2019. április 7., vasárnap

Deborah Harkness: A Discovery of Witches - All Souls Trilogy #1



Az All Souls Trilogy az a sorozat volt, ami pont nem érdekelt. Sokan csak úgy jellemezték: nem más, mint Twilight felnőtteknek. Nos, ez sem csigázott fel különösebben, de ne értse senki félre, nincs semmi baj a Twilight-tal, az első könyvet kedveltem, mert egy klasszikus alapokra helyezett romantikus regény, épp csak akad benne egy csapat vámpír. Azt a véleményemet pedig továbbra is fenntartom, hogy a többi részt kár volt megírni. Szóval nem, a nagy beharangozás ellenére sem volt különösen vonzó 2011-ben, amikor A boszorkányok elveszett könyve címmel megjelent magyarul, és igazából akkor sem vált azzá, amikor mindenki csak erről vagy a folytatásairól beszélt. Aztán valahogy úgy eset, hogy belebotlottam az első részből készült sorozatba Matthew Goode és Teresa Palmer főszereplésével.

Diana Bishop történelemprofesszor, és még a tanév megkezdése előtt alkímiával kapcsolatos kutatómunkát végez az oxfordi egyetem könyvtárában. Véletlenül megkapja Ashmole 782-őt, a kéziratot pedig áthatja a mágia. Érdekesnek találja, mégis néhány jegyzet után visszaküldi az irattárba. Hiába minden, a felbukkanása magára vonja mindhárom faj képviselőinek érdeklődést, és mindegyik csoport más-más okból, de akarja.
Matthew Clairmont érdeklődését is felkelti a pletykák a megbűvölt kéziratról. A professzor biokémikus és vámpír. Bár a boszorkányok nem igazán jönnek jól ki a vámpírokkal, a növekvő érdeklődés mégis furcsa szövetséghez vezet. Diana évek óta tagadja mágikus örökségét, így szüksége van védelemre, amit a férfitől kérés nélkül megkap. És hogy közben a közös cél összekovácsolja őket, azzal mindketten csak nyerhetnek. 

Mivel Matthew Goode kicsit a szívem csücske, arra gondoltam, belekukkantok az első epizódba, aztán azon kaptam magam, hogy a hangulata teljesen magával ragadott. A 8 részes sorozat érdekes világot tárt elém vámpírokkal, démonokkal és boszorkányokkal, titokzatos kézirattal, még titokzatosabb eredettel és összeesküvésekkel minden szinten. Az első évad végére már tudtam, hála a két főszereplő közti erős kémiának és a befejezésnek, hogy érdekelnek a könyvek is, de még egy kicsit elrettentet a vastagságuk. A problémára végül az angol nyelvű hangoskönyv jelentette a megoldást.

Az egész trilógia azt kutatja, hogyan jött létre ez a három faj, mitől azok, amik. Matthew és csapata úgy gondolja, a kézirat megmenthet mindenkit a kihallástól, mert mindegy melyik fajról beszélünk, az utódok egyre gyengébbek lettek. A boszorkányok mágiája már közel sem éri el azt a szintet, amit hajdanán, miközben a vámpírok egyre kevesebb sikerrel hoznak létre újabb vámpírokat. A démonok sem kivételek, zsenialitásuk dacára egyre örültebbé válnak. Abban bízik, hogy a modern tudomány segíthet megfejteni a múltat, miközben Diana olyan erőt mutat, amit már rég nem látott.

A boszorkány megtagadta örökségét, szilárdan hiszi, hogy emberként is boldogulhat. Kutatóként egyébként sincs különösen szüksége varázslatra, ami a szülei halála után fokozatosan egyre távolabb került tőle. Először értetlenkedve fogadja a nagy érdeklődést, azt reméli, mindenki megérti, hogy nincs semmi köze Ashmole 782-höz. Azt tanácsolja másoknak is, hogy kérjék ki és hagyják őt békén, a probléma csak az, hogy a kézirat már nagyon régen elveszett. Hamarosan rá kell jönnie, senki sem hisz neki, és árgus szemmel figyelik minden lépését. 

A sorozattól eltérően minden Diana szempontjából történik, ezért rengeteg dolgot inkább sejtünk, mint tudunk, és a szereplőket is csak akkor ismerjük meg, amikor találkozik velük. A történet középpontjában egyértelműen a vámpír és a boszorkány áll, és miközben a közvetlen környezetüket győzködik, meg kellene értetniük magukat a Kongregációval is. Ami viszont hajthatatlannak tűnik. A szervezet magába foglal mind három fajból fejenként három-három tagot, démont, vámpírt és boszorkányt, szövetségük látszat, saját érdekeikért harcolnak, legalábbis, amíg közössé nem válik.

Érdekes szála a sztorinak, ahogyan a benne résztvevő tagok is azok lennének, de alig találkozunk velük, mert igazából nem fontosak. Míg ők tanácskoznak, hogy mit kéne tenniük - külön-külön vagy éppen együtt - addig főszereplőink kapcsolatukra, a titokzatos kéziratra és a veszély megelőzésére koncentrálnak. Mindketten teli vannak kétséggel és értetlenek, mert túl rövid idő alatt borzasztóan sok dolog történik, ami felborítja az életüket. Az érzéseiket azonban nem lehet letagadni.

Az értékelések között böngészve azt találtam, hogy sok esetben elég szélsőségesek, vagy borzasztóan szeretik, vagy ki sem állhatják. Rengeteg kritika a két karakter közti kapcsolatról szól, sokan kifogásolják, művinek érzik, no meg felnőtt emberek, de semmi testiséget nem találunk a sorok között - ez azért nem teljesen igaz. Értem a problémát, az első regény egyik legfontosabb fókuszpontjában a rohamosan bontakozó kapcsolat áll, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, és mivel minden jel arra mutat, hogy ez egy újabb tipikus pararomantikus regény, érthetően sokan csalódtak, amiért mégsem. Szerintem Harkness pont ezeket a csapdákat akarta elkerülni, nem elvenni a figyelmet a történetről szexszel, de azért sejthető, mindennek eljön majd az ideje, csak ki kell tartani.

Volt, aki azt nehezményezte, hogy a démonok jelenlétét nem magyarázták meg. Azt csak halkan teszem hozzá, nem magyarázták meg a boszorkányok és a vámpírok eredetét sem, történetesen a két főszereplő azonban e két utóbbi fajból kerül ki, így velük többet foglalkoznak. Arra viszont kapunk egy teóriát, hogy az emberi képzelet miként épített mondát a három faj köré, azaz hogyan keletkeztek a mitológiák. Némi képzelőerővel érthetővé válik, a zseniális, korlátait folyamatosan tágító, de az őrületre mindig is hajlamos faj miként válhatott a keresztény Európa pokolbéli kísértőivé. És nekem ez, legalábbis a sztori ezen pontján, bőven elég.

Összességében elmondható, hogy a hangulat hozta az elvártat. Messze nem tökéletes, de kellően misztikus és lebilincselő ahhoz, hogy el tudjam felejteni azt a hangyányi kis Twillight érzetemet. A karakterek érdekesek, a sztori jó tempóban építkezik, folyton akad ok valamiféle izgalomra, és egyáltalán nem bánom, hogy a két főszereplő nem esik egymásnak tíz oldalanként. A leírások akkurátusak, segítik a beleélést, és a kritikákkal ellentétben egyáltalán nem feleslegesen aprólékosak.Végig lekötötte a figyelmemet, pedig hangoskönyv esetén problémát jelent, ha elkalandozom közben, mert nehezebb visszalapozni, de ilyen helyzetbe sem igazán kerültem. Egyértelműen folytatni fogom.

8/10

5 megjegyzés:

  1. Na, ha téged meglepett a Vörös Október, akkor engem meg ez. :D A sorozat első felét rettenetesen untam, de a végére megszerettem, úgyhogy már várom a 2. évadot. A könyveket azonban nem hiszem, hogy olvasni fogom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Meglepett, mert viszonylag ritkán olvasol hasonló könyveket. :) Nekem ez azért nem teljesen idegen. Valóban nem sok hasonló könyvet olvasok, de azért akad néhány, ez tagadhatatlan. De az igaz, hogy valószínűleg sosem kezdek bele, ha nincs Matthew Goode. Szerettem a sorozatot, a hangulata teljesen elkapott, és olyan sok lehetőséget ígért, muszáj volt olvasni ;)

      Törlés
    2. Különben tényleg nagyon szélsőségeseket írnak róla.

      Kíváncsi leszek, a másik két rész is tetszik-e majd.

      Törlés
    3. A másodikon már túl vagyok, és tetszett. :) épp most írok róla, de nem tervezem jövőhétre. Majd meglátjuk. ;)

      Törlés
    4. Sebaj, majd megírod, és akkor elolvasom. :)

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...