ez a város. Az ember azt hinné, csupa szorgos hangya lakja. Éjszaka a tücskök hegedülnek? 

 Jamie lelkesedése máskor talán képes kirángatni a gondolati közül, ez a nap azonban más volt. Az angol nyár koránt sem olyan szép és napos mint a trópusokon, de kellemes volt üldögélni, és nézni a rohanó várost. Az ebéd néhány szendvicsből, erős kávéból  és pár szem mandulából állt. Az elsőt még az őrsön szedték fel, sehol sem olyan jó az uborkás szendvics, mint ott, a közeli kávéházból származott a fekete, és a mandulát egy szendvicsért cserélték a házmester tíz év körüli fiával. Az apjának dolga akadt, valahol nincs víz. A legényke nem tudta megmondani, mikor jön vissza, és bár felajánlotta, várják meg bent, mégis inkább kiültek a szemközti parkba.     

 Valami határozottan furcsa! Egész reggel érzett valami különös bizsergést a tarkója környékén, mintha figyelnék. Hogy miből táplálkozik a meggyőződése, az rejtély, de többször azon kapta magát, társával ellentétben nem a nyüzsgést keresi, hanem épp ellenkezőleg, a mozdulatlanságot, vagy azt, ami kirí a környezetből. Mint a szemközti játszótéren olvasgató nyugdíjas korú férfit, vagy a kutyapórázzal sétáló nőt. A környéken egyáltalán nem látott kutyát.

Reggel, amikor beszálltak a kocsiba, kótyagosnak érezte magát. Alig aludtak, és persze sokat dohányoztak, inni is ittak szépen, ezért a gyomra némileg jelezte nemtetszését, de miközben a kocsiban várt Jamie-re, aki felszalad a lakásába átöltözni, a gyomorforgás szép csendesen átadta a helyét egy alattomos tarkószúrásnak. Nem tudta eldönteni az okát, de miután megjárták a rendőrkapitányságot, ahol különben szünetelt a kényelmetlenség, és újra útra keltek, már biztos volt benne, nincsenek egyedül.

Rick Riordan: The Serpent's Shadow (Kane Chronicles #3)

Az a helyzet, hogy kisebbféle olvasási válságon megyek át. Kisebb, mert már ha lassan is, de legalább olvasok. Két hónapja még dísznek hordtam magammal a könyveket, aztán már annak sem, és akkor támadt egy ötletem, ha Rick Riordan nem billent ki ebből a méla punnyadásból, akkor senki! Kibillentett. Az első 150 oldalt több mint egy hónap alatt olvastam el, a maradékra elég volt másfél hét is. Ha nem is lábaltam ki teljesen, mostanra egész jól vagyok.

Mondhatnám, hogy Sadie és Carter élete maga a mennyország, de akkor hazudnék. Apóphisz továbbra sem adta fel a nap felfalását, és ennek érdekében elpusztít mindent, ami segíthetne őt legyőzni. Versenyt futnak az idővel, és bár találnak egy megoldást, félő, hogy mindkettőjük életébe kerül majd. Arról nem is beszélve, az egyetlen személy, aki nélkül nem boldogulnak, egy gyilkos természetű szellem, akit végleges halálra ítéltek az alvilágban, mert gonosz, minden hájjal megkent csínyjei egyformán veszélyt jelent istenekre és emberekre. A helyzet korántsem nevezhető rózsásnak...

Erről azért nem volt szó

Pont tegnap olvastam egy cikket arról, hogy különböző alvászavarok hátterében milyen betegségek állhatnak. Mert ezek természetesen számtalanok lehetnek, az alvajárástól kezdve, a tizenkét órákat durmolókon át, egészen a korai ébredést követő tartós ébrenlétig, azaz a visszaalvás esélytelenségéig. Néhány éve komoly problémáim voltak. Napi három-négy órát aludtam, mindenre felébredtem, soha nem pihentem ki magam. Majd eljött a pillanat, amikor  a fáradságtól már alig funkcionáltam, s ilyenkor átestem ama paripa másik oldalra, azaz napi tíz órát durmoltam legalább egy hétig.

Tudtam én, hogy ez nem jó, azt is, mi tart ébren, szóval igyekeztem megoldani az életem, aztán három éve vegán lettem, és ezzel nagyjából megszűnt minden hasonló tünetem. Lehet nagyon meleg, süvölthet a szél, frontok válthatják egymás, szakadhat az eső, vihar tépheti a redőnyöket, kopoghat a jég, én bizony édesdeden csicsikálok. Általában.

The Following 3. évad

A The Following, azaz a Gyilkos hajsza, egy igazi, hátborzongatóan nekem való sorozatnak bizonyult már a kezdetek kezdetén is, és az elmúlt években egészen összenőttünk. Mint a kés a vajban, úgy siklottam át a harmadik évadon, szóval hadd berzenkedjem egy kicsit: Ki volt az a degenerált, aki elkaszálta?! Hát már senkinek sincs egy cseppnyi józan esze sem?!

Ryan Hardy újra szerelmes, Mike Weston az egész világot bejárva űzi az életben marad iker, Mark Gray nyomát. Max Hardy csatlakozott az FBI-hoz,  Joe Carroll a kivégzésére vár, és tanára/mestere, Dr. Arthur Strauss kilátásai sem túl fényesek. 

Robert Harris: Tiszt és kém – Dreyfus-ügy – kémkedés és összeesküvés

Létezik néhány olyan típusú regény, amit bár nagyon szeretek, mégis ritkán olvasok – az egyik ilyen a történelmi kalandregény. Sok hasonló könyvet találtam ugyanis korábban unalmasnak, hiszen gyakran nagyon aprólékosak, elvesznek a részletekben, így magának a történetnek alig marad hely, és persze az is igaz, számos kalandregény kiszámítható: mikor már az ötvenedik oldalon tudom, mi lesz a regény nagy fordulata, hiszen a vége megjósolható, nem találok benne semmi szórakoztatót. Ezzel szembenRobert Harris könyvét a tartalom ismerete nélkül választottam, mégpedig azért, mert a Dreyfus-ügy visszahozott egy régi emléket, egy dokumentumfilmet, amit tizennyolc évesen láttam, és annyira érdekesnek találtam, hogy most, huszonegy évvel később is emlékeztem rá.

Kevin Hearne: Staked (The Iron Druid Chronicles #8)

Az előző kötetben annyi minden történt, és annyi minden nem, hogy szépen és komótosan vágtam a centiket a 8. részig. Közben olvastam ezer mást, de kicsit csalódva konstatáltam, mióta Hearne felért a nagyok közé, azaz kemény táblás kiadásban jön ki, először is bitang drága, másodszor pedig egy évet kell várni a következő kötetig. Szerencsére a britek egyből puhatáblában dobták ki, de az az év akkor sem kevés...

Atticus gőzerővel dolgozik a vámpír problémán, Granuaile továbbra is a családjára és a környezetre koncentrál, Owen készen áll letelepedni végre, és beteljesíteni sorsát, azaz újra druidákkla népesítené be a földet. Természetesen nem a hőseinkről lenne szó, ha minden simán menne, problémák ütik fel a fejüket itt is meg ott is, újabb szövetségek kötetnek, néhány régi ellenség is visszatér, és mindennek a tetejében a Ragnarök is gőzerővel közeledik. Már ahogy ez a világvégéknek szokásuk. 

Semmi extra, csak én és egyéb katasztrófák

Eredetileg a Suicide Squad-ról terveztem írni, de a reggeli események aprócskát felülírták a prioritásokat. Történt ugyanis, hogy ébredés után bekapcsoltam a gépem, feltettem az ebédem főni, majd leültem pötyögni.  Néhány perc után rájöttem, hogy el kéne mennem fürödni, ezért elcsattogtam a fürdőszobába, megengedtem a vizet, visszafelé elzártam a gázt, majd megfáradván visszaültem írni. Ebben ugye még nincs semmi rendkívüli, csupán a napi rutin. Multitaskban különben is, és ezt szerénytelenség nélkül állíthatom, igen jó vagyok. Ebből élek, no meg különben is a kisujjamban van az egész ide-oda koncentrálás. 

Épp ott tartottam: "Nézzétek meg az Öngyilkos Osztagot, mert egy totálisan agyatlan, karakter és szituációs poénokra építő, tökéletes, és tényleg tökéletes zenékkel megtámogatott tömegfilm. Színes, élénk, nem akarja megváltani a világot, és Harley Quinn jelenlétéből is érezhetően teljesen nélkülözi a józan észt."amikor elkalandoztam kicsit. Például találtam növényi sajtoltót, izibe meg is rendeltem, majd folytattam az írást. Kicsivel később rákerestem a Suicide Squad ost-re, de még sehol nincs meg teljesen, tehát ismét az írásba temetkeztem. Itt bevillant, hogy befizetem a számláimat, ezért bankoltam kicsit. Mindezzel nincs is semmi gond, ámbár most kiderült, hogy az idő - ahogy a karma is - egy mocsadék,  mert azon kaptam magam, hogy szó szerint elfolyt közben egy órácska.