2016. október 30., vasárnap

A tökéletes pillanat


 Az adrenalin üvöltve száguldott ereiben, így próbálta rábírni a hirtelen cselekvésre. Egész testében megfeszült, az agya már alig bírta visszatartani izmait, amik sikoltoztak a mozgásárt, a tétlen megfigyelés után izgalmas nyújtózkodásra vágytak. Valamire, amivel megnyugodhatnak. Akármennyire érezte a késztetést, tartotta a pozícióját, mert a sikere azon múlt, mennyire alaposan ismeri azokat a részleteket, amiken elcsúszhat. Lassan, kiegyensúlyozottan lélegzett, hagyta, hogy újra ellazuljon. 
 Berozsdásodott az elmúlt években, határozottan ki jött a gyakorlatból, nem mozog olyan könnyedén sem, mint régen, ezért biztosra akart menni, ezért negyedik napja figyelte a környéket és a célpontot. Mostanra már mindent tudott. Hogy mikor eszik, végez házimunkát, alszik, dolgozik, tényleg mindent, és csakis arra volt szüksége, hogy elcsípje a tökéletes pillanatot.
 Nagyszerű búvóhelyet talált magának, és épp ezért nem mozoghatott sokat, felhívná magára a figyelmet,  márpedig ezt akarta  a legkevésbé.
 Soha sem értette, miért építenek az emberek játszóházakat a gyerekeiknek. Idővel kinövik, szinte sosem néznek felé sem, de a hátsóudvarról és a fa tetejéről tökéletes rálátás kínálkozott mindenre. Egyszerűen logikátlan és értelmetlen volt, ráadásul nem is biztonságos. Elmondaná, ha megkérdezné valaki, de mindenki csak utoljára, a saját kárán tanulja meg a leckét.
 Lassan és óvatosan megmozgatta a feszültségtől elmerevedett végtagjait, majd újra elfoglalta szokásos pozícióját. Figyelt tovább. 
 A jobboldali szomszédban játszottak a gyerekek. Ide hallatszott, ahogy a medencében sikítva pancsolnak. Labda pattogott, autók jártak a háta mögött, a balján megnyikordult a két telek közti kapu. A szomszéd nő jött, kezében egy tálcát egyensúlyozott. Mindennap ilyen időtájt jött, bekopogtatott az ajtón, de választ nem várva be is nyitott. Hangosan köszönt, vidám női hang fogadta, majd feltűnt maga a házigazda is. Martha, 38 éves, két fia van, Jason 7, Tim 12 éves. Elvált, a fiúk a szomszédban pancsolnak, egyedül van otthon ebben az időszakban, ebédig. Vörös haját lófarokban hordta, mindig kényelmes nadrágokat és pólókat viselt, mert így nem számított, ha macskaszőrös lett. Hármat etetett, de csak egy használja a hátsó bejáratra szerelt kisállat ajtót. A többiek kint laknak. Martha hangja kellemes volt, de meglepően mély. Lehunyt szemmel hallgatta ahogy beszélgetnek, míg be nem csukták az ajtót.
 Óvatosan pozíciót váltott, a faházak egyetlen hátránya, hogy nyikorognak. Nem akart zajt csapni, bár a környék családias hangzavarában aligha tűnne fel. Ahogy megmozdult, arra is rájött, mennyire ideje lenne könnyíteni magán. Az idő lassan közeledik, addig pedig, még ha nem is túl higiénikus, a faház egyik sarka is megteszi, igazán nem kockáztathatja meg, hogy az izgalom hevében végigcsurgasson a lábán. Az... nos, elrontaná a nagy pillanatot.

 A meleg lassan a bőre alá kúszott. Szerette a nyarat, de az a hőség már-már elviselhetetlennek tetszett. Ahogy a nap egyre magasabbra hágott, úgy halkult el lassan a környék, a szokásos hangorkán lassan elcsendesedett, a gyerekeket is beparancsolták a tűző napról, és mindenki a hűvös házakba zárkózott. Már csak az autók zörögtek a háta mögött, de ahogy a kertes házas környékeken szokás, egyre ritkuló ütemben. Hamarosan szinte teljesen csend lesz. Ez egy lusta nyári nap, amikor szinte hullámozni látszik a levegő, és majdnem állásig lassul minden. A madarak sem csicseregnek, hirtelen kifogynak a mondanivalóból. És pont erre vár. Erre az elcsendesült némaságra. Mert mindenki hálás, amiért behúzódhat, senki sem kíváncsiskodik, kukucskál át a kerítés résein át, nem dugják ki a fejüket, csak ülnek tompán, vagy alszanak, mert azt hiszik, mind azt hiszik, biztonságban vannak.
 Ha a kutya vakkant is egyet-egyet, azt is bágyadtan, egy legyintéssel intézik el. Ezzel szemben éjszaka több függöny siklana félre, ha csak résnyire is, lámpák fénye villanna fel, a kutyák megállás nélkül csaholnának, pofájukon habos nyál csorogna, mert az estétől mind félnek. Azonban ebéd után egy kevéssel, mikor minden kisgyerekes anya élvezi, hogy csemetéje szunyókál, és maga is ledől, a nyári szünet kellős közepén, amikor a táborok már megteltek, és a szülők kényszer szabadságaikat töltik, mindenki azt hiszi, semmi baja nem eshet. Éjszaka az ágyak alatt keresik a szörnyeket, miközben azok egész nap körülveszik őket. Nézik, ahogy élnek, és irigylik mindazt, ami nekik nem jutott.
 A feszültség újra hatalmába kerítette, tudatosságát lassan átvették az ösztönök. Szeme örülten járt, mindent megnézett újra és újra, felmérte a környezetet, a vére a fülében dobolt, és valahogy a levegő is karcosan, darabosan jött. Már-már vadállati erő uralkodott el a végtagjain, szeretett volna előugrani és elkapni végre a prédát, de még mindig várnia kellett. Ezen a néhány pillanaton múlhat minden, ha nem aludt el, ha a hőség ellenére előjön valaki, minden felesleges mozgás megzavarhatja.

Óvatosan, nagyon óvatosan tette le lábát az első lépcsőfokra, olyan halkan nyekkent, hogy csakis a saját füle számára volt hallható, ezért ráhelyezte a súlyát, és előrelepett a következőre. Lassan haladd lefelé, szinte mozdulatlanná vált minden. Az utolsó előtti lépcsőfokon állt már, amikor két faág között kikukucskálva ott volt ő, teljes életnagyságában. Gyönyörű volt, szebb bárminél, amit valaha is látott. Többé nem volt képes ellenállni a vadász ösztönének, előrevetült.

 - Anyaaaaa, a macska fogott egy pókot!
 - Lucifernek hívják, drágám. Dicsérd meg érte!
 - De Anyaaaa, undorító! Kilóg a lába a szájából!
 - Lehet, Jason, de ennél csak egy dologtól szoktál hangosabban pfujolni, ha egy pók végigmászik a játékaidon. - Martha lehajolt és kedveskedve megvakarta a füle tövét. Hálás volt, amiért befogadta, de most úgy érzete, igazán vissza is adhatja az elmúlt hónapok gondoskodik. Fejét dorombolva a nő tenyeréhez nyomta. A pók hatalmas volt, ekkorát egész életében nem látott, kövérre hízott a fa oltalmában, alig fért a szájába, és legalább már nem hozz világra újabb kis nyolclábú, óriási, ámbár meglepően gyönyörű szörnyetegeket. Büszkén feldorombolt. - És már le is nyelte. Ügyes cica!



4 megjegyzés:

  1. :D Most jól átvertél, azt hittem, valami borzongató, a tagjaimba jeges rémületet lopó történet lesz, erre meg...! Hát igazán jót nevettem a végén, köszönöm. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hi-hi-hi! :) Már az én rémtörténeteim sem a régiek ;) De az elmúlt évekből találsz olyat, ami tényleg rémes ;) :D

      Törlés
    2. Ah, tudom jól, hogy vannak. ;) De ez most így volt tökéletes. :)

      Törlés