Ha menni akar...

Pénteken ért a felismerés, hogy az oly nehezen és kínkeservek közt megszerzett bérletem faképnél hagyott. Hát most mit mondjak! Nem vertem a petúniámat földhöz féktelen örömömben.

A pótlás ötlete fel sem merült, mivel nem volt felesleges pénzem eme akcióra. Az, hogy két belépőkártyám is a tokban volt komolyabban érintett. Azt is pénzért pótolják. Nem beszélve  a kellemetlenségről, ami hétfőn vár, amikor pironkodva bevallom az ÚJ főnökömnek, hogy egyszerre vesztettem el a jelenlegi és a jövőbeli székhelyem belépőkártyáját. Legyen kedves letiltatni, valamint, ha lehet olcsóért, a pótlásról gondoskodni szíveskedjék. Na!

Elmentem a pályaudvarra, hátha leadta valami jótét lélek. Az információs elővett egy nagy, csíkos füzetet, amibe kézzel vezetik a talált tárgyakat. Akkurátusan végiglapozta, majd közölte, nincs ott. Kissé elcsüggedtem ugyan, de valamiért még bíztam.

Szombat egy órákkor ültem az ágyon és épp induláshoz készülődtem, amikor belém nyilallt: Ohó! Én kedden színházban voltam.

Gép be, telefonszám keresés, tárcsázás. Felvették. A hölgy nem tudott róla semmit, de megkérdezte. Igen! Találtak egy bérletet. Művészbejárónál leadták. Átkapcsol. Átkapcsolt. Az úrnak rendkívül izgatottam elregéltem ki vagyok és mi célból. Belém fojtotta a szót, már leadta a Nézőtéri Felügyeletre. Átkapcsol. Átkapcsolt.

-Igen! Itt van. Név nincs rajta, csak egy szép fiatal hölgy a képen.

- Rövid hajú, kék ruhában?

- Igen!

- Az én vagyok... voltam. Félóra múlva ott vagyok!

Letettem a telefont és akkorát ugrottam örömömben, hogy Karesz bá, az általános iskolás tesitanárom, elájult volna örömében. Közben sikongattam, mintha most nyertem volna meg az ezerméteres gyorsúszást. Killercat lesújtó megvetéssel fogadta hirtelen feltörő, akrobatikus hajlamaimat. Nem tudott érdekelni.

Tanulság:

1. Amikor gonoszkodom, az égiek mindig az orromra koppintanak.

2. Ha menni akar, lelke rajta! Úgyis visszajön. Sehol sem jó annyira, mint nálam.

Időnyelő...

Érintőképernyő a BKV pénztárakban minek van?

Reggel bérletet szerettem volna venni.  Ez még önmagában nem szokatlan így hónap elején. Nagy örömömre csupán egy férfi állt előttem a sorban, ezért jogosan feltételeztem, hogy öt perc lesz az egész.  A tizenharmadikban már kis híján felsírtam, és úgy éreztem, szeppukut kell elkövetnem. Kardom nem volt, csak egy fémoszlop, aminek rezignáltan dőltem neki, de legalább ellenálltam a késztetésnek, hogy a fejemet is bele verjem.

A néni betűnként keresett mindent. Percekig körözött a kicsi ujjával, amit képzeletben kalapáccsal ütögetem.  Aztán elment az előttem álló, és betoltam a cetlit, amire felírtam a számlázási címet. Meglátta a cég nevét és ezúttal ő volt az, aki majdnem  elbőgte magát (hatvanöt karakteres-hihi), de szerencséje volt. Szerepelt a nyilvántartásában.

Időnyerő helyett időnyelőt kaptam. Hol lehet panasszal élni? Végül is tizennyolc perc alatt sikerült teljesítenem a küldetést. Lehetett volna rosszabb is. Például, ha valaki ad egy kardot...

Christopher Moore: Totál szívás

A Love Story második kötete beváltotta a hozzáfűzött reményeket.  Gyakorlatilag ott folytatódik, ahol az első véget ért. A leírás mindenképpen spoileres lesz a Vérszívó démonokra nézve.

Jody sikeresen átváltoztatta Tommyt, de ezt a lépést alighanem elkapkodta. Most ott állnak ketten, vérre éhesen, valamire való nappali szolga nélkül. Jogos az aggodalom, hogy az Állatok hamarosan megtudják. Az új érzékei talán hasznos szolgálatot tehetnek az ifjú nosferatunak, de értelmi és kanossági szintem maradt az aki volt. Egy tizenkilenc éves, hormontúltengéses fickó.
Bár a várost nem hagyták el, költözniük mégis csak muszáj, azaz nappali segítő eljött a te időd! Közben az Állatok hazaérkeznek egy meglehetősen szokatlan fétis kiéléséből (A rajongásuk tárgyát is magukkal hozták.),  és nem mellesleg eltapsolták az összes pénzüket. Persze, nagy barmok, de a vágyaik oly erősek, Tommy meg szokatlanul sápadt és határozottan közli, nem ad kölcsön. Mi ez, ha nem szívás?

Jó volt. Vicces, de még (Hogy is neveztem?) direktebb humorú.  A poénok fele már a szexre és az ahhoz kapcsolódó témákra alapozódik. Kissé trágárabb is, mint az első. Ennek ellenére tetszett. Viszonylag hamar végeztem vele.

A történetet nem érzem annyira megalapozottnak. Moore beállít néhány új karaktert, amivel nem lőtt ugyan mellé, de ezek a szereplők több terek kaptak, mint Császár, aki tagadhatatlanul üde színfoltja volt az első résznek.  Szép lassan eltolódik a történet, és a két főszereplőn helyett van három vagy négy.  Viszont ezzel akaratlanul is megváltozik a hangulat. Nem mondom, hogy rosszabb lett, csak más.  Ezt a békát le kellett nyelni. Persze ez bevezető a könyv végéhez, ami legalább egy kicsit meglepett.

Jody jóvoltából elindul egy apró mellékszálacska, ami nagyon kicsi és vékony, nem is vezet egyenlőre sehova, viszont minden összefügg mindennel. Érzékelhetőek az első részből hozott maradványok és  egy igazán érdekes eseménnyel zárja le ezt a történetet is.  The End? feliratot is kirakhatnánk, ahogyan a filmek esetében.

Szóval a harmadik könyvhöz minden elő van készítve. Remélem abban sem kell csalódnom, bár az új szereplő miatt még ez is lehetséges. Számomra ugyanis idegen a karakter. Ennek köszönhetően kap kevesebb pontot, de azért nem tántoríthat el egy esetleges nehézség. Határozottan folytatom!

8/10

Magyar kiadó: Agave

Fordította: Pék Zoltán

Csoportterápia

Szerző: Bolba Tamás, Galambos Attila, Szente Vajk
Rendező: Harangi Mária

Szereplők:
Jetti - Erdélyi Tímea
Ervin Iván - Sándor Dávid, Simon Kornél
Trixi - Dobos Judit
Sziszi - Nagy Sándor
Lajos - Szente Vajk
Natasa - Ladinek Judit, Polyák Lilla

Lepattanón labdaként jutottam el színházba. Az történt ugyanis, hogy még tavaly karácsonyra ajándékoztam idén december végéig felhasználható biankó jegyeket, amikről természetes mindenki megfeledkezett.

Édesanya október elején ébredt és csak mára tudtunk helyet foglalni. A sógornőm két héttel később, ők december hatodikán mennek. Mivel már nem volt előrébb hely, az árak alacsonyabbak voltak mint számítottam, ezért mindkét alkalomra kaptam én is jegyet. Na, így kell karácsonyi ajándékot venni!

A Madách színház pályázatot írt ki musical témában és ez a darab nyert. Nem feltételen hízelgő dolgokat hallottam róla, így kissé feszülten indultam neki, majdnem el is késtem. Kár lett volna.

A Piróth Gyula Művelődési Ház II/6-os termébe egymás után érkezik hat idegen, három férfi és három nő, mind tetemes mennyiségű problémával. Elkezdenek ismerkedni egymással, de az orvos csak nem akar megérkezni. Akkor most mi legyen? Kezdetét veszi a meglehetősen szokatlan foglalkozás és koránt sem meglepő, hogy nem mindenki az, akinek látszik.

Hát, rég nevettem ennyit. Voltak olyan részek, amikor a szöveg felét nem hallottam, mert ami megütötte a fülem, attól megint hahotázni kezdtem, ahogyan az egész nézőtér. Tartok tőle, a poénok egy részéről ezért le is maradtam. Néha levegőből sem jutott elég. Nem tudom ki és miért szólta le a darabot, de sok komédiával ellentétben ez az is.

Kár lenne tagadni, hogy felhasználtak néhány klisét, jó bevált sablont, nem mindegyik dal egyformán erős,  de ezekért kárpótlást nyújtanak a színészek. Olyan parádés a szereposztás, hogy már ezért megérte volna elmenni.

Polyák Lilla hangjáért oda vagyok. Még  a József és a színes szélesvásznú álomkabátban láttam, legalább két éve. Előtte nem sokat tudtam róla, de a mesélő szerepében teljesen letaglózott. Most is nagyszerű volt. A hangja tiszta, erős. Libabőrös lett minden porcikám. Osztályozhatatlan kategória.

Szente Vajk most kicsit gyengébbek tűnt a megszokottól, de a színészi képességei elfeledtették a hiányosságot. Nem arról van szó, hogy hamis lett volna vagy erőtlen, csupán sokkal több is telik tőle. Ezért csillagos ötöst nem, csak ötös alát adhatok.

Nagy Sándor karaktere az egyik legüdítőbb az összes között. Hálás szerep lehet, ő pedig nagyszerűen élt is vele. Az Ördöglakatban készülök megnézni egy ideje, erre jutottam el hamarabb, maximum pontszámot érdemel.

Erdélyi Tímea, Dobos Judit és Simon Kornél egyaránt nagyszerűek voltak. Nem is tudnék választani, hogy melyikükön nevettem könnyesebbre magam.

Az eltúlzott, kinagyított karakterek nem csak mulattatnak, képesek elgondolkodtatni is. Mókásan tartanak tükröt a mindennapi problémák elé, amik attól még épp olyan valóságosak.

Talán furcsa, hogy magyarok a szerzők és a nevek sem angolszászok, de ez alapján kár lenne ítélkezni. Megérdemel egy esélyt. Nem látvány orientált darab, a karzatról épp olyan jól nyomon követhető. A jegyár nem lehet kifogás, egy mozijegy árából is megnézhető. Bőven megéri.

9,5/10

Hogyan kell?

Még a végén igaza lesz édesanyának és kiderül, engem tényleg nem lehet elengedni sehova egyedül. Szaporodnak a jelek…

Nem arra gondolok, amikor Szegeden majdnem fent maradtam a vonaton(főleg, mert Szombathelyen volt...) vagy rossz oldalon menten fel az aluljáróból(mint ma), és azt sem tudtam melyik bolygón vagyok. Ezek is megérnének egy bejegyzést, de amire én gondolok az az már jó ideje (gyerekkoromtól szinte) tart, de csak nagyjából úgy egy éve tettem ennyire tudatosan össze, amikor is a villamoson ültem. Elmerülve zenét hallgattam, átszellemülten tekintettem a világra. Ezzel még nem is lenne baj, de jósszokásom megfeledkezni a környezetemről. Időnként észbe kapok, én most utazom, akkor kinézzek, hogy lássam mégis merre járok, aztán megint elhagyom a világot. Magamban énekelgetek, mosolyogva bambulok, miközben általában még olvasok is. Fel sem tűnt, hogy megállt a sárga csoda, néhányan leszálltak, majd fel (gondolom, mert nem voltam képben), amikor arra riadtam, hogy valaki bekopog a mellettem lévő ablakon. Döbbenten néztem oda. A mosoly emléke ráfagyott az arcomra és egy tök ismeretlen fickót láttam lelkesen integetni. Mint a filmekben, körbenéztem. Biztos, ami tuti! Egyértelműen nekem integetett, még kacsintott is. Úgy ültem ott, mint aki átesett valami fekete lyukon és értetlenkedve nézi a rózsaszín, köldökéig érő kicsi embereket, akik a lábához dörgölőznek. Mi a csuda történik itten? Mit csináltam?

Többször megesett hasonló és bevallom nem is igazán törődtem velük. Semmi bajom nem esett attól, hogy néhány idegen rám kacsintott vagy felém intett párszor. Ha boldoggá tette őket, engem ugyan nem zavart. Úgy gondoltam, a világ furcsa. Ez ugyan tény, de valami október elején megrángatta a vészcsengőt.

Metróval tartottam hazafelé. Véget ért egy szám és a könyvemet is befejeztem. Még a nemrég látott mozi hatása alatt álltam, amikor mosolyogva felnéztem. A szemem összeakadt egy ötvenes férfiével. Kissé meglepődtem, mert széles mosolyt küldött felém, ami nem tűnt bizalomgerjesztőnek. Normálisan volt öltözve, de hosszú haja és kopasz fejbúbja azt a kombinációt mutatta, amin mindig csodálkozom. Ráadásul hatalmas táskát tartott az ölében. Olyan szakadj meg típusút, amit tizenöt kilóig lehet terhelni, és miről nekem édesapa jut eszembe. Egy ilyenben tatja a fűrészeit. Dexter simított végig a gerincemen. A mosoly lehervadt az arcomról és akkor már kezdtem sejteni, hogy abba kéne hagynom eme renitens viselkedést, mert folyton furcsa helyzetekbe keveredem miatta.

Szóval igyekeztem morcosan nézni, és igen erősen sajnáltam, amiért nincs még meg a szamuráj kard ernyőm, mert szívesen megmarkoltam volna, hogy a frászt hozzam a pasasra, de ehelyett csak lesütöttem a szemem és a következő megállónál leszálltam.

Nem egyedül. A széles vigyorú egyén jött mögöttem.

Nálunk nincs mozgólépcső, hatalmas kőlépcső van, ami alatt egy könyvesbolt is helyet kapott. Nem mentem fel. Alig hárman szálltunk le, viszont a másik peron teli volt, így úgy gondoltam, a sok ember között nagyobb az esélyem. Megálltam a szemetes mellett, kipakoltam a zsebemet, aztán a lépcsőt megkerülve, az emberek között indultam el, és a késői órán természetesen zárva lévő bolt előtt elővettem a telefonomat. Várakoztam. Úgy tettem, mint aki telefonálni készül és közben figyeltem, hogy tényleg követ-e a gyanús egyén. Követett. Megkerülte a lépcsősort és bekanyarodott a bolt elé.

Hirtelen felemeltem a fejem és a szemébe néztem. Azt nem tudom mit látott benne, de szabályosan hátrahökkölt. A távolság olyan két méterre nőt én meg csak néztem rá. Lehajtotta a fejét, megfordultam és hazamentem. Kivételesen nem gyalog. Megvártam a villamost és két megállóra igénybe vettem a szolgálatait. Nem mertem nekiindulni a néptelen utcáknak, pedig sosem féltem még előtte. Azért jó, hogy önmagam is elég félelmetes tudok lenni. Állítólag tényleg rémisztő vagyok néha. Ezt egy osztálytársam állította, aki egyszer rajtakapott néhány nagyon csúnya gondolat közben. Lemeredve bámult. Az álla leesett, nem mert pislogni sem. Amikor végre ránéztem, nem tudtam, min van úgy kiakadva. Nagyot nyelt és az mondta: Ez nagyon állat volt! Még egyszer!

Persze nem ment még egyszer. Próbáltam, de úgy tűnik, csak akkor működik, ha fenyegetve érzem magam. Jó tudni, a titkos nézés mint fegyver a rendelkezésemre áll, ha már a memóriám nem a régi. Tegnap éjszaka ugyanis, ahogyan ballagtam fel az aluljáróból, mer' nem kell nekem villamos, jó gyalog is; két srác toppant elém a semmiből. Pislogtam kettőt, a zene még üvöltött a mosolyom lassan eltűnt. Az egyikük ekkor felém nyúlt és üvöltözni kezdett. A másik elkapta a derekát és elkezdte húzni az ellenkező irányba.

Álltam ott lecövekelve, kioperáltam az egyik dugót a fülemből és azt hallottam:
- Egy csókot! Csak egy csókot!
- Nem adok – feleltem rezignáltam.
- Hallod? Nem akar adni. Gyere! – Cibálta továbbra is a másik.
- De csak egyet!

Az ismerkedős kedvű nyilvánvalóan már a minden nő szép állapotba itta magát. Az ember ismerje a korlátait! Én speciel még az átlagoshoz képest is rosszul néztem ki. Nem is tudtam mit kezdeni velük, viszont ártatlannak ítéltem mindkettőt, úgyhogy simán otthagytam őket. Annyira sokkolva voltam, hogy elfelejtettem visszahelyezni az agyamat karmoló dübörgés forrását. Az első sarokig hallottam, ahogy felváltva kiabálnak, hogy csak egyet, de nem, meg gyere már.

Megfogadtam,  soha többé nem mosolygok nyilvános helyen! Minden bolond megtalál. Ennek ellenére ma többször rajta kaptam magam e bűnös tevékenységen. Ráadásul a nyílt utcán!

Miközben az egész világ azzal küzd, hogy az emberek egyre zordabbá válnak, nekem pont ellenkező a problémám. Kéne némi segítség. Hogyan kell nem mosolyogni, amikor jól érzem magam?

Protect the Boss

(보스를 지켜라 / Boseureul Jikyeora)

18 részes, koreai romantikus vígjátéksorozat (2011)

Szereplők:

• Choi Kang Hee - No Eun Seol
• Ji Sung - Cha Ji Heon
• Hero Jaejoong - Cha Moo Won
• Wang Ji Hye - Seo Na Yoon
• Lee Hee Won (이희원) - Yang Ha Young
• Park Young Kyu - Chairman Cha
• Cha Hwa Yun - Shin Sook Hee
• Kim Young Ok - Mrs. Song
• Ha Jae Sook - Lee Myung Ran
• Jung Kyu Soo - No Bong Man
• Kim Hyung Bum - Kim titkár
• Kim Ha Kyoon - Jang titkár
• Kim Chung - Hwang Kwan Jang

Ezt a doramát még a betegségem alatt néztem meg, vagyis akkor fejeztem be. Egészen megfeledkeztem arról, hogy írni is szerettem volna róla. Ami késik az ugye sosem múlik, néhányak bánatára, viszont ez a habkönnyű sorozat több szempontból is formabontó, így elképzelhetetlen, hogy elsétáljak mellette.

No Eun Seol meglehetősen temperamentumos hölgy. Álma, hogy a sok részidős munka helyett végre szerezzen egy normális, irodai állást. Erre kevés esélye van, mert a képzettsége nem tökéletes és sokkal fontosabbnak tartott a barátságot, mint a tanulást.  Az álom mégis megtörténik. Felveszi egy cég, ami nem túl bizalomgerjesztő. Inkább kezelik nőnek, mint szorgos alkalmazottnak, mégis munka.  A cég közösen elmegy inni egyet, ahol No Eun Seol végleg megunja főnökének közeledési kísérleteit és a maga módján oldja meg a felmerülő problémát.

Cha Ji Heon egy nagy vállalat vezetőjének örököse. Bejár dolgozni, mert muszáj, de nem sok kedve van a dolgokhoz. Ez az érdektelensége csak részben származik onnan, hogy a munka mint olyan, egyáltalán nem érdekli. Nagyobb részben a szorongásos problémái játszanak közre. Nem tud sok ember előtt beszélni, irtózik mások megérintésétől. Kezdődő agorafóbiája van, amit képtelen legyőzni. Kénytelen az alkalmazottaival elmenni szórakozni, de alig várják, hogy távozzon. Kiállhatatlan természetével senkinek sem lopta magát a szívébe. Vajon kitől örökölte?

A véletlen úgy hozza, hogy No Eun Seollal közös helyen tartózkodnak és akaratán kívül belekeveredik a nő megoldási gyakorlatába.Ránézve ez azzal jár, hogy alaposan ellátják a baját, aminek pedig olyan következményei lesznek, amikre egyikük sem számított.  Ahogyan arra sem, hogy magára a cégre is kihat ez a véletlen incidens.  Az élet azonban furcsa. Cha Moo Won, aki a fiú unokatestvére és szintén vezető pozíciót tölt be  a vállalatnál, alkalmazza a No Eun Seolt azon tulajdonságai alapján, amit eddig, megfelelő képesítés hiányában, nem sokra becsültek. A lánynak minden kitartására, erejére, határozottságára szüksége van, mert az álom munka nem is olyan jó. Cha Ji Heon személyi titkára lesz.

Hőseinknek van elég baja. Nem csak a saját életükkel,  de hirtelen felbukkanó, férjhez menés ötletét dédelgető Seo Na Yoonnal is meg kell küzdeniük. Ráadásul tulajdon szüleik sem járnak elől valami jó példával.

Azt mondtam formabontó, és ez igaz is. Aki látott már legalább két ilyen típusú doramát, az ismeri a felépítést. Van egy lány, meg egy fiú. Beleszeretnek egymásba, de ezt sokáig tagadják, közben megjelenik valaki, aki a lányt szereti és egy hölgy, a cselszövő, aki pedig a fiút.

Aligha lövök le poént azzal, ha elárulom, ez itt is megvan, de nem egészen így, és egészen más végeredménnyel. Nekem nagyon tetszett, mert már a sorozat elején megdőltek a sztereotípiák. Az első részben összeállt a kép, lehet tudni ki kivel van. Klasszikus értelemben vett cselszövő sokáig nincs, és aztán sem az lesz, akit várnánk.

Minden más. A felismerés is viszonylag hamar érkezik mindkét részről, ezért elgondolkodtam azon, hogy nem lesz ez egy kicsit hosszú? Hát nem! A dolgok sok esetben a háttérben történnek, látszólag a felszín nyugodt. Mégis változik mindenki.

A sorozat a felnőtté válásról, felelősségvállalásról szól. Senki nem essen tévedésbe, nem kizárólag hőseinknek kell megtenniük ezt a hosszú utat. A szüleikre éppen úgy ráfér. Az ő zárt, gazdag világukban másként számítanak a dolgok, de a valóság mindenkit utolér. Lehet húsz vagy akár ötven éves.

Hero Jaejoong(TVXQ K-pop csapat tagja), az unokatestvér, első blikkre sokkal jobban néz ki, mint a főnököt alakító Ji Sung, de valamiért hirtelen ez már nem számított. Annyira szimpatikus volt az ifjú örökös karaktere, hogy az idétlen, kisfiús bájával teljesen levett a lábamról.

Már többször éreztem úgy, hogy a női karakterek nem elég szépek. Most is, amikor képeket néztem Choi Kang Heeról, azt vettem észre jobban néz ki, mint a promóciós posztereken, vagy akár a sorozat elején. Meggyőződésemmé vált, hogy tudatosan maszkírozzák a színésznőket csúnyábbra, mert ahogy halad a történet, rengeteg az eltérés az első részekhez képest.  Már meg sem lepődöm ezeken a trükkökön, nyilván tudatosan felépített koncepció része, ami természetesen működik.

Az első koreai doramám (You're Beautiful) óta nem nevettem ekkorákat (Igaz, hogy azóta volt még egy Black & White, de az egészen más stílus,  tehát nem tartozik teljesen ide.). A drámai rész nem volt annyira szélsőséges, de azért néha-néha eltört a mécses.  Szerintem mindennél többet mond, hogy negyedóra után már pukkadoztam a nevetéstől. Egyből bele a sűrűjébe. Ezért azt tanácsolnám mindenkinek, bátran ugorjon bele. Megéri.

9/10

Natsuo Kirino: Kín

Kicsit bajban vagyok a műfaji besorolással. Mindenhol kriminek, thrillernek jelölik meg a könyvet, és ez természetesen igaz is. Azonban ahogyan a japán íróktól megszokhattuk, van mondanivalója, mélysége, kerete a történetnek.  Mintha kép lenne a képben. A második tökéletes kiegészíti az elsőt, de megmutat olyan dolgokat is, melyeket a történet szempontjából nem lenne lényeges tudnunk. Számomra mégis nélkülözhetetlenek.

Jamamoto három barátnőjével dolgozik együtt egy élelmiszer csomagoló üzem éjszakai műszakjában. Egy szalagnál állnak, megtanultak együtt dolgozni, és bár nem egyforma szintű kapcsolatot ápolnak egymással, mégis barátnőknek nevezik magukat. Így amikor az asszony elveszti a fejét és egy este megfojtja italos, erőszakos férjét, ahhoz a társához fordul, akiben a leginkább megbízik és akitől valóban segítséget várhat.

Maszako múltjáról nem sokat tudni, de okos, higgadt és logikus gondolkodású. Az a céltudatosság, ahogyan képes koordinálni az eseményeket, most kapóra jön, és bár a megoldást tudja, ő sem boldogul egyedül. Josie-t hívja a nagy munkához. Az özvegyasszony együtt él kisebbik, iskolás lányával, és leépült anyósával, aki folyamatos ápolásra szorul. Elvállalja a munkát és neki is látnak a feladatnak. Ekkor bukkan fel a felszínes Kuniko. Csupán a divatos  ruhák, a szép kocsija érdekli, amik miatt tetemes adósságot halmozott fel. Nem túl okos, sőt elég ostoba ahhoz, hogy kíváncsiskodásával belekerüljön a "buliba". Mivel minden csapat annyit ért, mint a leggyengébb tagja, cseppet sem meglepő, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy előre eltervezték.

Nem várt események sora indul el, amelyek mind vészjóslóan közelítenek a négy résztvevő felé. Mivel különböző emberek, másképp látják a dolgokat és Maszakonak minden tehetségére szüksége van a terv megtartásához.

Inkább dráma, mély és lélektani, minit krimi. Legalábbis számomra. Megismertet egy másik világgal. A munkásosztály küszködésével, hogy az adósságok súlya alatt nevelik gyermeküket, a nők helyzetével, amely nem feltétlen rózsás Japán minden területén. Azokkal a bélyegekkel, amelyek egy jól szervezet, illedelmes, kontrollált társadalom sajátosságai. A modorossággal, ami néha teher és gúzsba köt. Az alvilág szélén egyensúlyozó legális pénzkölcsönzőkkel, kaszinókkal. Még nem a jakuza területe, de már nem is egy háziasszony élettere. Egy másik világ.

Az írónő elegendő időt szán minden karakter aprólékos megismertetésére. A jelenükre, az eddig vezető útra, a lelkiismeret meglétére, hogy milyen könnyű elhatárolni magunkat valamitől, amiről nem akarunk tudni. Egyszerű csak lezárni valamit és tovább lépni, csakhogy a dolgok nem mindig akarnak lezárulni. Vannak események amiket nem irányíthatunk és ha nem tudjuk előnyünkre fordítani, akkor mindegy is, hogy élünk vagy halunk, mert mindennek meg van az ára ebben az életben.

Mondanom sem kell, hogy szerettem. Az apró szövevényeket, az egyes szereplők mozgató rugóit, a kerek, szép fogalmazást, amely nyilvánvalóan a fordítást is dicséri. Számomra inkább szépirodalom, mert bár a gyilkosság áll a középpontban, de szerepe inkább az ujjé ami meghúzza  a ravaszt. Nem rendelkezik önálló akarattal, az agy irányítja, mégis a test része és egyben végrehajtó szerve is. Bizonyos események lezárása ugyan, de a történetünk szempontjából az új lehetőségeket, ismeretlen helyzeteket tartogató kezdet.

Mindenképpen érdemes elolvasni.

9/10

Magyar kiadó: Kelly Kiadó

Fordította: Komáromy Rudolf

Alkonyat - Hajnalhasadás I. rész

The Twilight Saga: Breaking Dawn - Part 1

színes, feliratos, amerikai fantasy, 117 perc, 2011

rendező: Bill Condon
író: Stephenie Meyer
forgatókönyvíró: Melissa Rosenberg
zeneszerző: Carter Burwell
operatőr: Guillermo Navarro
producer: Wyck Godfrey, Stephenie Meyer, Karen Rosenfelt
vágó: Virginia Katz

szereplő(k):
Robert Pattinson (Edward Cullen)
Kristen Stewart (Bella Swan)
Taylor Lautner (Jacob Black)
Lee Pace (Garrett)
Michael Sheen (Aro)
Dakota Fanning (Jane)
Ashley Greene (Alice Cullen)
Maggie Grace (Irina)

Hát kérem, ezt is megéltük! Mint a HP esetében, itt is kettőbe szabdalták a történetet. Még ott meg is értettem, itt kissé kétkedve fogadtam a döntést. Pénzhúzás! Ez volt a véleményem, függetlenül attól, hogy vártam.

A könyveket szerettem, bár az utolsó két résszel voltak problémáim. Ez ugyan nem könyv kritika, de a végénél még mai napig is értetlenkedve állok, pedig ha jól emlékszem, ez az egyetlen sorozat, amit az angol után magyarul is megvásároltam. Szóval nyugodt szívvel kijelenthetjük, rajongó vagyok vagy mifene.

Nos, Bella igent mondott Edwardnak és azóta minden az esküvőről szól. Mindenki boldog. Azaz  majdnem mindenki. Jacob nem fogadja kitörő örömmel a hírt. Farkas alakban szökik el, és nem úgy tűnik, mint aki visszaér a nagy napra, vagy mint akit érdekel a dolog.

A lagzi után nászútra indul az ifjúpár, és bár történik néhány baljóslatú dolog az esküvőn, alig várják, hogy kettesben legyenek. Edward nem öli meg Bellát a szenvedély hevében, de ennek az útnak mégis nem várt következményei lesznek. Olyanok, amiket elképzelni sem tudtak.

Oké! Szerintem a történetet mindenki ismeri, aki nem, az csukott füllel, szemmel járt-kelt az elmúlt években.

Már megszoktuk, hogy a könyvet átköltik egy kissé, és bizony volt olyan, amikor azt mondtam, hogy kár volt. Majdnem mindig. Ha jól emlékszem, életemben először írom le azt a mondatot: ennek a könyvnek jót tett a feldolgozás.

Sokkal pörgősebb lett. Események vannak benne emberek! Történések, cselekmény, meg ilyenek. Mindezt úgy, hogy megmaradtak a könyv hangulata is, néhol apró átírással ugyan, de a lassúdad sodródás, a csendes összenézések is jelen vannak. Az esküvő alatti beszédek valami frenetikusak, és bár sajnáltam, hogy az apai lánykérés kimaradt, kárpótoltak érte.  Kivételesen nem elvettek a könyvből, hanem hozzá tettek. Kerekebb, élvezhetőbb lett a mozi. Ha ezért vették kettőbe, már nem is zavar a pénzhúzás rész. Vagy legalábbis alig.

A színészek a tőlük megszokhatót hozták. Senki nem sokkolt, bár Kristen Stewart most mintha némi plusszal szolgált volna. Hogy mennyiben alakították utólag a kinézetét, azt nem  tudom. A film felétől új arculatot kapott, amiért a sminkeseket illeti dicséret, ettől függetlenül le a kalappal.

Nekem tetszett. Az első részt nem múlta ugyan felül, mégis azt kell mondjam, jó volt látni és megérte az árát. Már csak abban reménykedem, hogy a második felében is követik ezt a menetet.

9/10

Christopher Moore: Vérszívó démonok

Miután elolvastam a Jézus szeret engem című alapművet, többen megtaláltak azzal, hogy a ugorjak neki  Biff evangéliumának is, mert hasonló, és bizonyára tetszeni fog. Mivel olyan emberek szájából hallottam, akikben meg lehet bízni, neki álltam a begyűjtésnek. Csakhogy van egy kis bibi, nem lehetett kapni.  A Love Story-trilógiáját viszont igen. Megkuksiztam a tartalmát és úgy gondoltam, egy életem, egy halálom, én ezt bizony bepróbálom.

Jody pont olyan szorongós, elégedetlen, kissé hisztériára hajlamos nő, mint az átlag. Soha nem elégedett magával, valamint nem szeret egyedül élni. Egy este, ahogy munkából haza igyekszik az épp aktuális vadtársához, megtámadják. Mikor magához tér döbbenten konstatálja, hogy megégett a keze és úgy egyébként sem stimmel semmi, beleértve azt a halom pénzt is, amit a blúza alá gyömöszöltek. Hamarosan rádöbben, ismeretlen támadója vámpírrá változtatta. A megkérdezése nélkül, ráadásul két kilóval az áhított alak előtt. Most már egy örökkévalóságot fog leélni ugyanilyen kövéren!

C. Thomas Flood úgy döntött író lesz. Ezzel meglehetősen nagy fejtőrést okoz apjának, aki egy barátjával együtt először is azt kívánja tisztázni, hogy a fiú kommunista vagy meleg. Aztán pedig, hála a tekecimbinek, rájönnek, minden írónak nagyvárosba kell menni és kötelességszerűen éhezni. A tizenkilenc éves ványadt Thomas, sorsába beletörődve, nekivág a nagyvilágnak. Megérkezik San Franciscóba. Szállásra lel a kínai negyedben, ahol ötödmagával osztozik egy szobán, és pusztán praktikussági okokból, nekiáll munkát keresni. Sikerül egy jól hangzó önéletrajzot összehazudnia, így hamarosan felveszik egy nagyáruház éjszakai csapatának élére.  Az Állatokkal még csak boldogulna valahogy, de el kell hagynia a bérelt ágyát néhány váratlan fejlemény miatt.

Jodynak szüksége van valakire, aki nappal is mozoghat. Valakire, aki intézkedhet helyette, míg ő alszik. Tommynak kell egy  lakás, egy barátnő és rengeteg tapasztalat. A véletlen találkozásuk látszólag megoldja az összes problémájukat, azonban egy vámpír lakótárssal nem csak előnyök járnak,  és ha ez nem lenne még elég, a tetejében valaki embereket gyilkol. A tetemeket pedig gyakorlatilag a küszöbükön hagyja.

Már néhány oldal után nyilvánvaló lett, Moore nem csajos könyvet írt. Mind a férfi, mind a női karaktere rendelkezik olyan típus hibákkal, amit a másik fél nem szívesen lát, vagy nem jól tolerál, méghozzá karikatúraszerű túlzásokkal spékelve. A humora sokkal direktebb. Nem hasonlítanám Shafferhez, mert teljesen értelemtelen lenne. Rengeteg különbség van a stílusukban, a humorukban, abban a szemléletben, ahogyan láttatják a dolgokat.

Ez nem azt jelenti, hogy nevettem fel akár hangosan is olvasás közben. A villamoson kimondottan kellemetlen volt mikor  szegény ellenőrnek várnia kellett, amíg kitörölgetem patakzó könnyeimet  szememből, és csupán aztán nyújtottam át a bérletemet. Moore poénjai olyanok, mint egy gyorsvonat. Mire felfogod egyáltalán, hogy jön, már telibe is vágott, Shaffer pedig az efféle direkt humor mellett felsorakoztat még rengeteg mást is, amitől a könyvei lágyabbak lesznek. Bevallom ez utóbbit jobban kedveltem, mert ez a direktség óhatatlanul azzal jár, hogy néhány olyan poén is belekerül, ami kimondottan férfiaknak szól. Mondhatnám azt is, hogy alpári, de ez sem lenne teljesen igaz. Valahol félúton lehet az igazság.

A történet érdekes, jól felépített. Remekül kifigurázza az együttélés örömeit, hátrányait. Az érzést, mikor valami nem olyan mint lennie kellene, de a vicc, hogy ennél a párosnál semmi sem olyan. Bár aligha kapunk  szívünkhöz a váratlan fordulatoktól, de nem árt azért némi nyitottsággal a témához állni és akkor a remek szórakozás nem marad el.

Minden szereplőnek megvan a jó oka létezni. Felváltva ismerhetjük meg mindenki véleményét, gondolatait az adott ügyben, és már ez önmagában szórakoztató. Miért is lenne jobb Tommy dohogása, mint Jodyé? Tökéletesen összeillő pár, csak egy pöttyet furcsa.

A többekről nem is beszélve. Császár zseniális, az Állatok és két nyomozó megjelenése pedig csak fokozta az addig sem lagymatag hangulatot.

Egyszóval én mindenkinek lelkesen ajánlom. Elvégre Rejtő Jenőt, David Shaffer és a régi Vavyan Fable (Igen, néha az ő humora is kissé...) könyvek mellett ez a kicsit más stílus is elfér a polcomon. Legalább akkora megbecsüléssel.

9/10

Magyar kiadó:  Agave

Fordította:  Pék Zoltán

Diana Wynne Jones: Az égi palota

Az elvárásaim magasak voltak. A vándorló palota tetszett, így jogosnak tűnt a félelem, hogy most majd elcsúszik valami. Micsoda pesszimista hozzáállás!- mondhatnátok, de valójában realista. A tapasztalat ugye...

Szóval ültettem  a polcon egy darabig és vártam a lehetőséget.

Aztán, ahogy ez lenni szokott minden alkalommal, amikor befejezek egy könyvet, tanácstalanul találgattam mi legyen a következő, és hirtelen rájöttem, nem húzhatom tovább a nagy találkozást. Megadtam magam a sorsomnak és már az első oldalak elérték azt, amit A vándorló palota csak a közepétől tudott, megnevettettek.

Abdullah, Zanzib város lakosa, dicsekedhet a környék legkisebb szőnyegboltjával, a legszegényesebb bajuszával, a legpikírtebb mostohacsaládjával és egy személyre szabott jóslattal. Ez utóbbi nem különösebben zavarja, a többi már annál inkább. Apja úgy hunyt el, hogy csalódottságán és némi pénzen kívül semmi mást nem hagyott rá, míg vagyona  első feleségének családjára szállt. Az ifjú talán szomorkodna ezen, de minden szabadidejét leköti az ábrándozás. Csodás feleségről, titkos múltról, veszélyes rablóról.

Amikor eladásra ajánlanak  egy hamisítatlan repülőszőnyeget, ami ha valódi,  egyet jelent a meggazdagodással, alaposan megvizsgálja. Ki is próbálja, aztán gyakorlatilag nevetséges összegért, bár majd minden vagyona, megveszi.

Lefekszik aludni, és mikor felnyitja a szemét rájön,  elkerült egy csodálatos kertbe, ahol nem csak képzeletének virágágyásai hívogatják, hanem Éjvirág is, aki a földkerekség legcsodálatosabb teremtménye. Pont olyan, ahogyan a feleségét megálmodta. Mire hősünk ráeszmél, hogy ez nem álom, egy csúnya dzsinn keresztülhúzza számításait.  Abdullah számára most kezdődik csak a kaland, amelyben szerepet kap egy vándorló katona, egy szellempalack, néhány négylábú és rengeteg veszély.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy az apa alakjának elvesztése indítja ezúttal is  a történetet. Bizonyára nem véletlen, mert a közhiedelemmel ellentétben olyan nem létezik.

Nem csak az erősebb kezdés miatt mondom, hogy jobban tetszett mint az első könyv(Legalábbis úgy a háromnegyedéig.). Az általam annyira kedvelt ezeregyéjszakás mesevilágot színesebbnek, élénkebbnek találtam, még akkor is, ha a főszereplő személyisége koránt sem annyira lehengerlő, mint Howlé. A mesélés stílusa, a körülmények, a finom humor mind kárpótolt ezért az apró kis gyengeségért. Meglepő módon, éles kontrasztot állítva a fantáziavilággal, jelenik meg az elmúlt háború képe. Épp ahogy az első könyvben a varázsló származása mosta össze a valóságot Ingaryval. Mindkét momentum elgondolkodtatott egy pillanatra. A jövendő nemzedék nevelésében lassan egyedüli módszernek a meghökkentést látom, így ez tökéletes elem. Elvéger ifjúsági irodalomról beszélünk.

A szerkesztésre ezúttal nem lehet egy negyednyi panaszom sem. A csillagos megjegyzések a nekik megfelelő oldalon jelentek meg. Sőt, pluszpontot adnék a könyv végén található "Olvasói jegyzetek"-ért. Igaz, hogy egy könyv összefirkálásának puszta gondolata elrettent, még úgy is, ha külön hely van erre, de azért el kell mondanom, tizenévesen bizonyára kihasználtam volna az alkalmat néhány szösszenet megörökítésere.

A borító most is tökéletes. Érződik benne egy leheletnyi Aladin stílus, de a téma és az események alakulása egy ideig felidézik bennem, így érthető. Hű az első könyvhöz, és ha van valami ami lelomboz, az a menet közben megváltoztatott koncepció.

A vége okozott csupán apró csalódást. Nem igen sokkolt a váratlan fordulat, mert nem ért felkészületlenül és összességében valami hiányzott belőle. Nehéz pontosan  megmondani mi az, ami ténylegesen zavart (Rendben, éppenséggel szavakba tudnám önteni, azonban a spoiler lehetősége miatt nem élek vele.), ettől függetlenül kár lenne kihagyni.  A pontszáma stabil, ennél gyengébb könyv is szerepel a kedvenceim között, mert néha pont a hibák, hiányok teszik a könyvet azzá, ami. Elgondolkodtató, szórakoztató irodalommá.

8/10

Magyar kiadó: Pongrác Kiadó

Fordította: Bozai Ágota